A hónap témája bolondság novella

Balogh-Kunst Nóra: Cigisdoboz

Még az előző cigit sem szívtam el, de ujjaimmal már a cigisdoboz fedelét babrálom. Nem nézek fel, miközben nyílik és csukódik a hűtő ajtaja. Kicsivel később a sörösdoboz fedelének gyors, fémes kattanása töri meg a csendet.

A dohányzóasztal körül kergetőzünk, oldalazva. Nagyon gyorsan mozgok; ahogy ujjai a karomhoz érnének, már arrébb is ugrok. Kalimpál a szívem és szúr az oldalam a nevetéstől. Saci váratlanul ugatni kezd a konyha felől, és emiatt egy pillanatra elveszem róla a tekintetem – ezt pont elég ahhoz, hogy elkapja a karom. Közelebb ránt magához, egyik kezével lefogja a karjaimat és csiklandozni kezd a köldökömnél, ahol a legérzékenyebb vagyok. Sikításba hajló nevetés tör ki belőlem.

„Na, ki az öregember?”      – kérdezi, és közben folytatja a csiklandozást, keze most már az egész testemet bejárja. Mind a ketten nevetünk, ahogy próbálom magam kitekerni karjainak szorításából, közben elfúló hangon ragaszkodom az igazamhoz, hogy márpedig aki őszül, az bizony öregnek számít.

„Lehet, hogy én őszülök, de nekem legalább nincsenek kis csirkemelleim” –      súgja a fülembe, miközben kezei feljebb érnek a mellkasomon. Egy pillanatra megáll közöttünk a levegő. Nem késztet sírásra a megjegyzése, inkább megdermedek –      minden izmom megfeszül, mint egy vadászkutyának. 

„Jaj, tudod, hogy csak viccelek, ne vedd már komolyan” –      mondja, majd leengedi a kezét. Lassan a nappali másik sarkába sétálok. Háttal állok neki és nem mozdulok, ő pedig sóhajt egyet, majd elindul az ellenkező irányba, az előszoba felé. Én ott maradok a sarokban és elkezdem masszírozni a vállam – a nagy izgalomban nem fogtam fel, hogy mennyire durván szorított – és közben hallom, ahogy kihúzza az előszobában álló asztal egyik székét és lehuppan rá. Egy pillanattal később a cigarettafüst megnyugtató illata csap fel. Hallom Saci körmeinek kopogását a kövön, majd nyakörvének a csilingelését, ahogy lefekszik az asztal alatti kőre. Évek óta így ülnek a konyhaasztalnál, kettesben, mintha én itt sem lennék.

     Lábaim a konyhába visznek, elsétálok mellette.      Kávét csinálok, közben kipakolom a mosogatógépet. Mindig a konyhának háttal ül. 

„Kérsz egy kávét?” –      kérdezem tőle. Meglep, hogy milyen kedves, szinte bársonyos a hangom.

„Inkább egy sört dobj már a hűtőből” –      mondja kis szünet után, miközben nagyot szív a cigijéből. Nem néz fel a könyvéből. Ő ilyen, olvasás közben teljesen kizárja a külvilágot.

Kicsivel később, kávésbögrével a kezemben mellé állok, és kiveszek az asztalon lévő cigisdobozból egy szál cigit.

     „Mit olvasol?” –      kérdezem tőle.

     „Orwell-t” –      válaszol. Mikor leülök mellé, meglepetten mér végig.

„Elfogyott a sör?” –      kérdezi. Mintha lenne a hangjában egy árnyalatnyi kétségbeesés. Zavartan kevergetem a kávémat, bár teljesen fölöslegesen, hiszen nincs benne mit elkeverni. Gusztustalannak tartom a kávét feketén, de ahhoz, hogy tejeskávét tudjak csinálni, ki kellett volna nyitnom a hűtő ajtaját. 

Leteszem a bögrét anélkül, hogy beleinnék, és megsimogatom a kezét.

     „Még kilenc óra sincs…” –      válaszolom. Hidegen néz rám, majd kihúzza a kezét az enyém alól, és feláll. Ahogy elnyomja a csikket, a hamu szerteszét száll az asztalon. Egyszer csak visszafordul – hirtelen felkapom a fejem – de csak elveszi a könyvet az asztalról, és szó nélkül a konyhapulthoz sétál. Még az előző cigit sem szívtam el, de ujjaimmal már a cigisdoboz fedelét babrálom. Nem nézek fel, miközben nyílik és csukódik a hűtő ajtaja. Kicsivel később a sörösdoboz fedelének gyors, fémes kattanása töri meg a csendet. Alig egy perccel később ugyanaz a kattanás hallatszik. Nagyot szívok a cigiből, mielőtt eloltanám. Vajon mikor lett az egy reggeli sörből két reggeli sör? 

Egy darabig csöndbe borul a lakás, csak a kutya csóválja ütemesen a farkát az asztal alatt. Én a telefonomat nyomogatom. Egy idő után a kuka fedelének fel- és lecsapódása hallatszik.

     „Lejössz velünk?” –      kérdezi. Hangjára felnézek, látom, hogy a konyhaajtóban áll és      mosolyogva néz.

     „Vegyünk majd cigit is” –      mondja nevetve, és az asztalon fekvő üres doboz felé biccent.

Pár perc múlva már az ajtóban állunk, hármasban. Természetesen nem működik a lift. Hirtelen az a morbid gondolat jut eszembe, hogy vajon mi lehet az utolsó gondolata annak, aki lezuhan egy liftaknába. Ahogy ezt mondom neki, egyfajta büszkeséggel néz vissza rám. Lefelé menet végig ezen nevetünk, és mire leérünk a hetedikről, visszhangzik tőlünk a lépcsőház.

A kinti séta alatt elkezdem kérdezgetni, mihez lenne kedve ma. Többféle programot ajánlok, de mindegyiket elutasítja.

     „Persze, majd a Margitszigeten fogok andalogni a hétvégén az összes többi hülyével együtt, aki nem bír magával mit kezdeni, amikor szép az idő.”

     „Normális vagy, plázába, meg háromdés moziba? Mégis hány évesek vagyunk?”

     Mire a sétautunk feléhez érünk, elfogynak az ötleteim.

     „Muszáj mindig csinálni valamit?” –      kérdezi. „Tudod, hogy sokkal szívesebben vagyok otthon. Veled, kettesben” –      teszi hozzá gyorsan, miközben átkulcsolja az ujjaim az övével. 

Ahogy a trafik sarkához érünk, a kezembe nyomja Saci pórázát. Fel sem merül, hogy együtt menjünk be a boltba. Ahogy elsétál, Saci illedelmesen leül mellém az aszfaltra. Eltelik öt perc, aztán még öt, de a trafik ajtaja mozdulatlan marad. Legszívesebben berontanék utána, de nem akarom Sacit kint hagyni.

Újabb öt perc múlva kilép az ajtón és mosolyogva megindul felém. Látom, ahogy a jobb kezével gyorsan a zsebébe süllyeszt valamit. A bal kezében két doboz cigi van. Mikor kicsivel közelebb ér, úgy tesz, mintha hozzám akarná vágni az egyik cigisdobozt, de aztán nevetve leereszti a kezét.

     „Vettem egyet külön neked, azt a csajosat, amit régen szerettél     ” – mondja, és lelkesen mutatja az elegáns cigit, amit már évek óta nem kapni sehol. Mosolyra húzódik a szám, és átadom neki Saci pórázát, de ahogy karjával átölel, megmerevedek a rum felcsapó szagától. Megérzi rajtam a pillanatnyi viszolygást, és el is enged.

     „Na, látom, jó hangulat lesz ma is     ” – mondja, majd lerántja az egyik cigisdobozról a fóliát. Nem teszi zsebre a szemetet. Ahogy sétálunk tovább, látom, ahogy a szél terelgeti a műanyagot a porban mögöttünk. Máskor megfordulnék és felszedném a szemetet utána, de ma nem akarok beleállni ebbe a vitába. Helyette rámosolygok, és kikapom a kezéből mind a két cigisdobozt.

     „Enyém!”      – kiáltom, majd elkezdek sprintelni a lakás felé. Hallom, ahogy lépteinek dobogása egyre közelebb ér az aszfalton. Mikor elkap, nevetve a hátam mögé rejtem a cigisdobozokat, miközben Saci boldogan ugrál körülöttünk.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: