novella

Kocsis Gergely: Vágyak

Az alsós Jakab Pisti szavalta a Nemzeti dalt: az első versszakot még nagy átéléssel, de később egyre többször akadt meg, behallatszott Tibor bácsi ideges súgása a mikrofonba. A „Hol sírjaink domborulnak” strófánál Pisti összeomlott, mindenkinek világos volt, hogy nem fogja tudni folytatni, innen-onnan gúnyos kacajt kapott fel a szél.

1.

Gyurka a hátsó sorban állt, mert nem hozta el a nyakkendőjét. Mindenki máson ott virított a piros úttörőnyakkendő, kin élénkebb, kin fakóbb színű, attól függően, hogy az anyjuk mennyire ügyesen mosta. Gyurka anyukája tegnap döntött úgy, hogy kimossa, ott is maradt a szárítón. A sípja és az inge megvolt, az öve is fényesen csillogott, a vörös csillag biztatóan nézett fel rá. Gyurka nagyon szerette a csillagokat, sokszor nézte esténként, ahogy hunyorognak, hosszú órákon keresztül, elképzelve, hogy más srácok nagyon messze, egy másik bolygóról őt nézik éppen. A barátainak gondolta ezeket a fiúkat, és nem érezte magát már annyira egyedül.

A nadrágját kinőtte a fenyőünnep óta, ezért Anya meggyőzte, hogy a „nemszeretem” ünnepi rövidnadrágját vegye fel, úgyis napfényes, márciusi időt mondtak aznapra. Reggel, mikor a megemlékezés kezdődött, persze nyoma sem volt ennek: hideg szél dermesztette csupasz lábát, amelyen túlméretezett uszályként terpeszkedett  a cipője. Néhány számmal nagyobb is volt a kelleténél. „Nem baj, majd belenősz” – mondta Anya.

Az alsós Jakab Pisti szavalta a Nemzeti dalt: az első versszakot még nagy átéléssel, de később egyre többször akadt meg, behallatszott Tibor bácsi ideges súgása a mikrofonba. A „Hol sírjaink domborulnak” strófánál Pisti összeomlott, mindenkinek világos volt, hogy nem fogja tudni folytatni, innen-onnan gúnyos kacajt kapott fel a szél. Tibor bácsi idegesen levezette a színpadról, a stréber Lenkey Gizi ugrott ki a színpadra, és gépiesen, mintha táviratot olvasna fel, elhadarta az utolsó versszakot. Gyurka már nagyon várta, hogy vége legyen az ünnepségnek, fázott, és a hidegtől pisilnie is kellett. Igaza volt Anyának, nem kellett volna az egész pohár kakaót meginnia, de annyira finom volt, hogy nem tudta otthagyni. A könyökén lévő nagy sebet piszkálta, hogy gyorsabban teljen az idő, amikor odasúgta a mellette álló Tóth Bea, hogy ne tegye, mert ha lejön a var, menten elokádja magát.

A másik oldalán Brigi állt, aki azért állt itt hátul, mert a lányok között is magasnak számított. Gyurka nagyon kedvelte őt, mert nem olyan volt, mint a többi lány, mint mondjuk Bea, lehetett vele ökörködni, meglepően erős is volt, gyorsan is tudott futni. Gyurka egy tiszteletbeli fiúként gondolt rá. Ennél nagyobb dicséretet lány tőle nem kaphatott.

  1.  

„Gyurka nagyon sokat fészkelődik – gondolta Brigi –, még a szokásosnál is többet. Mondjuk az is igaz, ha még egy verset el fog mondani valaki, kiugrom a piros lakkcipőmből, és fennhangon sikoltozni kezdek.” Nem szerette egyébként sem ezt a maskarát. Apukája mindig tett egy csípős megjegyzést, amikor meglátta az úttörők egyenruhájában. A műanyag harisnyában nagyon viszketett a lábszára, de nem akarta folyton vakarni. Egyébként is ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kifusson a világból, és addig szaladjon, ameddig a szem ellát. Menekülni innen. De nem lehetett. Pedig de jó lenne Gyurkával futni. Csak szaladni, amíg bírja a lábuk, amíg a lélegzetük el nem akad, amíg maguk mögött nem hagyják a város határát, a zöldellő mezőt, és a kanyargó földúton be nem futnak a varázstölgy-erdőbe.

Zsanett művészien elkészített, barna varkocsaira tévedt a tekintete. Nézte a gumikból, csigákból álló költeményt, és a saját semmilyen, szőke, ritka szálú hajára gondolt, amelyből nem lehetett ilyet kötni, mert nem nézett ki sehogyan. Sosem szerette Zsanettet. Affekta majomnak tartotta. Ez a varkocs csak tovább mélyítette az ellenszenvét. Szerencsére Rózsa néni elkezdte közben a Szózatot, ami azt jelentette, hogy már nincsen sok hátra.  Magában mosolygott Gyurka vicces énekhangját hallgatva, ahogy próbálja követni az ének számtalan hajlítását, reménytelenül, esetlenül, nem találva el a hangokat.

– Suli után a Nagyréten? – kérdezte Brigi a fiút, miközben már oszolt az osztály, visszafelé tartottak a 7. b termébe.

– Ott a helyünk – mondta Gyurka, és már rohant is nyurga alakjával, hosszú karjával nyomakodott, furakodott előre a tömegben. Feje kitűnt a szőke, barna, fekete fejek kavalkádjából, Brigi hosszan követte, míg el nem kanyarodott a folyosó végén a vécék felé.

Brigi nem szerette a tömeget, és ez az iszony most egészen eluralkodott rajta, ahogy bepréselődött az udvari ajtó előtti sorba. Az emberek rossz szaga émelyítette, fokhagyma nehéz bűzét lehelte felé egy fiú, másutt savanyú izzadságszag csapta meg, amelyet csak fokozott az Amo szappan édeskés illata.

Gondolatban egy nyári rétre menekült, Gyurkával feküdtek ott, szájukban egy fűszállal, és az eget nézték. A nagy világról beszélgettek, gondolatban bejárták azokat a helyeket, ahova majd elmennek együtt, a roppant óceánokat, csipkézett hegycsúcsokat, más, kies bolygókat, nyüzsgő nagyvárosokat, csupa veszéllyel és kalanddal teli idegen vidékeket.

Már csengettek, Dorka néni is belépett, hóna alatt a történelmi atlasszal. Brigi nagyon nehezen tért vissza a valóságba, ott ragadt a nyári réten, még érezte az illatát. Alig várta, hogy délután legyen, és ott lehessen a Nagyréten.

  1.  

Gyurka gyorsan ledobta a táskáját az előszobában. Átöltözött, csíkos pólót, kék sportnadrágot és dorkócipőt húzott. A kulcsot egy piros bőrszíjon a nyakába lógatta a póló alatt. Délutánra megérkezett az ígért jó idő. A madarak trilláztak, ahogy kifordult a kertkapun, és nekilódult a fákkal keretezett utcának. Futva kerülte meg az utcai virágágyásban tevékenykedő szomszéd Erzsi nénit, aki annyira süket volt, hogy csak a futása svungja miatt nézett fel a virágok közül.

Szaladt, repült az utcán. A lábai élvezték az igénybevételt, futás közben érezte, hogy él. Elkanyarodott az utca végén, végigszaladt az Egres közön, elengedte a buszt, majd kényelmes futótempóban elérte a város szélét. Tudta, hogy Brigi még nem lesz ott, de mint a paripák, amelyeket már régen nem futtattak, vágyta a határt. Élvezte a hatalmas teret, hogy övé az egész világ, és ha akarja, kifuthat belőle.

Kisebb korában versenyautónak képzelte magát, és képzeletbeli versenytársakkal mérkőzött életre-halálra. Időnként még most is megszállta az az érzés, az a lendület, de inkább Brigivel versenyeztek keresztül-kasul a Nagyréten. Jó ideje nem futottak már így, együtt. A tavasz nagyon későn jött, múlt héten még havazott. A természetet is meglepte ez a hirtelen jó idő, a kopasz fák értetlenkedve meredtek a húsz fok körüli napsütésben. A rét sem ébredt még fel: több helyen is tócsák emlékeztettek a múlt heti hóesésre.  A föld kemény volt még, a tavasz nem melegítette át, a tél hidegét őrizte. A szél gyenge fű- és földszagot sodort, hiányoztak még a tavaszi rét zsibongó illatai. Gyurka mélyen teleszívta a futásban kicsit kifáradt tüdejét, és csak állt, élvezte, hogy a napsütés melegíti az arcát, a bőrét, amikor a háttérben a piros bicajával felbukkant Brigi.

4.

Brigi fiúsan földre dobta biciklijét, lerogyott a gyér fűre, és a hátán fekve lihegett. Szőke haja izzadtan a homlokára tapadt, mályva pólója nagyon gyors ütemben emelkedett fel-le, ahogy lélegzethez próbált jutni. Nem tudta nem észrevenni, hogy Gyurka a mellét nézi; furcsa, idegen érzés volt, hogy nőtt a melle, és az is, hogy Gyurka stíröli. Valami új, kínos és kényelmetlen, de belül, legbelül egy kicsit izgalmas is.

– Ne bámulj már így rám! – szakadt ki Brigiből, ahogy lélegzethez jutott, mire Gyurka zavartan másfelé nézett. A lány felült, és a határt kémlelte, a távolban az erdőcsíkot. – Bocs, hogy csak most értem ide, de anyám nem bírt magával, mindenféle hülyeségeket kérdezett, a suliról meg a házi feladatról, alig bírtam meglógni.

– Nem baj – nézett vissza rá a fiú –, jó itt most nekem.

Brigi ivott a biciklis kulacsából. A víznek fémes íze volt, mint a szörnyű Béres-cseppnek, amelyet az anyja itatott vele. Odaadta Gyurkának is, ő is meghúzta, de ahogy megérezte az ízét, kiköpte, és olyan arcot vágott, mintha citromlét ivott volna. Mind a ketten nevettek, maguk sem tudták, miért, csak nevettek, sőt Gyurkát annyira rázta a nevetés, hogy kétrét görnyedt.

– Fussunk – mordult fel Gyurka hirtelen, ám hangja furcsán, férfiasan csengett.

Brigi torkát még csiklandozta a nevetés, de felállt, a virágos kulacsot a helyére rakta, és utánaeredt a fiúnak, aki közben már vagy tizenöt méterre futott előtte. Magas, inas teste tökéletes ritmusban mozgott, vádliján az izmok vidáman játszottak, ahogyan Brigi egyre inkább beérte. Ismeretlen érzések kerítették hatalmába, ahogy nézte a fiú táncoló izmait, bizsergés, furcsa vágyakozás keveredett a futástól a vérébe került adrenalinnal. „Koncentrálj, te lány!” – mondta magának, ahogy az apja szokta, ha elkalandozik a figyelme.

Most már Gyurka mellett futott, mint régen, úgy nyargaltak együtt, lábuk azonos ritmusban szelte a mezőt. Enyhe szél támadt, hűvösen nyaldosta körbe őket, ahogy beálltak egy gyors, de egyenletes tempóra. Egyszerre mozdult a karjuk, emelkedett a térdük, zihált a tüdejük, és dobbant a szívük. Egyek voltak, most igazán egyek, mint egy testnek a két oldala. „Talán most utoljára így, ebben a formában” – futott át Brigi agyán, és biztosan érezte, hogy valami más kezdődik, és szomorú veszteségérzés viaskodott benne az újdonság izgalmával. Meg akarta állítani az időt, de csak szaladtak tovább, amíg el nem nyelte őket az ébredező, ásító erdő.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: