Hajnali négykor idegesítő madárcsicsergésre ébredtem.
– Melyik nyomorult merészeli megzavarni az álmomat? – morogtam, de nem mozdultam az ágyból. Túl kényelmes, túl édes volt a fekvés, és kellemetlenül korán is volt. Arról nem beszélve, hogy ha én megmozdulok, Márti is felébredhet, és akkor biztos azt fogja gondolni, hogy pisilnem kell, és akkor kikászálódik az ágyból, hogy kiengedjen a hideg kertbe, tökéletesen nyírt lábaim hozzá fognak érni a harmatos fűhöz, az pedig tragédia. Megint csicsereg az a szadista!
Tényleg pisilnem kellett. De csak egy kicsit. Még nem sürgetően. Nem annyira, hogy ezért el kelljen viselni a tortúrát, ami az ágytól a megkönnyebbülésig vezet; először is jön a sokk, ami a paplan felemelése okoz. Aztán a magas ágyról le is kell ugye kászálódni, megvárni, amíg gazdi kinyitja az ajtót, az ajtó melletti tükröt messzire elkerülni, mert hát ugye hajnali négykor melyik uszkár néz ki úgy, ahogy egy uszkárnak ki kell néznie? Elhaladni a fürdőszoba mellett, ahol egyébként imádok időzni, de nem hajnalban. Aztán a lépcső. Na, azt nem szeretem. A lépcsőfokok kifejezetten nagyok, tiszta sor, hogy az én igényeimre magasról tettek, amikor ezt a házat építették. Bizonyos szögben elviselhető rajta lemenni, de amikor megfeledkezem magamról, és szaladni támad kedvem, néha bizony hátfájás a vége. És akkor ugye ott van a mindig zárt konyhaajtó. Ha tudnák az emberek, mit okoz egy kutya hólyagjának, amikor pisilnie kell, és zárt ajtót talál maga előtt, soha egyetlen ajtó se lenne csukva. Egyik sem. De persze nem tudják, és azt hiszik, örömünkben ugatunk nekik, miközben úgy szorítjuk össze a lábunkat, ahogy csak lehet, amíg ők lebotorkálnak az idétlen lábaikkal a lépcsőn, és hajlandóak végre kinyitni az ajtót. És ez nem minden. A konyhából másik ajtó vezet a garázsba és onnan még egy a kertbe. Ráadásul ezen az ajtón van egy rozsdás retesz, amit csak nehezen lehet mozgatni. Na mire az kinyílik, általában lila vagyok.
Úgy tűnik azonban, hogy ma Mártinak kellett előbb pisilnie, mert egy nyújtózkodást követően lebbent a paplan, és Márti már ült is az ágy szélén. Remélhetőleg ő is elkerüli majd kifelé menet a tükröt. Kellett neki fél perc, hogy testét átjárja az élet. Szemét madár!
– Jó reggelt, Antoin! – hátranyúlt, és végigsimította az oldalamat. Imádom a reggeli rutint, mindenféle simogatási rutint imádok, lehet az hajnai kettő is, nem bánom.
– Gyere, kiengedlek.
Szerintem rá volt írva a képemre a válasz, biztos csak azért nem látta, mert vaksötét volt. Vagy mert az ő szeme sem volt még nyitva. Akkorát nyújtóztam, hogy az egész ágy beleremegett.
Márti az ajtóban állt, amíg én a dolgomat végeztem. Sikerült a kert hátsó részéig úgy ellavíroznom, hogy útközben csak egyszer éreztem valami hideg vackot a bokámnál. Pisilés közben azon gondolkodtam, miért nem értik az emberek, hogy nem szeretjük, ha a bokánkról is levágják a szőrt, mert az védi az ízületeinket a hidegtől. És én hülye még azt hittem, hogy amikor elhúzom a lábam nyírás közben, talán jelent valamit.
Márti guggolva várt az ajtóban, kezében telefonjával. Szokatlanul izgatott volt. Én csak vissza akartam menni az ágyamba. Megragadta a fejem és simogatta. Még puszit is nyomott az arcomra.
– Antoin, nagy nap a mai, fedezni fogsz.
– Simán fedezlek, persze. Mehetek vissza az ágyba? Légyszi! – gondoltam magamban. Semmilyen
veszélyt nem éreztem magunk körül, fogalmam sem volt, mitől kéne őt fedeznem. Biztos nem volt még teljesen magánál szegény. Talán ha mezítláb el kéne mennie a kert hátsó részébe a vizes füvön…
A nap delelőn volt, a hajnali harmat rég felszáradt, én pedig feküdtem a meleg földön, szívtam magamba a tavaszi napsugarakat, és élveztem, ahogy Márti a finom, ovális keféjével rendezi a szőröm. Ennél nincs jobb a világon. Nem volt madár, ami ebben a pillanatban idegesíteni tudott volna, még ha oroszlán hangon csicsereg is. Tőlem! Márti átfordított a másik oldalamra. Úgy tettem, mintha nehezemre esne, de igazából nagyon élveztem. Alig vártam, hogy a kefe finom szőre az oldalamhoz érjen. Becsuktam a szemem, és éreztem, hogy lassan elnyom az álom. A nyálam is kicsordult.
Dudálásra ocsúdtam. Márti felpattant, én is. Megráztam a bundámat.
– Itt vannak! – rikkantotta – Gyere, bemutatlak Trixinek.
Fogalmam sincs, ki az a Trixi, de egye penész, amíg ilyen jó idő van és Márti is velem van, benne vagyok. Márti szinte repült keresztül az egész házon. Be a konyhába, ki a konyhából, át az előszobán. Kinyitotta az ajtót, engem pedig megcsapott valami nagyon kellemes szag. Nem tudtam hova tenni ezt a fenséges illatot, de csak mentem felé, az orrom járt a levegőben, még a szám is beleremegett, olyan fantasztikus illat volt ez. És akkor megláttam őt. Az út másik oldalán állt peckesen, akár egy dáma. A lábam megrogyott. A szellő pont felém fújt, keresztül Trixi dús, vörös szőrzetén, egyenesen az arcomba. Úgy lélegeztem, mintha nem lenne holnap. Méghogy a vörös nők kielégíthetetlenek? Na, majd azt én intézem. Nem láttam sem embert, se Istent, csak Trixi létezett. Ha költő lennék, talán verset is írnék hozzá, de nem vagyok, így csak az járt a fejemben: Trixi, Trixi, Trixiiiiii. Ez rímelt ugyan, de azért a költészettől messze volt. Minden elhomályosodott. Márti kocsija, Márti és a pasi, akit mosolyogva üdvözölt, a bokrok, a nyitott kertkapu. Az egyetlen kapu, ami nyitva van ebben a házban. Csak Trixit láttam élesen, csak ő létezett. Rohantam felé, nem néztem se jobbra, se balra. Ha néztem volna, láttam volna azt a hatalmas kocsit, ami átszáguldott rajtam.
A cellámban ébredtem. Vacogva húztam össze magam a nedves kövön. Dideregtem. Pisilnem kellett. Éhes voltam. Nem volt rajtam paplan, nem volt Márti sem, aki hátranyúl és megsimogat. Magam voltam a kétszer két méteres ketrecemben magammal, rácsokkal elválasztva a menhely többi kutyájától. Becsuktam a szemem, és Mártit akartam. Idegesítően csicsergő madarakat akartam.