Akkor kezdődött minden, mikor befagyott a kerti pocsolya. Az a repedezett, betondarabok között rekedt tócsa, amit nyáron a meleg zivatar, ősszel a reggeli zúzmara és a hajnali eső, télen a havazás, tavasszal pedig az olvadó jég táplált.
Ő volt az első halálom. Az első, amit megéltem. Egy rosszul léttel került a kórházba, s szívesen mondanám, hogy előzmény nélkül, de már évek óta cserben hagyta a teste, mintha a lelke már szabadult volna.
Amikor belépek a kapun Bogi pattog örömében. Édes hordóforma kutya, mégis a mellemig felugrik. Elkísér a lépcső aljáig és a lábamnak dörgölődzik, de a meredek lépcsőn már egyedül megyek fel. A lépcsősor egy élet kacatjaival van teleszórva, sáros bakancsok, elmállott nyakörvek, cserére váró villanykörték, lépcsőfokonként egyre haszontalanabb lom, a legtetején pedig Erika. Nagyapád a szobájában vár rád, üdvözöl.
A szoba minden látogatással sűrűbbnek tűnik. Elburjánzanak a földön a cipősdobozokba rejtett fényképek, papírok és fecnik. Szia, Nagyapa, köszönök neki, és megpuszilom, a bőre szúr, a szeme homályos. A székében pihen, pizsamában és mamuszban.
Egy pillanat se telik bele, amint leülök az ágy szélére, rögvest feltápászkodik, s egy jaj, hová tettem a fejem elszólással a szobája falán függő naptárakhoz csoszog. Minden évben nyomtatunk egy családi naptárt, és Nagyapa nem cseréli le a régit az újra, hanem fenn hagyja a falon. Most is odalép egy két évvel korábbihoz és a megfelelő hónaphoz lapoz, így már mind a kilenc naptár decembernél rostokol.
Ajándékot hoztam, Nagyapa. A kezemben egy nagyalakú, becsomagolt könyvet tartok. Nagyapa lerogy a székébe és átveszi. Lassított felvételen nézem, ahogy az arcizmai megpendülnek, a ráncai szétszaladnak, és a szája sarkában feltűnik a mosoly. Köszönöm aranyom, zseniális ötlet, te voltál a kútfő? Csak zavarban vagyok… Hogy nevetnétek, ha nektek mutatnám be a macskakaparásom, mondja, és mosolyog, az orra alatt kuncog, de a nevetéséből hamar csak a rángógörcs marad, a vidámsága elenyészik. Öreg vagyok, sóhajt fel, és én is annak látom, öregnek, elgyötörtnek, elmúlónak.
Van leves. Erika az ajtófélfára támaszkodik és csak annyira merészkedik be a szobába, amennyire feltétlenül szükséges, így böffenti el, van leves. Persze, tudom, rosszindulatú vagyok, még jó, hogy van leves. Nagyapa minden mást félrenyel, az étkezés egyik-másik leves körül forog.
Átcsoszogunk a konyhába, leülünk a gőzölgő tálak elé, s miközben szürcsöl és krákog, körülnézek a piszkos csempéken, a rájuk ragadt zsírpacákon, az odakozmált bánatfoltokon, felpillantok a sarokban letelepedett, bevándorló penészfalvakra, és azon gondolkodom mennyire szeretem ezt a házat.
Ahogy kilépek a bejárati ajtón, a hordóforma Bogi elém gurul, örvendezik, elszalad a befagyott pocsolya mellett, egészen a kertkapuig, ott megtorpan a járda határában, addig tart az ő területe, csóválja a farkát és integet. Kezd besötétedni, a csipkebokor ágain zúzmara ül, foga van a télnek.
Egy héttel később a temetésre menet a városban tompa hangok, lomha színek kísérnek, de élénk, karcos emlékek kísértenek. Egy kérdés zakatol a fejemben: Mi lesz így a Mesélj, Nagyapa könyvvel?