novella

Lukács Edit: A szív alakú anyajegy

– Szeretném, ha minden nap ezzel a kis szívecskével mellettem kelhetnék reggelente, és fekhetnék le, amíg csak élünk – mondta a fiú Szofinak.

Giovanni hullámos haját teljesen szétzilálta a szél, ami még jobban kiemelte a sötét, tincsekkel körbeölelt, jóképű arcot. Szofi már az első látásra valami rendkívülit érzett a fiúval kapcsolatban: a magas, szemüveges, vonzó külső mély intellektust sejtetett. Nem ez volt az első szerelem az életében, de ilyen erős, minden porcikájában lüktető érzést még nem ismert. Az egyik hajtincset visszaigazította Giovanni arcából a fiú füle mögé, mire a fiú lágyan megfogta Szofi csuklóját, és finom csókot lehelt a lány karján található szív alakú anyajegyre. Giovanni imádta ezt a különleges kis barna foltocskát a lány alkarjának belső részén.

– Szeretném, ha minden nap ezzel a kis szívecskével mellettem kelhetnék reggelente, és fekhetnék le, amíg csak élünk – mondta a fiú Szofinak.

– Én pedig a te göndör fürtjeiddel – válaszolt a lány, és viccesen beletúrt a fiú hajába.

Szorosan átölelték egymást, majd az ölelésből kibontakozva, kézen fogva elindultak a kollégium irányába.

Mindketten az orvosira jártak, még az első évfolyamon ismerték meg egymást. Sok előadáson tudtak közösen részt venni, imádták ezeket az órákat. A hatalmas előadóteremben először csak távolról méregették egymást, aztán óráról órára egyre közelebbi padsort választottak, amíg végül kizárólag egymás mellett voltak hajlandók leülni. Nemsokára eljött a szakirány megválasztása. Giovanni az aneszteziológia felé kacsintgatott, Szofi pedig gyerekekkel szeretett volna foglalkozni, így gyermekorvos akart lenni. Tudták, hogy sok év tanulás vár még rájuk, amiért egyáltalán nem aggódtak, viszont annál inkább féltek attól, hogy egy esetleges ösztöndíj nehogy szétszakítsa őket. Ha mégis így lesz, biztosak voltak abban, hogy kapcsolatuk a távolságot is ki fogja bírni – ezzel nyugtatták magukat.

Giovanni félig olasz volt. Bergamóban született, olasz orvos apa első fiaként. A család a magyar édesanya miatt szorgalmazta, hogy Giovanni Budapesten járjon egyetemre. Bár a fiú jól beszélte mindkét nyelvet, szerették volna, ha először magyarul tanul az egyetemen.

A milánói orvosi egyetem rangos volt, kiváltképp az aneszteziológia képzés terén. A család amilyen eltökélt volt, hogy Giovanni Budapesten kezdjen tanulni, annyira komolyan győzködte, hogy Milánóban folytassa a szakképzést. Ismerték és szerették Szofit, mégis azzal biztatták fiukat, hogy Európában, a fapados járatokkal nem fognak elszakadni egymástól, és ha komoly a kapcsolatuk, akkor ezt ki fogja bírni. Giovanni, aki már eddig is sokszor belement abba, hogy szülei döntsenek helyette, úgy gondolta, hogy ez lesz az utolsó olyan lépése, amiben hagyja, hogy befolyásolják, de eldöntötte, hogy ha végez majd Milánóban, akkor már csak Szofival akar lenni, és csakis az ő útmutatását fogja követni.

Szofi kezdte kiismerni a fiút, és egyre jobban megérezni a más kultúrában történt neveltetés általa helytelennek tartott csökevényeit. Ő is imádta a szüleit, meghallgatta a véleményüket, de mindig mindenben maga döntött. Érezte, hogy Giovanni a szerelem mellett a biztonságot is benne találta meg a szülei irányítása után. Ez az érzés ismeretlen volt számára, egy férfiban ő az erőt, a határozottságot akarta érezni, és azt is, hogy kölcsönösen tudjanak egymásra támaszkodni. Abban bízott, hogy Giovanni idővel megerősödik, önállóbb lesz, és vállalni fogja majd mind a saját, mind pedig kettejük döntéseit. Senki sem tökéletes, nyugtatta magát, hiszen alapvetően minden másban  nagyon jól passzoltak egymáshoz.

Június elején Giovanni kiköltözött a kollégiumból. Legszívesebben becsomagolta volna Szofit is a bőröndjébe, de egyelőre megelégedett azzal is, hogy naponta többször hívják majd egymást telefonon, és olyan sűrűn találkoznak, ahogy csak tudnak. A búcsúzás nagyon nehéz volt. Giovanni nem akarta elengedni az imádott kezet, csókolgatta a szív alakú anyajegyet, amelyet könnyeivel áztatott közben.

Szofinak iszonyúan hiányzott a fiú, így egyre jobban belevetette magát a tanulásba, hogy elűzze a rossz gondolatokat a fejéből. Nagyon nehezen ment az elején a koncentrálás, de pár hónap alatt belerázódott a távkapcsolatba. Esténként hosszú ideig beszélgettek egymással, és virtuálisan látták a másikat.

– Hadd túrjak a hajadba! – viccelt Giovannival, aki ilyenkor közel hajolt a kamerához, Szofi pedig úgy tett, mintha valóban a tincseivel játszana.

– Jól van, de akkor én meg kérem az anyajegyemet! – válaszolta ilyenkor Giovanni, és forró csókot lehelt a monitorra, amikor Szofi odatartotta a csuklóját.

Búcsúzkodás előtt mindig ez volt a rituáléjuk.

A második szemeszter végén Szofi annyira jó osztályzatokat szerzett, hogy egyéves ösztöndíjat kapott a hamburgi UMCH egyetemre. Büszkeség és boldogság áradt szét testében, de azonnal a félelem is, hogy van-e olcsó, közvetlen járat Hamburg és Milánó között. Gyorsan rákeresett az interneten, és rémülten látta, hogy bizony nem lesz egyszerű találkozniuk.

Giovanni pánikba esett, amikor megtudta a hírt. Szinte hisztériás rohamot kapott, és ahelyett, hogy gratulált volna Szofinak, dühében szitkozódott, veszekedett a lánnyal. Szofi próbálta türtőztetni magát, így csak annyit mondott:

– Ha így reagálsz erre a hírre, akkor talán az a legjobb, ha egy ideig nem látjuk egymást. Nekem ez így túl sok. – Azzal letette a telefont.

Tompának, üresnek érezte magát. Nem szokott sírni, de most hirtelen minden felszakadt belőle. Záporoztak a könnyei, nem talált hirtelen zsebkendőt, így a csuklójával törölgette az arcát. Keze az ölébe esett. Ahogy fáradtan hátradőlt, észrevette a könnyeitől csillogó anyajegyet, amit Giovanni annyira imádott. Úgy látszik, hogy ez már a búcsúzások rituáléja lesz, állapította meg elcsigázottan.

Hamburg hideg volt, sokat esett az eső és fújt a szél, de így legalább még jobban lehetett a tanulásra koncentrálni. Szofi imádta az egyetemet, nagyon élvezte a nemzetközi társaságot, jót tett a lelkének a változás, az új ország, és az, hogy távol került a sok-sok emlék helyszínétől.

Sok évnek kellett ezzel együtt eltelnie ahhoz, hogy a Giovanni iránt érzett határtalan szerelmen továbblépjen. Nem akart ismerkedni, nem akarta, hogy újra átéljen egy csalódást. Sok barátnője volt, esténként eljártak szolidabb szórakozóhelyekre. Lassan, de biztosan újraépítette az életét, megtanult az imádott, barna hajfürtök nélkül élni.

Giovanni egyik este épp ügyeletben dolgozott, amikor a sürgősségiről jelezték, hogy beszállítottak egy asszonyt, akit elgázoltak, és azonnal műteni kell. Sietve bemosakodott, steril műtősruhát vett magára, mindent a kötelező protokoll szerint csinált. Gyorsan átnézte a kórlapot, az adatokat, és látta, hogy egy német turistát hoztak be: Frau Müllert firkantottak a névhez, látszott, hogy nagy lehetett a kapkodás, sok adat hiányzott. Az asszony eszméletlen állapotban volt.

Rutinosan odalépett a beteghez, hogy bekösse a vénába a branült, mert a sietség miatt a megfelelő előkészületre sem volt idő. Mindenki sürgött-forgott a műtőasztal körül. Gyorsan kellett elkezdeni a műtétet, mert sok vért vesztett a beteg.

Giovanni felemelte az asszony karját, már fújta is a fertőtlenítő spray-t, amikor észrevette a szív alakú anyajegyet, amely a fertőtlenítő párájától ismét csillogóvá vált.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: