London, 1888. 10. 13.
1.
Fekete eső dobolt a hintó tetején. A lovak patáinak zaját visszaverték a szűk, londoni utcák. A kocsis ütötte-vágta a kancákat, az úrnak sietős volt a dolga. A kocsi egy földszintes, jellegtelen téglaépület előtt állt meg. A diszkrét cégéren egy zöld kígyó tekergőzött. A hajtó leugrott a bakról, a csizmája hangosan koppant a macskaköveken, és kinyitotta a hintó ajtaját.
A lord undorodva nézett ki az esőbe. Magas kalapját mélyen a szemére húzta, a köpenyét szorosan összefogta. Csak néhány lépést kellett volna megtennie az alacsony, nyitott kapuig. Amióta visszatért a gyarmatokról, a csapadékos időtől sajgott mindene, de egy kuruzsló sem tudott rajta segíteni. Elrugaszkodott, és a zuhogó vízfüggönyön keresztül belépett a meleg előtérbe.
– Szép estét önnek, méltóságos uram.
– A szép másmilyen, Mrs. White. Szinte minden hiányzott Londonból, de ez az átkozott eső, na, az a legkevésbé.
Egy ritkás hajú, alacsony inas ugrott elő egy ajtó mögül, és elvette az úr felöltőjét és kalapját, majd leplezetlenül bámulni kezdte: a büszke tekintetet, a sasorrot, a rendezetlen fekete üstököt és az erőteljes testalkatot. A lord egy igazi híresség volt, indiai kalandjainak története bejárta a város legsötétebb bugyrait is.
– Menj a dolgodra! – szólt rá erélyesen Mrs. White, majd kedélyesen az úrhoz fordult: – Kerüljék beljebb, méltóságos uram!
A lord belépett, és körbejáratta a tekintetét az üzleten. A magas, sötétbarna polcokat mintegy tizenöt láb magasságig apró fakkok tagolták, mindegyik rekeszben egy henger alakúra csavart színes selyemkelme látszódott.
– Hogy szolgál az egészsége, méltóságos uram? – kérdezte negédesen Mrs. White.
– Hazahoztam valami feneséget – válaszolta az úr mogorván –, időnként nem vagyok már se élő, se holt. De térjünk rá a jövetelem céljára. Erős selyemsálat keresek. A tökéletes darabot. Ezért jöttem magam. Nem akarom rábízni valamelyik tökkelütött pojácára.
– Van esetleg elképzelése a színre vagy a hosszúságra nézve, esetleg az anyagra?
– A színe szinte mellékes, a hossza legyen vagy öt láb. A legtisztább kínai selyemből legyen.
– Mit szólna ehhez? Ez egy ponge tizenkettes selyemszatén sál, egyedi festéssel A selyem Kína déli tartományaiból való. Pontosan illene egy ilyen nemes úrhoz, mint ön.
– És erős? Bírja a terhelést?
– Mire gondol?
– Hogy mennyire szakad?
– Nem szakad ez, kérem, én csak a legmagasabb minőséget árulom itt – felelte önérzetesen Mrs. White. – Még sosem volt panasz, pedig a királyi család is tőlem vásárol.
– Értem, ez a lényeg. Nem rossz. Mondja, mit tud még nekem mutatni?
– Lehetne talán ez. Nézze! Ez az egy darab van belőle a világon, aki festette, megvakult utána. A szemét kimarta a textilfesték. Sajnálatos baleset. Sajnos a selyem viszont nem Kínából, hanem Indiából származik. Mit szól hozzá?
A lord kezébe vette a könnyű sálat. Fekete alapon a szivárvány minden színében játszó sávok fonódtak össze, szinte mozogtak az anyagon. A lord két marokra fogta a végét. Teljes erejéből húzni kezdte, az anyag ellenállt.
– Ez jó lesz – mondta félvállról. – Az anyagiakat majd az intézőm rendezi. A köpenyemet! A viszontlátásra!
Ezzel sarkon fordult, a felöltőt és a kalapot felnyalábolva magára zárta a kocsi ajtaját, és elvágtattatott.
2.
Szép sál. Jó, erős anyag. A gyertya lángja vidáman játszott rajta, ahogy lógott a keresztgerendán. Ropogott a tűz a kandallóban. A lord a magas faasztalon állt, kezében a selyemhurok, és maga elé bámult.
Nem lesz belőlem már ember sosem. Nem férfi az, aki gyermeket nem nemzhet többé. Az az átkozott ragály, elvette mindenem! A feleségem a komornyikommal hál, a hátam mögött biztosan kibeszélnek, lehet, ki is nevetnek. Biztosan így van. A házam becsületét sem tudom megvédeni! Ezt a szégyent már nem viselhetem.
Forgó szemmel a nyakába vette a hurkot, és elrugaszkodott az asztaltól. Nem hazudott Mrs. White, valóban strapabíró volt az anyag. Kicsit megnyúlt a súly alatt, de kitartott. A lord arca vörössé vált, nagyon hasonlatossá a sál egyik tekergőző csíkjához. Rugdalt még egy párat, majd rettentő hörgéseket hallatva kilehelte a lelkét.
Egy fiatal szolga, Pierre lépett be az ajtón, odarohant a lordhoz. Próbálta megemelni a roppant testet, szólongatta az urat vaskos francia akcentussal, de már halott volt. Felnézett a sálra. Szó, mi szó, mindig is jó szeme volt a széphez.
Nem sokkal később emberek lepték el az étkezőt. Kiabáltak, vele is, majd levágták a lordot. A sálat a földre hajították. Pierre felvette a nagy kavarodásban, nem hiányzott belőle sok, talán csak három hüvelyk. Biztosan megér még valamennyit.
Párizs, 1913. 10. 13.
3.
Pierre izgatottan fordult be a Pigalle egy mellékutcájába. Igen, ma van a hónapnak az a hétfője. A nap tompán sütött át a legyezőszerű felhőrétegen, szórt fénnyel vonva be az elhasznált házakat. Már várta az ő Ilzéje, a nő, aki mindent tudott arról, hogyan lehet egy férfinek örömet okozni. Már a nevétől is izgalomba jött.
A repedezett, zöld faajtón hármat koppantott: egy hosszú, egy rövid és még egy hosszú. Pam-pa-pam. A gyönyör szimfóniája. Egy kis dallam kezdett formálódni rá a fejében, pattogós fúvósokkal, telt hangzású vonósokkal.
Az ajtó mögött megjelent Ilze magas, erőteljes alakja. Gyönyörű arcát határozott, de szép vonások alkották, érzéki szája pedig maga volt az ígéret. Fiatal volt, nem volt még talán húsz se.
– Gyere. – Csak ennyit mondott édes, érdes ízű franciasággal. A fekete fűzőre durva házikabátot húzott. Pierre szinte lebegve követte. Ismerte már a járást, keresztül a poros udvaron, ahonnan a privát szobák nyíltak. Innen-onnan zajfoszlányok szűrődtek ki. Hörgés, női zihálás. Pierre elmosolyodott, ilyen lehet a mennyország vagy a pokol, igazából mindegy is neki, ő itt akar lenni. Befordultak az utolsó ajtón, Ilze gondosan behúzta a függönyt, és ráparancsolt, hogy vetkőzzön. Ő maga is ledobta magáról a durva szövésű kabátot, csak a fűzőt viselte alatta, és egy magas szárú lovaglócsizmát.
Pierre szerette ezt a szobát, pedig nagyon egyszerű volt: egy ágy, egy karcos, nagy, fehér gardróbszekrény, a sarokban egy retkes falitükör és egy szerszámtartó állvány az eszközöknek. Az izzadság, a kéj és a fájdalom szaga beleivódott a falakba.
A nő nézte, ahogy vetkőzik ez a kopaszodó, vén kéjenc. Ismerte, mint a tenyerét. Három éve járt már hozzá. Nézte a sápadt, fehér bőrt, a pókszerű testet, ahogy ott állt pőrén. Elővett egy lovaglóostort, nagyot suhintott a levegőbe. A férfi foghíjas szája mosolyra húzódott. A fájdalom és a kéj nála kéz a kézben járt. Ez volt a mestersége, összekapcsolta ezeket, hogy így együtt valami magasabb szintre léphessenek.
Férfiak. Ösztöntől hajtott vadállat mind. De ez a féreg talán mind közül a legrosszabb. Bárcsak ne mesélne a szex után az életéről! Bárcsak ne hencegne folyton arról, amiket tett! Nem is nagyon érdekel, hogy mi igaz, és mi kitaláció. Undorító.
Pierre a nőt nézte, ott állt a kezében az ostorral, mint egy igazi úrnő, aki a kilovaglásra vár. Szinte meztelen volt. A fűző még jobban kiemelte dús bájait, hosszú combját. A férfi kedvtelve nézegette, majd hirtelen ötlettől vezérelve kutatni kezdett a ruhái között. Addig kereste, amíg elő nem vette az életét megváltoztató sálat.
Pont ma volt huszonöt éve, ideje ünnepelni. Az az ötlete támadt, hogy ez a „varászszer” biztos a szexet is új magasságokba repíti majd.
– Mit akarsz ezzel?
– Tudod te azt jól…
A nő vérszomjasan elmosolyodott, lekevert egy hatalmas pofont a pimaszságért, és kitépte a kezéből a sálat. Először gondosan kikötötte az ágyhoz, minden pántot jól meghúzva. Gyertyát hozott. A forró viasz gőzölgő, sápadt foltokat hagyott a férfi tésztaszerű testén. Jutott mindenhova. A férfi hörgött, a sálat akarta. Ilze előkapta a fűzője ráncából, tekintetében újfajta sötétség gyúlt. A férfi nyaka köré tekerte. Kintről egy sanzon édes-bús hangja szűrődött be egy gramofonból.
Pierre a nőt nézte, ahogy ül rajta, és a keze szorítja az ő szerencsesálját. Illik hozzá. Olyan uralkodói és fennkölt, mint maga Ilze. A meszelt mennyezetet nézte, a gyertya árnyékot vetett rá. Mesealakoknak tűntek ők, ahogy mozgott felette a lány. Érezte, hogy egyre erősebben húzza a sálat, fogy a levegője. A ritmus gyorsult. A gyönyör fokozódott. Még soha életében nem élt át hasonlót. Aztán egyszer csak eltűnt minden. Csak a csend és az üresség maradt.
Ilze gyorsan lemászott a férfiről. Undorodva nézett vissza rá.
– Úristen, baszd meg, ez meghalt! – mondta ki hangosan. Kapkodva felöltözött. A szekrényből egy kopott bőröndbe dobálta szegényes cuccait. Hamar végzett. Visszanézett a férfira, aki úgy feküdt ott, mint egy kikötözött, sápadt disznó. Odalépett hozzá, lehúzta a nyakáról a sálat, és a durva kabátja zsebébe rejtette.
Végigrohant az udvaron, a városon. Villanásokként érzékelte az embereket, akik élték normális életüket a nagyvárosi kora estében. Csak illúzió. Senki sem normális.
Egy fél óra múlva már a berlini expresszen ült, vele szemben egy kopasz, szakállas úr. Őt bámulta. A lány a sállal játszott. Az anyag kígyóként tekeredett egyik kezéről a másikra. A halál érintését érezte rajta. A vonat hangos sziszegéssel gurult ki a fémszerkezetű pályaudvarról.
Berlin, 1942. 10. 13.
4.
Nick hadnagy pedánsan feszített a Wehrmacht-egyenruhájában. Ködös, szürke idő volt, jól illett a hangulatához. Balsejtelem gyötörte. Felgyorsította hát lépteit, keresztülment az állatkerti parkon a lehulló levelek között, és befordult az ismerős kis utcába Charlottenburg szívében. Megállt a háromemeletes, mustárszín bérház előtt. A tizenkettes szám. Gondosan körbekémlelt, és a kulccsal kinyitotta a hatalmas, kétszárnyú kaput. A lépcsőházban már futott fel a másodikra, csizmája nyikorgását visszaverték a falak. A bejárati ajtót zárva találta. Csengetett. A csengő hideglelős nyekergése belehasított a folyosó csendjébe. Megint körülnézett. Amikor nem látott semmi szokatlant, kulcsot vett elő, és kinyitotta a zárat.
A lakásban a megszokott rendetlenség fogadta: az előszobában összevissza lerugdosva a cipők, a konyhában mosatlan edények halomban, a nappaliban egy félig befejezett vászon. Sáros csizmáját egymás mellé állította a sarokba, és sietősen a hálószoba felé indult. A szíve a torkában dobogott, ahogy belépett.
Hansi az ágyban feküdt. A paplan és a párna hófehér volt, úgy, ahogy szerette. Mintha csak aludna. Mellette egy gyógyszeres fiola. Üres. A hadnagy odarohant, fegyelmezetten a pulzusát kereste. Nem volt neki. A test már egészen hideg és merev volt. A férfi érezte, hogy nem kap levegőt. A fiút nézte, a szerelmét. A fájdalom minden egyes érveréssel egyre erősebben markolta a szívét. Látta, hogy Hansi kígyókkal tetovált bal kezében egy papírt szorongat. Talán egy búcsúlevél, henger alakban összegöngyölve, amelyet a fiú színes, csíkos sálja fogott össze. Jól ismerte ezt a ruhadarabot, sokat mesélt róla, még az anyjától kapta.
A levél tetején a nevét látta. Könnyek szöktek a szemébe. Kifeszítette a halott ujjakból a tekercset, és olvasni kezdte a fiú gyönyörű, jobbra dőlt kézírását:
Drága Szerelmem!
Ha ezt a levelet olvasod, akkor ez egyszer tényleg sikerült. Eltűnök a földi létből, mint a pára a meleg nyári reggelen. Tudod, mennyire utálom ezt a hónapot, alkalmasabbat nem is találhatnék arra, hogy véget vessek szenvedéseimnek, mint ezt az átkozott októbert.
Tudom, hogy önző döntésem végtelen szomorúságot okoz majd neked, akinél jobban senkit sem szeretek, de nem bírom tovább cipelni ezt a súlyt. Kérlek, értsd meg, és fogadd el! Egyedül a szerelmünk miatt tartottam ki eddig is. Jó pár évet adtál nekem, amiért nagyon hálás vagyok.
Nem nagyon beszéltem neked a gyerekkoromról. Nem véletlenül. Mindenkit megrémisztene, mintha valami hiányzó végtagú szörnyszülött volnék. Talán tényleg az is vagyok.
Nekem nem volt apám, illetve biztos volt, de nehéz lenne kiválogatni a sok férfiból, akivel anyám csak egyetlen hónapban is hált.
Az első tudatos emlékem az, hogy a külvárosi hideg lakásunkban fekszem. Hároméves vagyok talán. Az ágyamat fedő fehér takaró félrecsúszik, és meglátom anyám karcsú alakját, aranyszőke haját – amelyet te is úgy imádsz rajtam –, és rájövök, hogy a furcsa zajok, amelyek állandó háttérzeneként az életem részévé váltak, anyámtól és egy férfitől származnak. Anyám valamivel veri azt az embert, és ő jajong. De nem hagyja abba. Akkor még nem értettem, hogy mit is látok, csak a kép égett belém örökre.
Annyiszor álmodom ezt azóta is. Kopasz, szakállas férfi volt. Néha őt képzelem apámnak. Ha anyámat kérdeztem erről, egy pofon volt a válasz. Egy idő után már nem firtattam. Ő azt mondta, hogy a sál az oka mindennek, mert ő eredendően jó, csak ez az átkozott ruhadarab, ez okozott minden galibát. Nem hittem és nem hiszek neki. Van benne is, és bennem is valami eredendően rossz.
Később már felfogtam, hogy nem egy férfi van csak, hanem sok. Egy ezerfejű, rengeteg hangú, alaktalan massza. Nyögéseik és ordításaik itt tombolnak a fejemben. Most is. Nincsen pillanat, amikor ezek elcsendesednének. Talán amikor festek, és elkap a valódi ihlet. Álmomban is itt zajonganak.
Kérdezhetnéd, hogy miért ma van a napja. A válasz sajnos nagyon egyszerű. Észrevettek. Figyelnek és követnek, pedig nem ártottam senkinek. De mégis más vagyok, mint akiket látni szeretnének igazi németként. Beteg, ezt mondják rám, akit nem lehet gyógyítani. Ki kell hát irtani. Mindig azt képzelem, hogy engem is kikötnek, és ver valaki. Azt nem bírnám ki.
Biztos a sálam az oka, azt szúrták ki. De nem tudom. Vagy talán az érzékenységem? Az is lehet, hogy a festményeimet elemezte valaki. Tényleg nem tudom, de már nem is számít. Pedig annyira vigyáztam. Nem magam miatt, hanem miattad.
Azzal sem tudok ám mit kezdeni, hogy te is része vagy ennek a rendszernek. Hiába tudom, hogy te jó ember vagy, és csak egy orvos, de akkor is. Te is egy szög vagy… a koporsómban. De megbocsto Neked, mt szeretlek
Itt véget ért a levél, befejezetlenül. Az utolsó szavak már nagyon kuszák voltak, valószínűleg elkezdett hatni az altató. Nick könnyekkel a szemében a cserépkályhához lépett. Kinyitotta a tűztér ajtaját, és egy gyufával meggyújtotta a levelet. Nem maradhat bizonyíték. Az égő papír illata betöltötte a kis szobát.
Éppen dobta volna utána a sálat is, de a keze megállt egy pillanatra. Ez az egyetlen emléke Hansitól. Zubbonya zsebébe rejtette a becses tárgyat. Még egyszer visszatekintett a fiúra. Megtörölte a szemét, és kilépett a szobából. Igen, ezt meg kell tartania, ha már ennyire sokat jelentett a szerelmének.
A selyemkígyó elégedetten gömbölyödött össze új gazdája szíve felett…