novella

Fischer Paula: Bogáncs

Olyan lassan jött, hogy az volt az érzése az embernek, övé a világ összes ideje. Sötét, drótszerű haja mögül alig látszik ki az apró gombszeme. Szájából görbén lógott a cigi, meg se fogta, csak meredt maga elé, lefelé az utcára, majd egy sanda pillantást vetett rám, látszott rajta, hogy őt most igazából semmi sem érdekli, az sem, hogy valószínűleg sosem fog odaérni, ahova indult. Irigyeltem a nemtörődömségét, már akkor is.

Reggel fél hét. Andor ébresztője diszkréten megcsörren. Kinyomja, és utána – jó szokásához híven – magához húz, átölel és így alszunk még tíz percet. Élvezem ahogy a teste melege magába burkol, és a borostás arca finoman szurkálja a nyakamat. Szájával lehelet finoman ér hozzám, így szuszog a nyakamba még addig a tíz percig. Arra a tíz percre megszűnik bennem minden aggodalom, szorongás és bánat. Abban a tíz percben csak mi vagyunk, a meleg takaró alatt, a kinti fagyos téli világ még nem kezdődött el, a tegnapi problémák már a múlté lettek, és én sehol máshol nem érzem magam annyira biztonságban, mint abban a tíz percben, az ő karjai között.

Este elvisszük Bogáncs kutyát sétálni. Lenyűgöző, Andor csak pár napja fogadta örökbe, de már póráz nélkül sétálnak a mellékutcákon, pedig már sötét is van, az ébenfekete kutya bármelyik sarkon elveszhet, ha nem figyelünk eléggé. De a kutya Andor minden szavára úgy figyel, mint a legfőbb tanító mesterére, esze ágába sincs meglógni. Andor egyszerre szigorú, határozott és gyöngéd. Úgy szeretném, ha majd a gyerekünkkel is így viselkedne – nevetek a buta gondolatomon. Lehajolok a kutyushoz, hagyja, hogy megsimogassam, félénken néz rám nagy barna szemeivel én pedig alig várom már, hogy hazavigyük, hogy engem is megszeressen, hogy majd én vigyázzak rá, amikor Andor dolgozik. Közben vacogok a hidegtől. Egy vékony szövet kabátot kaptam csak fel, ha tudtam volna, hogy egy kutyaséta ilyen hosszúra nyúlik, jobban felöltözöm. A bokacsizmám is már egészen átázott, de ahogy végig nézek a hófödte parkon, megnyugszom. Andor átölel, simogatja a vállam, hogy ne fázzak annyira. Mit számít a hideg, szállingózni kezd a hó. Andor borzas szemöldökén megül egy-két hópihe, én lehunyom a szemem és élvezem, ahogy a leheletkönnyű pihék a szemhéjamra hullanak. Andor mosolyog rajtam – gyerekkoromban mindig ezzel játszottam – magyarázom neki. Hazafelé vesszük az irányt, de Andor a lakásom előtt búcsút int. “Ötre jön értem holnap az autó, ne haragudj, de nagyon fáradt vagyok. Csak egy hét, aztán a tiéd vagyok” – mondja. Átölel, ölelget, megcsókol, már nem fázom. Bogáncs kutya leül mögém, szorosan hozzám simul, testével melegíti a lábamat. Andor biztatóan mosolyog, büszkén néz ránk. „Beült mögéd, látod, tudja, kik a gazdái.” Aznap este látom utoljára.

Nem egy alkohol mámorral átitatott este kell, hogy felfogjam, mi történik. Nézem a telefonomat, várom a hívást, de csak annyit látok, hogy az üzeneteim olvasatlanul maradtak. Van, hogy egy hétig minden este a padlón végzem, taknyom nyálam egybefolyik, képtelen vagyok felkelni. Várom a reggelt, hátha elmúlik. Nem múlik el. Várom, hogy Andor egyszer csak beállítson, nem is kell semmilyen magyarázat, csak legyen itt az ajtóm előtt. Akár egy hívás is megteszi. Vagy egy sms. De az idő csak telik. Végig sétálok a városon, elidőzök a Rózsák terénél, bepillantok a bárba és a félhomályon át látom, ahogy szorosan egymáshoz simulva szopogatjuk a whiskyinket az utolsó vendégekként, tervezgetjük, hogy majd hova utazunk együtt nyáron, és könnybe lábad a szemem. Ahogy sétálok végig a Dohány utcán, látom magam mellett, hallom a hangját, ahogy magyaráz, mutogat, fel a háztetőkre, rámutat néhány szecessziós homlokzatra, imádom, ahogy figyel, legalább ezt az egyet megtanultam tőle. A magányos sétákat vad, áttáncolt éjszakák váltják, dohányfüstbe és egy idegen férfi karjaiba burkolódzva próbálom elengedni az őszi hónapok emlékeit. Az ágyam hideg, a férfi átölel, biztosan jót akar, nem veszi észre, hogy patakokban folyik a könnyem, így alszunk el.

Kitavaszodik. A reggeli edzésem után már nincs időm hazamenni, beszaladok hát a sarki pékségbe egy szendvicsért.  Már messziről kiszúrom, a testtartásáról. A kezét a csípőjére csapva bámul tétován a pékség kirakata felé, szépen beáll a sorba, jó pár ember próbál egy időben reggelihez jutni. Korábban sosem gondoltam volna, hogy az ilyen csámpás, görbe tartású fiúk valaha is bejöhetnek. Eszembe jutott, amikor először megláttam az első éjszakánk után egy kocsma előtt. Csak úgy vonzott ez a tartás. Pont a görbesége miatt. Szemem a mellette békésen ücsörgő kutyára kalandozik. Bogáncs. Fizimiskája összetéveszthetetlen, a hatalmas fekete fülei inkább egy sakálra emlékeztetik az embert. Itt bizonyosodom meg róla, hogy valóban Andort látom, nem egy hasonlóan görcsösen görbe fickó mászkál a lakásom környékén. Ahogy elhaladok mellettük, a kutya még csak fel sem kapja a fejét, a mellettük álló lányra figyel, pár biztató simire várva. Bogáncs, akit én sosem vihettem haza, pedig az első találkozásnál úgy éreztem, megvan köztünk a kémia, hogy talán majd ő fog segíteni minket összetartani, és majd olyanok leszünk együtt hárman, mint egy kis család. Aztán vasárnapi henyélések a kanapén, a hosszú séták a budaörsi erdőben mind elmaradtak. Ott ül velük egy lány is, nem lehet több húsznál. Bárgyún mosolyog a kutyára, buksiját finoman simogatja, nyugtatja, hogy apa is mindjárt visszajön. Szemem kíváncsian fürkészi a párost, minden erőmet összpontosítom, hogy valami hibát találjak a lány kutyára irányuló viselkedésében. De nem történik semmi. A lány ínye hosszú és az ehhez képest apró fogai tényleg meglehetősen idétlen mosolyt kölcsönöznek neki, de van benne valami bájos. Valami ártatlan és őszinte. Meg most kicsit máshogy fest, mint amikor először láttam, pár hete, ugyanitt a sarki kávézónál, lomha léptekkel haladt lefele a Margit utcán. Olyan lassan jött, hogy az volt az érzése az embernek, övé a világ összes ideje. Sötét, drótszerű haja mögül alig látszik ki az apró gombszeme. Szájából görbén lógott a cigi, meg se fogta, csak meredt maga elé, lefelé az utcára, majd egy sanda pillantást vetett rám, látszott rajta, hogy őt most igazából semmi sem érdekli, az sem, hogy valószínűleg sosem fog odaérni, ahova indult. Irigyeltem a nemtörődömségét, már akkor is. Talán ez lett volna a kulcs Andorhoz. Nincs valami vonzó alakja, gondoltam, széles vállak, lapos mellek, de a hosszú vékony lábai azért vitték előre, széles csípőjére valahogy mégis szexin simult a szakadt, leopárdmintás nadrág, ami a bokáját éppen, hogy csak verdeste. Befordult az első mellékutcán, elképzeltem magam előtt, ahogy belép a lakása ajtaján, biztos vagyok benne, hogy a berendezés legalább olyan igénytelen mint ő maga, hogy a cuccok szanaszét, hogy Bogáncs kutya már hetek óta nem volt átfésülve, csak hever szomorúan valahol a sarokban, szomorú szemei reménykedve néznek a páros felé, hátha lesz egy kis játék, vagy egy rövid séta legalább, de a lány pedig csak ledobja magát az ágyon fekvő Andor mellé, aki fáradtan feltápászkodik, lehúzza hosszú lábairól a leopárd mintás nacit és a sarokba vágja, majd végig csókolja a vékony, fehér, hamvas combjait amíg a széles csípőjéhez nem ér – itt elidőz picit, majd egymásba forrnak, a lány hosszú lábai többszörösen körbefonják Andor testét, kezei a borzas hajába túrnak, és a tekintete elveszik Andor ábrándos, végtelen kék szemeiben. Egyébként korábban nem is tetszettek a kék szemű fiúk, inkább a mediterrán, huncut meg mély barna szemű fiúkra pörögtem, de ez a fagyos kék szempár, a bozontos szemöldökkel együtt egy nap mindent felülírt. Elképzelem, ahogy felébrednek reggel, a rendetlen lakásban, ahogy Andor beleszagol a lány bagó illatú hajába, a cuccok hevernek körülöttük szanaszét, az elhasznált levegőben test és cigi szag keveredik, ráférne már a szobára egy szellőztetés, de nekik semmi sem számít, se idő se friss levegő, Andor inkább percekig szuszog a lány nyakába, ahogy régen velem, mielőtt elindult a nap.  A lány pedig mosolyog maga elé a kis fogaival, biztosan boldog és büszke, hogy egy ilyen idős, ilyen komoly pasija van, csámpázás ide vagy oda, és még egy jámbor kutyát is kapott mellé. Felkel és kávét csinál maguknak, aztán visszabújik az ágyba, hogy elszívják az első reggeli cigijüket. Évek óta nem dohányzom, még a füstjétől is undorodom, minden alkalommal amikor visszaemlékszem az élményre, csak az égető, keserű kátrány ízére emlékszem, ahogy vékony fekete rétegként ráolvad a csupasz tüdőmre. Most mégis kedvem támad visszaszokni.

A kávézóban lassan sorra kerülök, milyen szendvicsek vannak kérdezem, felsorolnak mindenfélét, tonhalkrémes, tojásos, szalámis, a kedvenceim, de most baromira nem kívánom egyiket se, még a frissen sült péksütik édes illatától is rosszul vagyok. Tonhalas, vágom rá, és már iszkolok is kifele a boltból. Verőfényesen süt a nap odakint, tényleg itt a tavasz, amióta utoljára láttam Andort, csak fáztam és fájt mindenem a hidegtől, alig vártam már ezt az időt, de én valahogy mégis fázom, és még nem akarom felcsapni a napszemüvegem, babrálok a bringa lakatommal, közben a párost, bocsánat, hármast, a kis családot szuggerálom. Andor vegyél már észre, itt lakom szemben, annyira nem sokkoló, hogy itt összefutunk. Nem, nem vesz észre, legalább van lehetőségem elidőzni az arcán. Barázdái jó mélyek, látszik, hogy még mindig nem alszik se jól, se sokat, haja megnőtt, napszítta szőke, borzas, kedvem támadna beletúrni, megigazgatni, sosem szerettem, amikor túl rövidre nyírta. Nem vesz észre. A lány továbbra is mosolyog rá, de jó neki.  Szerelmesen pillantgat a fiúra, most nem lóg cigi a szájából, és mintha meg is fésülködött volna. Erőt veszek magamon, ha most kussban tovább állok, a nap végéig ezen fogok rágódni. Egy mély és jól hallható szia hagyja el a számat, benne az elmúlt hónapok összes keserűségével. Andor végre felpillant, a szép kék szempár, amiben tavaly még játszi könnyedséggel vesztem el, és jobban tetszett, mint bármilyen bódító szer, most fagyos szigorral tekint vissza rám, mintha elkövettem volna valamit ellene, és már hallom is a sajátomnál is komorabb sziát Andor borostás, gyűrött arca felől.  A lány fel se pillant, mintha ott se lennék. Pedig én már mindent tudok róla, tudom, mikor és hol született, mit csinál, miért szeretnivaló, ki volt az előző csávója vagy, hogy az anyja közelebb áll korban Andorhoz, mint ő maga, tudom, hogy a munkájában százszorta igényesebb, mint az öltözködésében, hogy kifejezetten ügyes, és egyébként még aranyos is. De őt nem érdeklem, pedig a pasija épp rám köszönt, de őt ez miért zavarná, ők úgy vannak jól ahogy, épp szürcsölik a reggeli forró kávét, majszolják a péksütit, élvezik a napsütést amíg még lehet, még egy pár perc, mielőtt elindul a nap, mit kíváncsiskodjon jelentéktelen ismerősök után. A kutya szeretete, a jó szex, a reggeli nyakba szuszogások már mind őt illetik. Még szerencse, hogy a lakattal többet nem kell bajlódnom, felpattanok a bringára és szinte repülök a tavaszi szellővel a Duna part felé.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: