A hónap szerkesztői A hónap témája bolondság

Kartali Zsuzsa: Küsz, nem!

A kedves olvasó talán nem ismeri a harcsáknak azt az emberi szemszögből kissé undorítónak látszó szokását, hogy az ínyencfalatokat időnként visszaöklendezik, majd újra elfogyasztják.

Napkelte előtt mindig megborzong a nádas. A hajnal ideges, szeles fodrász: hol erre, hol arra fésüli, aztán összekuszálja a bugákat. Végül lemondón legyint egyet, és aznapra is úgy hagyja az öböl frizuráját, ahogy volt. Fő a természetesség! 

A horpadt alumíniumcsónak ütődötten imbolyog ebben a kócos összevisszaságban. Egy öregember és egy ropilábú kiskutya próbál egyensúlyban maradni benne, de úgy, mintha összehangolatlan mozdulataikkal szándékosan nehezítenék egymás dolgát. A horgász kapkodva hurkolja lélekvesztője orrát az egyik reves torzsához, tatját pedig egy másikhoz. Amikor megszorítja a második hurkot, kissé megtántorodik, amitől gyanús foltok tarkította vászonkalapja a nádcsomók közé pottyan. Kifacsarja, de ahelyett, hogy a fejébe csapná, átkozódva hozzávágja a kutyához.

– Francnak kellett elhoznom ezt a kis dögöt! 

A kis dög az orrülés alá kuporodik, onnan lődözi dülledt szeme megrovó pillantásait az öreg felé.

A gazdasszony embere azt hiszi, nem értem, hogy mit beszél. Nem, mintha a gazdi nem hinné ugyanezt! Ezek szerint jól adom a hülyét… De kénytelen is vagyok vele, másképp nem tudnám ilyen hatékonyan kijátszani őket egymás ellen. Oszd meg és uralkodj, hihi! Ez a halvérű is csak ilyenkor tud velem pattogni, igazából az asszony parancsol neki. Most jól összegyűrte, ráadásul még tovább is koszolta a fejrevalóját. Gazdi majd jól megszidja érte, amikor hazajön a fodrásztól. 

A fodrásznál az a sok büdös pacsuli! Itt legalább rendes mocsárszag van. Inkább nézem, ahogy ez a szadista állat átszúrja egy görbe vastűvel annak az élő kishalnak a farkát, mint hogy megint a fodrásznál kutyulizzon velem a gazdi két dagadt barátnője… 

Na, ez azért már sok. Miért szúrja fel a kishalat, ha utána bedobja a vízbe? És miért köti vékony madzagpórázon egy bothoz azt a görbe vastűt? Még jó, hogy engem nem így sétáltatnak.  

– Hé, öreg! Tudod, hogy ez állatkínzás? Azonnal hagyd abba! Hallod?

– Töpi, mit ugatsz? Kuss legyen, elijeszted a halakat!

Az öreg igyekszik a pergetéses csukahorgászatra koncentrálni, és nem venni tudomást a csaholó csivaváról. Csak remélni tudja, hogy a csukát nem zavarja. Őt igen, pedig neki van már rutinja az akusztikus offenzívák tudomásul nem vételében, mivel naponta gyakorolja ezt a feleségével szemben. Asszonya újabban nagy internetes nőimagazin-olvasó lett, és ennek hatására ráébredt az „énidő” fogalmának létezésére, s egyben fontosságára is. Ezért ugrott el ma munkaidő előtt a fodrászhoz, annak ellenére, hogy az ura csukázni akart. A drága kiskutya pedig fél a bura zúgásától, és a vegyszerszag marja érzékeny orrát! Ráadásul neki és a dögnek dolgozniuk kell az apa-fiú kapcsolaton. Jesszus! Mikor látja be végre az asszony, hogy mennyire természetellenes embergyerekként kezelni egy házikedvencet?

E gondolat hatására a horgász a szándékoltnál nagyobbat lendít az időközben felcsörlőzött snecin. Az átsüvít egy nádnyiladékon, és a csónaktól jó messzire placcsan bele a vízbe. Klassz dobás! A horgásznak egyenletes, közepes sebességgel kell forgatnia az orsót, figyelmezteti magát az öreg, miközben újra feltekeri a damilt. Nem akarja, hogy felesége újkeletű önérzetessége körül forgó gondolatai elrontsák a halfogás örömét. Ha túl gyorsan húzza, a sneci nem tud csábítóan úszkálni, sőt. Ahelyett, hogy előcsalná, talán még el is ijeszti a csukát.

– Már ha egyáltalán tényleg bóklászik erre egy kapitális példány, ahogy a sporik beszélik – morogja magában a horgász kishitűen. – Egy nagyothalló példány…

A férfi legszívesebben azt a nyamvadt kis ölebet tűzné horogra, bár tart tőle, hogy nincs a Balatonban akkora csuka, aminek a szájába beleférne.

A következő eseménysor aztán gyorsabban lezajlik, mint ahogyan ezt szavakba önthetjük. 

Az öböl vize felkavarodik, mintha egy gigászi mosdókagyló dugóját rántották volna ki. A víz ereje kitépi ugyan a sneci farokúszójából a horgot, de rögtön a csónak falához is keni a kishalat. Ugyanaz az erő hosszanti tengelye mentén felfordítja a csónakot, ami ezután is kikötve marad ugyan, de lefordított homokozóformaként az iszapba préseli a csónak alatt rekedt öregembert. A borulás lendülete kirepíti a kutyát. Repülésének lírai parabolája prózai loccsanásban végződik, ám a nádnyiladékban felébredő háromméteres lesőharcsa ez utóbbi mozzanatot jobban értékeli, mint a légi bemutatót. A múlt heti méretes csukát nagyjából megemésztette már, jólesik rá ez a kissé szőrös, ám vigaszképpen finom melegvérű utóétel. Miután elnyelte, elégedetten visszafekszik iszapfészkébe, de ne gondoljuk, hogy ezzel vége mindennek!

Koránt sincs.

A kedves olvasó talán nem ismeri a harcsáknak azt az emberi szemszögből kissé undorítónak látszó szokását, hogy az ínyencfalatokat időnként visszaöklendezik, majd újra elfogyasztják. A lassan ülepedő iszapban hasalva a mi harcsánk lapos fejében is ez a késztetés kezd ficánkolni. A lomhának tűnő test meglepő vehemenciával véghez is viszi a ficánkot, ám ennek eredményeként csak a kiskutya hátsó fertálya kandikál ki a pincérbuksza méretű szájból, az eleje – egy strasszos nyakörvvel együtt – benn akad.  Az oxigénhiányt egyébként jól tűrő harcsa kínosan sokáig fuldoklik, végül megadja magát sorsának.

Ha az idilli kezdés után ne adj’ isten csalódást éreznél, közölhetem, hogy a történetnek még mindig nincs vége.

Számolj csak utána! Négy haláleset jutott a Balaton eme öblének eme reggelére: a snecié, a horgászé, a kutyáé és a harcsáé. Ám ugyanannyi újjászületés is!

Töpi kutyából harcsa lett, a harcsa pedig szürke – tenyésztője szerint sötétezüst! – csivava képében éledt újjá. Ez az eb furamód szereti a halat.

A sneci szenvedéseivel bőven kiérdemelte, hogy következő életében horgász legyen. 

– Az élőcsalis horgászat barbárság, éljenek a sokkal hatékonyabb műhalak! – rikkantja, és egy-egy büszke szelfit követően minden kifogott zsákmányát gyengéden visszaereszti a habok közé.

És igen, igen. Sajna egyáltalán nem blikkfangos ez a lezárás, de hát az élet gyakran az egyszerű megoldásokat kedveli: a snecidöfködő öregemberből kishal lett. Egészen pontosan szélhajtó küsz. A horgász vízbe lógatott csiricsáré gumihalait megvető ajakbiggyesztéssel úszkálja körül.

– Nekem is ilyen paradicsomhal-kinézetem kellene, hogy legyen? Hogy rám rontson minden málészájú csukaivadék? Küsz, nem kérek belőle!

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: