Október vége volt, amikor Móni másodszor járt a bíróságon. Először az egyetemi csoportjával látogatott el ide pár héttel korábban, akkor merült fel, hogy akit érdekel a kábítószer-kereskedelemmel kapcsolatos ügy folytatása, visszajöhet a következő tárgyalásra is.
A lány kapva kapott az alkalmon. A sok statisztika, közgáz és jogtörténet után üdítő volt számára, hogy végre láthatja, hogyan is működik a jog a gyakorlatban. A tárgyalást vezető bíró, dr. Nagy Barnabás ismertette az időpontot, ő pedig a világért sem hagyta volna ki, még a római jog szemináriumról is ellógott miatta.
Késésben volt, mivel nem tudta eldönteni, hogy mit vegyen fel. Mégiscsak egy tárgyalásra ment, lelkes elsősként úgy gondolta, akár még az is szóba jöhet, hogy felajánlanak neki egy gyakornoki lehetőséget a bíróságon. Végül egy bő fekete szövetnadrágot és egy nyakig érő fehér blúzt választott, ez elég elegánsnak tűnt, és a szövetkabátjához is jól ment.
Öt perccel a tárgyalás előtt esett be a bíróság épületébe. Egy pillanatra megállt, a patinás épület másodszorra is megbabonázta. Merengéséből a biztonsági őr zökkentette ki. Az ellenőrzés után meg sem állt a tárgyalóteremig. A vádlottak, a védőügyvéd és a bírósági alkalmazottak már a teremben voltak. Móni is besurrant, és helyet foglalt a hallgatóságnak szánt padon.
A bíró ránézett. Móni megrovást vélt felfedezni a pillantásában. Hát, igen, nem kellett volna elkésnie. Elpirult, nem szerette volna elvesztegetni a lehetőséget, mindenki azt hangoztatta, hogy a kapcsolatépítés rendkívül fontos. Végig nagyon odafigyelt, még jegyzetelt is, felírta, hogy mit mondanak a tanúk, mivel érvel az ügyvéd. A bíró már-már unott volt, látszott rajta, hogy nem először vezet tárgyalást. Néha jelentőségteljesen Mónira nézett. A lány úgy gondolta, biztosan az ügy kardinális pontjaira hívja fel a figyelmét.
A tanúvallomások, a vádbeszéd és a védőbeszéd után a bíró kiküldte a teremben tartózkodókat. Mónit a tárgyalás menete is lázba hozta, próbálta memorizálni, kinek mikor kell megszólalnia. Minden az újdonság varázsával hatott rá, az is, amikor a tárgyalóterem ajtaja melletti kis hangszórón keresztül szólították őket, hogy vissza lehet menni az ítélethirdetésre.
A vádlottakat négy év szabadságvesztésre ítélték. A lány számára lenyűgöző volt, hogy ez ilyen egyszerűen ment, hogy valaki magabiztosan kimondta, hogy négy év szabadságvesztés, és ezzel emberi sorsok dőltek el.
Az ítélet kihirdetése után távozni akart, a bíró azonban odahívta magához. Intett, hogy lépjen a pulpitushoz. Móni magabiztosan odalépett, remélte, hogy egy újabb tárgyalásra invitálják, amelyet majd esetleg a hőn áhított gyakornoki hely felajánlása követ.
Zavartan lépett a pulpitus elé. A bíró elmosolyodott, hívta, hogy menjen oda mellé, megmutatja a bizonyítékokat. Móni még sosem látott bizonyítékokat, a biztonsági kamerák kinyomtatott képeit olyan átéléssel nézte, mintha a Louvre falait díszítő műalkotásokat venne szemügyre.
Éppen egy autó szemcsés fényképét tanulmányozta, amikor egy kéz érintését érezte a hátán. Teljesen lefagyott, nem tudta mire vélni a dolgot. A kéz lassan lejjebb csúszott, de Móni csak állt, mint a cövek. A kéz már a fenekén volt, de a lány még mindig nem mozdult. Szaporán lélegzett, a pupillája hatalmasra tágult. Az ajtó felé sandított, de az csukva volt. Ketten maradtak a teremben. Próbálta magát meggyőzni, hogy biztos csak véletlen, egy koordinálatlan mozdulat, amely pont ilyen szerencsétlenül sikerült, ekkor azonban újra a hátán érezte a kéz kellemetlen érintését, amely ezúttal az előzőnél határozottabb mozdulattal csúszott le a fenekére. Eddig észre sem vette, mennyire elhasználódott a kis tárgyalóteremben a levegő, most azonban úgy érezte, hogy mindjárt megfullad. És még mindig nem bírt mozdulni. A másodperc törtrésze alatt vette sorra a lehetőségeket. Egy bíró áll mögötte. Hatalma van. Egy bíró egy elsőéves joghallgató ellen, akinek valamilyen okból percek óta nem reagálnak a lábizmai az agyi ingerekre. Nem akart belegondolni, hogy milyen fordulatot vehet a történet. Az járt a fejében, hogy hogyan lehetséges, hogy nincs egy rohadt kamera sem a tárgyalóteremben. A bíró közelebb hajolt, a nyakánál érezte kellemetlenül langyos leheletét.
− Hagyja… abba − nyögte ki végül remegő hangon.
− A bírák nem utasíthatók − lihegte. Mónit a helyzet abszurditása még inkább letaglózta. A férfi az Alaptörvényt idézte.
Bumm. Kicsapódott az ajtó, valaki benyitott. Aktákat hozott, ezt mondta. Móni egy percig sem habozott. Végre meg tudott mozdulni.
− Órám lesz, mennem kell, viszlát − hadarta, majd futólépésben távozott a tárgyalóteremből és a bíróság épületéből. Ahogy kilépett, az arcát megcsapta a hideg októberi levegő. Vacogott. Ruhája teljesen átnedvesedett az izzadságtól, a kabátját a tárgyalóteremben hagyta. Úgy érezte, inkább megfagy, de visszamenni nem fog érte. Azonnal a metrómegálló irányába indult. Az autók dudálása, a nagyváros monoton nyüzsgése megnyugtatóan hatott rá.
A kollégiumba érve rögtön lezuhanyozott. Hosszú ideig állt a forró vízben, sikálta magát az érdes fürdőszivaccsal, főleg a hátát és a fenekét.
A következő héten jelzett a telefonja, hogy Barnabás DrNagy üzenetet akar küldeni neki. Rá se nézett, rögtön berakta az engedélykérések közé.
Egy ideig nem is gondolt a dologra. Az agya mintha kitörölte volna az emléket. Aztán az egyik este iszogatni mentek a felsőbb évesekkel, és az egyik végzős lány mesélte, hogy a fogalmazói pályázaton gondolkodik, de fél, hogy összekerül Nagy Barnabással, aki még régebben zaklatta. Így mondta, lazán, mintha arról beszélne, hogy milyen hamburgert evett tegnap. Móni meg sem bírt szólalni. Ezek szerint nem ő volt az első, ennek ellenére még mindig nem tudta, mit tehetne.
A következő félév elején meglátta, hogy tárgyaláslátogatást szerveznek a gólyáknak. Tudta, mit kell tennie. El is határozta, hogy szól a dékánhelyettesnek, csak előtte még be kellett mennie büntetőjog szemináriumra.
Beült a terembe. A csoporttársai zsibongása kissé elterelte a figyelmét a tervéről. Arról beszéltek, hogy a tanulmányi rendszerben jelzett helyett egy új tanár tartja a szemináriumot. Azt hallották róla, hogy jófej és közvetlen.