A hónap szerkesztői novella

Bécsy Etelka: Te magad vagy az élet

A kisvárosban általában nem a centrumban található templomot választották vasárnaponként, hanem a félreesőt, hiszen figyelték őket. Hogy ki figyelt, hogyan figyelt, ez egy megfejthetetlen,  nagy talány volt számukra, de hosszan nem ragadtak le ennél a kérdésnél.

Ezen a napon az idő nem tűnt gyorsan múlónak, úgy tett, mintha ez az egy arca lenne, a megváltoztathatatlan, az itt és most egyszerűen állandósult. A tavasz is pontosan tudta a leckét, belesimulva az időtlenség csalfa látszatába kellemesen, de komótosan ébredezett. A  Nap a hónapokig tartó hosszú titkolózás után végre hivatalosan is kipróbálhatta erejét. A csípős hideg szél felvette a neki ledobott kesztyűt, egyáltalán nem óhajtott lelépni a december óta uralt terepről.

Vasárnap délelőtt volt. A város álmatag csendjébe beleavatkozva, kérlelhetetlen pontossággal figyelmeztettek a szokásos, ünnepélyesen kimért hangok: Bim-bam, bim-bam, gyertek, gyertek!

A két gyerek, a tízéves Panni és a hétéves Marci felvette az ünnepi ruháját. A fehér, magas szárú, fűzős cipő kopott orrát még sebtében befogkrémezték. Menni kellett, hisz már harangoztak a nagymisére. A gyerekek kötelességtudóan, de egykedvűen indultak e szokásos vasárnapi rituáléra, egyedül, felnőtt kíséret nélkül. A felnőttek nem mehettek, nem lehetett, figyelték őket. Illetve azt az egyet biztosan, aki nevelte őket, az édesanyjukat. Erről a családban általában nem esett sok szó, egyszer hangzott csak el.

– A tanítóknak nem szabad templomba járni! – mondta fojtott, határozott hangon az anya. Ez volt az a hang, ami sem ellentmondást, sem kérdezősködést nem tűrt.

Már ősz óta jártak így kettesben a misére, amióta papírt kaptak az első áldozásról. Nyáron, gyorstalpalón és titokban történt a hittanoktatás és az elsőáldozás, a kisváros melletti faluban, csak kettőjüknek. Panni nagyon élvezte, amiket a pap mesélt, mindenféle angyalok voltak a szereplői az egyes csodás történeteknek, ráadásul szárnyuk volt és fel tudtak menni az égbe. A jótett mindig elnyerte jutalmát, az emberek habos-babos ruhákban jártak-keltek, volt palást, volt lepel, szóval minden, ami kell egy szép álomhoz. Ráadásul ezekben a mesékben mindig segítettek a bajbajutottakon, és akik ilyeneket cselekedtek, azoknak glória jelent meg a fejük felett jutalmul. Marci semmilyen lelkesedést nem mutatott ezeken a szeánszokon, egyszerűen kivonta magát alóluk, tekintetéből kiolvasható volt a tömény unalom.

Panni egy már funkcióját vesztett, régi csipkefüggönyből készült, gyönyörű fehér ruhában állt az oltár elé az első ostyájáért, Marci az általános ünneplő rövid sötétkék nadrágjában, fehér inggel feszített a templomban, beragyogta őket a napfény, a jóság, a csoda közelsége.

A kisvárosban általában nem a centrumban található templomot választották vasárnaponként, hanem a félreesőt, hiszen figyelték őket. Hogy ki figyelt, hogyan figyelt, ez egy megfejthetetlen,  nagy talány volt számukra, de hosszan nem ragadtak le ennél a kérdésnél.

– Mondjuk rendőrök járkálnak az utcákon, ők is kettesével vannak minimum, mint mi, de hogy ők lennének a figyelők, mikor Isten mindent lát? – ütközött gondolataikban a látható és a láthatatlan, de a megfigyelés ténye nem hozott katarzist számukra.

Mindig a templom hátsó részét választották, az utolsó sorok utáni sarokban húzódtak meg, pedig a ceremónia egyes részei,  az igazi látványosságok a templom első részében, az oltár és a szószék körül történtek.

Végül is a templomba járás nem saját döntésük volt, nem önként és dalolva mentek minden vasárnap. Édesanyjuk akaratának engedelmeskedtek. Utálták, hogy a mise nagy része latinul volt, egy kuka-muka szót nem lehetett belőle érteni. Nem tudták mivel elütni az időt, ki-ki a saját gondolataiba temetkezett. Időnként azért összemosolyogtak, jókat kuncogtak, különösen az „ekszum piritutó” okozott örömet, az olyan vicces volt!

Eszünk-e  pirítóst? – utánozták,  persze azzal a sajátságos, ájtatos hanglejtéssel, ahogy a pap csinálta. Meg amikor izgatottan egyszerre letérdelt a templom összes népe, kezét a melléhez csapkodva azt mormolva, hogy „az én lelkem, az én lelkem, az én bűnös lelkem”.

Ezt ők is őszinte, nagy átéléssel csinálták, mert irtó mókásnak tűnt.

Panni számára azonban még akadt egy mentő ötlet. A mise alatt azzal töltötte az időt, hogy reménykedett. Ott voltak ugye a hittanórán hallott, szinte megélt csodák. A tízéves kislány várta a feje fölé a gyönyörű, csillogó glóriát. Legalább egyszer. Vasárnaponként mindent megtett, hogy megfeleljen a falusi paptól hallott feltételeknek, amik ezekhez a glória-megjelenésekhez szükségesek voltak. Meggyónta a bűneit. Azokat is, amelyeket nem követett el, gyűjtött pluszokat, hogy még annál is tisztább legyen, mint amilyen eleve egyáltalán lehet. Aztán rengeteg jót cselekedett egész héten. Rendrakás, takarítás, osztálytárs segítése a tanulásban. Ahogy a falusi pap megmondta, ilyen esetekben jár a glória. Panni ezt nagyon várta, minden misén fel volt rá készülve.

Hétéves öccse pragmatikusabb volt, gombfoci-játékosait képzelte maga elé, és lejátszott pár meccset.

És a csodák, a glória sosem jött a templomba a miséken.

Ezen a szép tavaszi vasárnapon, ahogy mindig, anyai kérésre, elindult a két gyermek a templomba a tízórás nagymisére. Tényleg nagyon kitett magáért a természet. A fák kiengedték fogságukból az első rügyeket, a madarak a hajnali megszólalást követően már a második körös, az utca emberének szóló, üdvözlő csiripelésükbe fogtak.

Minden az újrakezdésről, a megújulásról szólt. Marci a délutáni focira gondolt, hogy vajon Zozó lejön-e rúgni a labdát, Panni pedig az Ildi barátnőjével tervezett találkozóról ábrándozott.

Így, gondolataikba  burkolózva ballagtak sétatempóban. A vasúti sorompónál várniuk kellett tíz percet, egy gyorsvonat robogott Sopron felé. Aztán már akadálytalanul mentek hosszan a Kálvária úton, élvezték a friss levegőt, szívták magukba a napsugarakat kissé lődörögve. Hirtelen megálltak, szembe fordultak egymással. Panni szólalt meg elsőként:

– Te Marci, elmentünk a templom mellett.

– El – hangzott a válasz.

És szó nélkül folytatták a sétát, tovább a Kálvária úton.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: