novella

Hlavay Richárd: Egy rendetlen ember

A gimiben leginkább költőnek készültem, s előszeretettel mondogattam, olykor azóta is Garai Gábor mondását erről, hogy tizenhat évesen mindenki ír verseket, akik kinövik ezt, azokból lesznek a rendes emberek, akik nem, azokból a költők – valami ilyesmi.

Pólók a jövő hétre, a vízhatlan nadrágom a hétvégi versenyre, szemüvegek, deckcipő, papucs – rohangálok a lakásban. Huszonkettedike este, elmúlt kilenc. Tízszer legalább nekiültem, hogy megírom a kötelező darabot az árulásról, legalább három remek ötletem volt. Az imént szembejöttem magammal, ahogyan nem egyszer szoktam és nem értettem – igen, kis Karinthy utánérzés, de amikor elkezdtem ismerkedni a külvilággal, amelynek egyik határát a kettő közül a másik szobában faltól falig könyvespolc határolta, szinte biztos vagyok benne, hogy édesapám Karinthyt idézett. A több ezer kötet között, amelyeknek új otthont találni volt az egyik elsődleges szempont, mikor ő meghalt, és anyámnak egy kisebb lakást kerestünk, a Karinthy összes volt az egyik nagy kedvenc, és a legkopottabb is. Még látótávolságban sem volt tanulmányaimban Madách, amikor fejből ment a kiűzetés fanyar verziója „Ádámka meg Évike, édenkertnek végibe”… de inkább pakolni kéne, mert valami itthon fog maradni, ráadásul beesett szerda reggelre egy forgatás, amire kell világos ing, elegáns nadrág, cipő.

Ülök a közlekedőben a kockás fotelban, a garázsajtó mellett, és nézem, ahogyan cikázok a lakásban.

Majd megvesztem az elmúlt négy hónapban, hogy be voltam zárva ide a házba, meg a kertbe, meg a környező erdőkbe, mert vidékiként kéznél volt az erdő, a tavakkal, ahová ki lehetett menekülni futni, amikor már végképp elég volt a magaságyás építésből, meg a festésből, és kényszerkertészkedésből, amivel Éva igyekezett elütni, vagyis hasznossá tenni a karantént. Mindezek leginkább nekem adtak nemszeretem munkát, mondhatnám gyűlölömfeladatot, mert ő leginkább az oktatás spontán digitalizációjával volt elfoglalva, de remek ötletei voltak, mit csinálhatnánk, csinálhatnék meg a ház körül. Most meg megőrjít ez a rohanás.

Ahogy ülök itt, és végiggondolom, hány helyen vagyok fejben, előbb ismét kicsit szégyellem magam. Úgy érzem, mint az egyik hősöm, pontosabban hősnőm, akivel nemrég kezdődött közös kalandunk, és aki egy spanyolországi kisváros szállodájában, ahová egyszer csak elsodorta az élet, úgy érezte, sehol sincs. Miközben Éva is pakol, mert majd jön utánam Agárdra, ledobom magam ide a gép elé, mert semmit sem szeretnék kevésbé, mint az a fickó lenni a kreatív írás táborban, aki még azt a két nyamvadt kötelező feladatot sem volt képes megcsinálni, pedig még a hordozható flipchartot is be kell tennem, de eszembe jutott, miért ne írnám meg a valóságot, hiszen ebben harmincéves rutinom van, hírlapíróként. Valahol itt jártam gondolatban, amikor előkerül az a régi érzés, amiről sokszor beszélgettem asztrológussal, pszichológussal, baráttal, feleséggel és nemrég a gyerekeimmel is, hogy vajon elég jól gazdálkodtam-e azzal, amim van.

A gimiben leginkább költőnek készültem, s előszeretettel mondogattam, olykor azóta is Garai Gábor mondását erről, hogy tizenhat évesen mindenki ír verseket, akik kinövik ezt, azokból lesznek a rendes emberek, akik nem, azokból a költők – valami ilyesmi. Az érettségi óta nem írtam verset, vagyis nemrég egyet, de az úgy érzem, a halálomig csak az enyém marad, utána meg úgysem kerül majd elő. Pedig ez talán végre jól sikerült, igazán jól, mert őszinte és az enyém. Azok, amiket Mária, a mögöttem ülő, kreol bőrű, hosszú barna hajú, nagymellű lány írt át rólam, magyarra, mert a kézírásom már akkor is használhatatlanul olvashatatlan volt, s akibe rémesen szerelmesek voltak a hormonjaim, csak rémrossz Ady koppintásokat másolt. Ez most tényleg jó lett, ha elég bátor volnék, megmutatnám másoknak is, de még nem vagyok elég. Aztán, amikor az érettségi előtt szembesültem vele a tételek mennyiségét látva, hogy mi mindent kellene tudnom, az esélytelenek nyugalmával vártam az érést. Ami de jure sikerült, de facto még folyamatban. Abban egészen biztos vagyok, hogy ami végképp nem szeretnék lenni, az rendes ember. Van ennek az összetételnek valami, talán csak számomra furcsán unalmas csengése, olyasféle élet, ami szinte már halál. Éva szerint amúgy ez egyáltalán nem fenyeget.

Viszont egy ideje foglalkoztat, most is itt a kockás fotelban ülve is, hogy vajon nem pazaroltam-e el az időt és a képességet. Olykor félek kicsit, hogy a végén, amikor a nagy építőmester előtt számot kell adni, kiderül, túl nagy volt a tempó, sok volt az ide-oda cikázás, a minden érdekel, és hol van a mélység, amihez pedig kaptál szemet, lelket és értelmet. Mi végre volt ez a sokféle minden, az autóvillamosság, az újságírás, a lapkiadási kaland, a kalózrádió és a rádiós kiállításszervezés, aztán a rádiózás és a húszévnyi ingázás, az úton eltöltött sok ezer óra, a pihenésben is a mozgásban levés, síelés, hajózás, de a sportféle, nem a sörözős verzió, a szörfözés, amikor öt órát autózol egy másfél órás siklásért, és mivégre a veszekedős, ordítós esték.

Miközben már majdnem ötezer karakternél tartok, lassan megérkezem ide a géphez.

Az egyik, a kedvenc magyartanárnőm egyszer kíváncsiságból mellém állt, és azt kérte, amikor a vállamra teszi a kezét, mondjam ki a szót, ami a fejemben van. Ok, de hogy jön ez ide – nézett a füzetemre, és én is, miután kimondtam. Elmeséltem a következő három mondatot, na és itt jön majd. Mi végre ez a rohanás. Valami elől vagy valamiért?

Félek, talán árulás ez. Lehet, hogy nem figyeltem, amikor megállapodtunk, mi lesz a dolgom ebben az életben és mi mindent kapok hozzá. Vagy figyeltem, de közbejött annyi minden, például az élet, amit valakinek meg kellene értenie, és mindig is szerettem a kihívásokat. Viszont félek, ez mind csak rögtönzés, és alig lesz maradandó nyoma, mint a szél, ami Dinnyés felől érkezik, átbukik a nádason, és egy perc múlva nem marad más belőle, csak az a fantasztikus érzés, ahogyan a Shanti megdől picit és megindul. A vitorlák megfeszülnek, gyönyörű ívet kanyarítanak ki az égből, az imazászlók feszülten remegnek. Miközben megindulunk így együtt, s futunk a széllel, az a furcsa érzés kerít hatalmába, hogy élek.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

<span>%d</span> bloggers like this: