novella

Pölös-Marton Zsófia: A jó, a rossz és a csúf…

– Szerintem maga mosolyog. Nem látom a száját ugyan a maszktól, de a szeme…

– Téved, hölgyem. A legkevésbé sem mosolygok.

– Kár. De azért nem is mérges. Vagy igen?

– Ön szerint lenne rá okom?

– Nem tudom. Maga a rendőr. Maga állított meg. Majd megmondja, ugye?

– 120-szal ment.

– Ó, az soknak tűnik.

– Ahogy mondja, hölgyem.

– De ez városon kívül lehetett.

– Nem, hölgyem. A legkevésbé sem az országúton mértük. Jelzem, ez ott is soknak számít.

– Tudom. És ha ez jelent magának valamit, őszintén sajnálom. Máskor igyekezni fogok… úgy értem, hogy a szabályok betartásában fogok igyekezni, ne nézzen ilyen csúnyán.

– Ez itt Gödöllő. Emelkedő, két sávval. De maga 120-szal ment. El sem hiszem!

– Már mondta. De ez, tudja, nagy dolog.

– Nekem mondja? De miért is?

– Először is az autóm nem fiatal. Idén tízéves, és látja, milyen kis átlagos autó, ugye?

– Régen mi is ilyenekben ültünk, hölgyem. Nagyon jól tudom, hogy mire képesek az Astrák.

– Na látja! Pont ezért imádom annyira.

– Meg tudom érteni, de ez akkor is…

– Várjon, még nem fejeztem be. És tudja, ma olyan szépen süt a nap, itt a tavasz, és én olyan jó zenét hallgattam, hogy szinte szárnyakat kaptam.

– Szárnyakat kapott?

– Pontosan. A zene szinte repített.

– Vettem észre. 120-ig meg sem állt.

– Ismeri maga a Metallicát?

– Ne már! Azt hallgatott?

– Igen, nem is akármilyet. Kíváncsi rá?

– Ne viccelődjön velem, hölgyem.

– Nem, nem, ragaszkodom hozzá, hogy meghallgassa. Várjon visszaléptetem. Így. Szóval ez igazából Ennio Morricone… és hunyja be a szemét, úgy hallgassa. Én, és ne nevessen ki, de azt képzeltem közben, hogy a vírusnak vége, eltakarodott, és én végre győzedelmesen végighajtok a városon, ami szépen lassan benépesül, szóval nem tudok majd ennyivel menni… megint minden a régi. Az utcán maszk nélküli emberek, felém intenek és én meg vissza, mosolygunk, hogy vége… olyan győzedelmes hangulatba kerültem, érti. Ahhoz azért sebesség dukál. Majd mondja el, maga is, mit látott közben. Indítom.

– Ugye, milyen csodálatos? Szinte felemel! A zene fantasztikus. Ha nem lenne… De most maga mondja, mit látott?

– Nem fog örülni.

– Nem baj. Az én kedvem nem tudja elrontani ma semmi.

– Úgy legyen! Szóval, én magamat láttam. Állok itt a porban az út szélén és figyelem az utat. Felteszem a napszemüvegem, mert nagyon süt a nap. Olyan menő kinézetem van, mint egy amerikai filmben a legjobb nyomozóknak. Közben szólnak a kollégák, hogy figyeljek, mert jönni fog egy autó. Feltűnő, csíkos, kicsit olyan tuningolt fajta, és veszélyesen gyorsan halad. 120-nak mérték.

– Ah, szóval veszélyes? Milyen izgi!

– És akkor, mint egy Charles Bronson, összehúzom a szemem, terpeszállásba állok és meglátom a kocsit. Nem mozdulok még, csak várok. A kellő pillanatra… A cigarettámat kipöckölöm az ujjaim közül, eltaposom a cipőm orrával, aztán feltartom a kezem. Nem kapkodok, tudom, hogy sikerülni fog. Nagyon hősies vagyok, kicsit kilépek az útra is, hogy biztos megállítsam a kocsit. Mit szól?

– Hát igen. Értem. Itt vagyunk. De azért tetszett a zene?

– Hogyne hölgyem, nagyon is tetszett. Ettől függetlenül önt most meg kell bírságolnom.

– Mennyi? 120, ugye? Vicces lenne, ha az is 120 lenne. Csak a szimmetria végett mondom, mert tudom, hogy nem vicces.

– Na jó, ha befejezte hölgyem a műsorát… 200.

– 200? Annyival még sosem mentem!

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

<span>%d</span> bloggers like this: