novella

Bali Anikó: Hágár

Az ég egyszer csak beborult, foltos lett a repülők és bombák sötét, kormos fémtestétől, a levegő ólmos bánattal és könnyektől sós párával telt meg, megállás nélkül szakadt az eső, elmosta az akácfák édes illatát, szétmarta a rózsák bársonyszirmait a világ minden városában. A madarak elnémultak, mintha egy hatalmas, erős marok szorította volna torkukat, csőrüket szögesdróttal tekerte volna át valaki.

Volt egyszer egy család.  Valahol a Mecsek déli lankáin éltek, ahol a szőlő és a testes bor illata betöltötte az egész vidéket. Az apa tisztes orvosi fizetéséből és zsidó felmenőik örökségéből jómódú polgári életet biztosított családjának. Volt egy lányuk, úgy hívták, Hágár.  Sötét haja, sugárzó tekintete különössé tette őt társai között. A lány legszívesebben egyedül járta a családi villa fölé terebélyesedő szőlőket. Tavasztól őszig kijárt a hegyre, egy öreg akácfa alatt olvasott estig, ha elunta, varázslatos, szinte angyali hangon énekelt. Olyankor az akácfa édes mézkönnyeket csepegtetett örömében.

A tizedik születésnapjára anyja egy fehér gyöngyökkel kirakott hajcsatot tűzött Hágár hajába, amit ő is az anyjától, az meg az ő anyjától kapott örökségül.

– Vigyázz rá nagyon, családi örökség!

– Miért adod nekem, anya? Hiszen ez a tied.

– Tudom, hogy vigyázni fogsz rá, amíg csak élsz. És azért, mert nagyon különleges vagy nekünk, épp olyan különleges, mint az az asszony, akiről a nevedet kaptad.

– Ki volt az az asszony? Mesélj nekem róla!

– Hágár Sára és Ábrahám szolgálója volt.  A neve azt jelenti idegen, bujdosó.

– Ki elől kellett bujdosnia, mama!

– Várj csak, mindjárt megtudod. Ábrahámnak és Sárának nem lehetett gyermekük. Hágár, Sára kérésére gyermeket szült Ábrahámnak, úgy nevezték, Izmael. Sára azonban féltékeny lett Hágárra, s haragjában elüldözte őt és gyermekét. A sivatagba menekültek, hosszú napokat töltöttek étlen, szomjan és amikor már úgy látszott, nincs remény, Hágár felfedezte magában legbelsőbb, asszonyi erejét, tudta, hogy csak magára számíthat, senki másra. Az Úr, látva Hágár küzdelmét, végül megmentette őket.

– Szegény Hágár! Mennyire aggódhatott a gyermekéért. Sajnálom, amiért elüldözte Sára.

– Bizony, szomorú történet. Nekünk, zsidó asszonyoknak Hágár testesíti meg mindazt az asszonyi erőt és méltóságot, ami mindannyiunkban ott lakozik, mélyen, legbelül, ahová senki sem fér hozzá. Az ő erejével képesek vagyunk túlélni bármit. Ez az az erő, amit benned látok, Hágár.

A lányt egészen elvarázsolták anyja szavai, erősnek és bátornak hitte magát, különösen, ha a tükörbe nézett és hajába tűzte a gyöngycsatot.

Aztán minden megváltozott.

Az ég egyszer csak beborult, foltos lett a repülők és bombák sötét, kormos fémtestétől, a levegő ólmos bánattal és könnyektől sós párával telt meg, megállás nélkül szakadt az eső, elmosta az akácfák édes illatát, szétmarta a rózsák bársonyszirmait a világ minden városában. A madarak elnémultak, mintha egy hatalmas, erős marok szorította volna torkukat, csőrüket szögesdróttal tekerte volna át valaki.

Hágár rémülten figyelte ablakukból, ahogy a város macskaköves utcáin egyenruhás katonák masíroznak végig, hallgatta, ahogy csizmasarkuk ütemes koppanása felkúszik a házfalakra, bekopog az ablakokon, gutentaggal köszön, hangos heilhitlert hadarva elszürkíti az emberek szemét. Mint élettelen kirakati babák, olyanná vált mindenki Hágár körül. A zsidókat hamarosan elhurcolták, otthonaikat kifosztották, az értékesebb bútorokat, családi festményeket teherautókkal hordták el a városból, ki tudja hová. Az éj sötét kabátjába burkolózva menekült, aki tudott és nem maradt számukra más, mint csak a remény, hogy az éles szaglású, veszett kopók nem találnak rájuk soha.

Hágárék egyetlen bőrönddel kezükben és néhány hétre elegendő száraz étellel egy közeli szőlőbirtokosnál találtak menedéket.

– Anyám! Anyám! Megfulladok, ha nem mehetek el innen.

– Maradj csendben, drága lányom! Hamarosan megszokod a sötétséget.

– Apám, apám, vigyél el innen, mind itt halunk, meglátjátok.

– Csukd be a szemed, és maradj néma!

Hágár többé nem énekelt. Elnémult, mint a madarak a dombon.

A szomszéd értesített bennünket, hogy napok óta nem látta az idős párt. Bomlásnak indult emberhús szaga csapta meg az orrom, mikor odaértünk. A kollégám ablakot nyitott. Kezemet az orvosi maszk elé tartottam. Leguggoltam. Fekete pokróc fedte a testüket, csak a cipőjük orra látszott, a fejüket nem láttam. Leemeltem a takarót. A hullaszag előkúszott alóla. Az idős férfi arcát és csupasz karját sötétlila foltok borították, nyitott szájában legyek zümmögtek.

Napok óta halott lehet, mondtam a kollégámnak. Az asszony összegömbölyödve feküdt mellette. Egy fehér gyöngycsat volt a hajában. Hallottam, ahogy szinte hangtalanul, de szuszog. A szemét zárva tartotta, nem mozdult.

– Asszonyom! Hallja, amit mondok?

Semmi válasz.

– Nyissa ki a szemét! Hallja? Orvos vagyok, segíteni jöttem. Ugye maga Bánkiné?

Lassan nyitotta szemét, kéklő tekintete egy idegen világ pereméről nézett vissza rám.

– Te vagy az, apa? – kérdezte.

Az arcomat fürkészte, halvány mosoly jelent meg ráncos ajkán. Vártam, talán feltisztul benne a valóság.

– A mentőorvos vagyok. Fel tud állni?

– Oh, hát te vagy az! De jó, hogy kimehetünk innen! Tudtam, hogy sikerülni fog. Hallod a madárcsicsergést?

– Asszonyom, tudja hol vagyunk? Tudja mi történt?

– Most már szabad kimennünk? Elmentek? Olyan hosszú volt itt, apa! Tudod, hogy nem bírom a sötétséget! És az a némaság.

Lassan emeltem a karját. Felült. A nyitott ablak felé nézett és mosolygott.

– De jó! Nézd csak, odakint süt nap. Hogy fog örülni anya! Hát hazajöhettünk. Annyira boldog vagyok!

És tényleg, boldognak látszott.

Felfoghatatlan volt számomra annak az asszonynak a boldogsága. Néztük, ahogy az ablakhoz sétál, megigazítja hajában a félrecsúszott gyöngycsatot, és csak mosolyog az ablakon túli világra.

– Szegény, egészen megbolondult – mondta halkan a kollégám, miközben tárcsázta a halottszállítókat.

Amíg vártunk, az idős asszonyt néztem. Nagyanyám jutott róla eszembe, aki egész életében boldogtalan volt. Sokáig nem értettem miért. Amikor nagyobb lettem, elmesélte. Nagyapám ötvenhatban hagyta őt magára négy gyerekkel, senki sem tudja, hová mehetett. Nagyanyám azt mesélte, hogy apám a Dunába hajította apja zsebóráját, amit ajándékba kapott tőle a tizennegyedik születésnapjára. Az órával együtt elnyelte a folyó minden emlékét az apjáról. Soha többé nem beszélt róla senkinek, még nekem sem.

Nagyanyám a halála előtti napokban végig mosolygott, épp, mint az az asszony a halott férje mellett. Kinevetik a halált – gondoltam. Ők mosolyognak, mi meg állunk értetlenül és szomorúan.

Ahogy néztem az asszonyt, a nap megcsillant a csatján, nekem meg hirtelen eszembe jutott, amit nagyanyám mesélt egy lányról, akivel ugyanabba a leánygimnáziumba jártak. Azt mondta, különös lány volt, olyan magánakvaló.  Hágárnak hívták és egy gyöngycsatot hordott a hajában mindig. Állítólag egy évig rejtőzött szüleivel egy sötét, föld alatti veremben. Egy szekszárdi szőlőbirtokos bújtatta őket, így élték túl a holokausztot. A lány sosem barátkozott senkivel, olyan volt közöttük, mint egy idegen. Legalábbis így mesélte a nagyanyám.

Az ablakon keresztül a family frost ismerős zenéje szűrődött be, a szemközti templom hatalmas órája delet ütött.

– Asszonyom, meg tudja mondani a nevét? – kérdeztem, közben a kollégám kezembe nyomta az asszony papírjait. – Ugye maga Hágár?

Az asszony felém fordult, a szemében egy pillanatra tükrözte arcomat, de ahogy ráncos ujjával a hajához ért, elillant minden.

– Hágár vagyok. És gyönyörűen tudok énekelni. De hiszen tudod, apa!

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

<span>%d</span> bloggers like this: