(részlet)
A késő ősz egyetlen ködgomolyaggal lopta be magát a városba. A fák még zöldek, a fű között virágok tarkállnak, de a levegőnek ezen a szombaton most először hideg illata van.
Izgatottan öltözködöm. Több rétegben kerül rám póló, kardigán, kiskabát.
A címet már este megnéztem a neten. Pontosan tudom, hogy melyik az a ház a belváros egy icipici utcájában. Mindössze három háztömbnyi az egész.
Mosolyogva indulok a villamoshoz, a napsütésben vidáman lóbálom a táskámat.
Elsőre megtalálom. Fátyol köz 4. A ház előtt hatalmas fák, a sarkon kis játszótér. A végében pedig ott a Duna. Szívem a torkomban dobog, mikor becsengetek. Akarom, hogy olyan legyen, mint a hirdetésben. Akarom, hogy vége legyen a keresésnek.
A lépcsőház tiszta, frissen festett. A kockakő vidáman kopog a talpam alatt. Az udvaron a hintát veszem észre először. Kerek, hatalmas és hívogató. Ahogy meglátom, tudom, hogy ez az én házam.
Sehol egy lépcső, faburkolatú, öntöttvas-rácsos lift visz fel a hetedik emeletre. Lassan, komótosan cammog. Van időm álmodozni. Álmodozni egy új és boldog életről. A fülke egyik oldalán hatalmas tükör, alatta vörös bársonnyal bevont pad. Leteszem a táskámat. Nem nehéz. Elképzelem, ahogy munka után ide jövök haza és leteszem a bevásárlószatyrot, amíg előkeresem a kulcsokat. Mosolygok. Rövidre vágott barna hajam szélfúttán keretezi arcomat. Eszter hazatérni készül.
A lakás épp úgy néz ki, ahogy a hirdetés képein: magas, tágas, világos terek. Az amerikai konyhás nappali baráti vacsorák ígéretével csábít, a króm gépeken megcsillan az őszi napfény. A hálószoba kicsi, de kényelmes. A fürdő tágas, ablaka egy rejtett kis udvarra nyílik. És az erkélyek! A hálószobáé kicsi és a csendes utcára néz. Ha jobban kihajolok, látom a fák között a folyót. A nappalié ellenben hatalmas és csodálatos. Életemben nem láttam ilyen szép kőcsipkés erkélyt, pedig a kerületben elég sok különleges erkélyt látni. Ez az udvarra néz. Épp a hintára. Látom magam, amint itt dolgozom tavasztól a nagy hidegek beálltáig. Látom, ahogy inspirál a tér, a ház.
– A szomszédban egy idős hölgy lakik – szakít ki az álmodozásból Gyula úr, a tulajdonos. – Nagyon csendes, kedves, igazi úrinő. Nem fogja zavarni – mutat kezét tördelve az erkély odalán levő, oda nem illő vasrácsra. – Nem túl szép…
– Megveszem – mondom határozottan, és Gyula arca megkönnyebbült mosolyba lágyul.
Ügyvéd, bank és aláírás-hegyek után másnapra enyém a lakás ebben az erkélyes, hintás házban.
Boldog vagyok. Nem érdekelnek a hírek. Most nem engedem, hogy a csontjaimba költözzön a rettegés, mint tavasszal. Megszoktam a maszkot, a kézfertőtlenítés olyan rutinná vált, mint a köszönés. A pandémia közepén boldogan költözködöm és veszem birtokba életem új terét, A Lakást.
Szombatra minden átkerül az új helyre. Szombaton szembesülök a bútorozott albérletek szülte lehetőséggel: nincsenek bútoraim. Többen ajánlkoznak, többen berendeznék, átfestenék. Mindenkinek megköszönöm, és egyedül csinálom. Egyedül akarom csinálni. Azt akarom, hogy itt minden az én döntésemet hirdesse. Mivel Gyula úr gépészetileg felújította, nekem csak ki kell festenem a lakást. Tejeskávé színű lesz a nappali, fehér a konyha és a fürdő. Tojáshéj a hálószoba. Mikor az utolsó ecsetvonással is végzek, egy hirtelen ötlettől vezérelve elnyargalok a közeli festékboltba, majd a nappali egyik falát átmázolom meleg napsárgára. Már látom előtte a fehér, faltól falig polcot a könyvek színes gerincének vidám kavalkádjával. Kanárisárga fotel, fémhálós asztalka és sötétszürke kanapé költöznek be az IKEA-ból. Úgy sorolom a termékek neveit az eladónak, mint régi ismerősökét. A szőnyeg puha, vastag, havas tájként nyújtózik a sötétbarna parkettán. Az, hogy skandináv stílusú lesz az otthonom, sosem volt kétséges.
Szombaton még egy feltűrt ujjú ingben sétálok. Szombaton még pírt éget arcomra a nap. Szombaton sétálunk a Kopaszi-gáton. Vidáman kortyolgatjuk a jegeskávét a forró csokoládés szuflé mellé. A barátnővel mindig kifogyhatatlan témák sorába pihenőt ékel egy-egy néma pillanat. A múlt érzéseit csak ezekben a néma pillanatokban engedjük közénk, magunk mellé. Szombaton még a jazz is másként szól a Jedermannban.
Keddre húsz fokot zuhan a hőmérséklet. Harmadik napja ömlik az eső. Szétáztatja a lelkünket is.
Függöny mögül nézem a hintát az udvaron. A vízcseppek láncként gyöngyöznek a fonatok alatt. Néha nyikordul csak egyet. A szél viszi táncba időnként. Megesik rajta a szíve, vagy tombol dühében. Talán ez is, az is. Mikor milyen kedve van. Sárga, barna, zöld, vörös levelek, mint megannyi virág díszíti körülötte a harsányzöld füvet. A nap csak délután kandikál ki a felhők közül. Három nap után először kacsint rá Budapestre. Sugarai érlelik a balkonra költöztetett utolsó eperszemeket. Nyarat lopva az októberbe. Néhány órára.
Estére visszatérnek a felhők, de könnyük már nem hull. Nézem, ahogy úsznak a palaszürke égen. Szürkék, piszkosfehérek. Szürkék, mint… Nézem az eget, a szürkéket. Szívembe néhány percre szomorúság költözik. Elfordulok az ablaktól és egy gyertya aranyfénye mellé kuporodom a fotelbe. Talán holnap szebb idő lesz. A láng vidám tánca lassan feledteti a kinti szürkeséget.
Ahogy tisztul az ég, az ősz visszalopakodik a városba.
Egyre többet bóklászom a Duna-parton. Nézem a minden este más színben hullámzó vizet, és nem tudok betelni a látvánnyal. Hol sötétzöld, hol mélykék. Hol iszapszürke és matt, hol csillogó arany. Az utcai lámpák, a hidak reflektorai és az autók fényszórói csíkozzák szivárványszínűre.
A rakpart csendes. Néhány elszánt kocogón és egymásba gabalyodott szerelmeseken kívül nem találkozom senkivel. Hosszú percekig állok a korlátra támaszkodva és hallgatom, ahogy a hullámok a köveknek és a pandémiás magányra ítélt kikötőknek ütődnek. Ha becsukom a szemem, olyan, mintha a tengerparton állnék. Mint amikor a tengerparton álltam. Nem engedem be az emlékeket, csak a víz morajlását.
Ahogy a Dunának minden nap más színe, a lépcsőháznak minden nap más illata van. Boldog, szomorú, gazdag vagy spórolós. Ma nagymamaillata van. Mélyeket lélegzem, hogy minél jobban átjárjon az illat, az emlék. Hosszan matatok a kulcsokkal, időt lopok magamnak a múltból. Nem is a saját lakásomba lépek, mikor végre nyílik a zár. Érzem, ahogy a nagyi mosolyogva átölel és én elveszek védelmet nyújtó karjai közt. Sokáig kapaszkodom az emlékbe. Sokáig nem érzem az öblítő és az új bútorok illatát.
Másnap a közeli barkácsáruházból virágfölddel, balkonládákkal és egy rekesz virággal érkezem haza. Ültetek, rendezgetek a vakító napsütésben. Órákkal később elégedetten nyitom ki a kerti asztalt, a székeket. Büszkén pásztázom végig mini oázisomat. A nagyinak is tetszene. Annak örömére, hogy birtokba vettem a lakás minden négyzetcentiméterét, ebédet rendelek. Felpattintom a laptopomat és átolvasom az üzeneteimet. Hazaértem.
Az egyetlen, amivel nem tudok megbarátkozni, az az erkély oldalát elcsúfító fémrács. Nem takar, nem véd, nem szép. Durván metszi ketté a balkont. Nem mintha szeretném, hogy a szomszéd éjjel áttipegjen hozzám, vagy közös reggeli kávézást rendezzek a sosem látott idős hölggyel; ennek ellenére idegen ez a rozsdás kerítés. Be kellene futtatni, akkor nem látnám. És akkor a szomszédból se lehetne átlátni. Feltámad bennem a rejtőzködés utáni vágy. Csak a magaménak akarom tudni a béke szigetét, az erkélyemet.
Kortyolom a kávét, arcomat a délutáni napban fürösztöm. Élvezem a csendet. Először nem is hallom meg a lépteket. Szinte mindennél jobban érdekel, hogy ki az a titokzatos úrinő, akit Gyula úr említett. Mégsem nyitom ki a szememet. Nem akarom, hogy a róla alkotott romantikus kép szertefoszoljon. Halk zongoraszó szűrődik a csendbe. A fonott nádfotel alig hallhatóan roppan egyet. Aztán csend. Tudom, hogy ott ül ez a titokzatos nő a rács, a kerítés túloldalán és hallgatja a zenét. Talán az ő szeme is csukva. Talán nála is van egy csésze. Az övé biztos aranyozott szélű, finom, múlt századi porcelán. Ilyennek képzelem őt is. Magasnak, vékonynak, mindig elegánsnak, aki az erkélyre se megy ki pongyolában vagy fésületlenül. Akaratlanul is megigazítom a pulcsimat és elmosolyodom. Nem nyitom ki rögtön a szemem. Lassan sandítok ki a szempilláim takarásából. Csak a sziluettjét látom. Magas lehet és vékony. Mosolyom szélesebbre húzódik és végre kinyitom a szemem.
Lassan teszem le a csészémet az asztalra. Lassan állok fel. Lassan indulok a korláthoz. Nem tévedtem a hölgy alkatát és kinézetét illetően. Hófehér haja gondosan felkontyolva. Csokoládébarna szoknya, karamellszínű pulóver, alatta bézs selyemblúz. Tökéletes. Fenséges. Távoli. Előtte az asztalon aranyszélű kávéscsésze, kistányéron háromféle sütemény. Aprók, ínycsiklandók. Biztos vagyok benne, hogy az ízük mennyei. Nagyot nyelek. Csak remélem, hogy nem hallotta. A szája szeglete megrezdül. Hallotta. Nem tudom, hogy mosolyog-e, amikor felém fordul. Az arca szomorú, de a szeme mintha rám nevetne.
– Elnézést, nem akartam megzavarni. Varga Eszter vagyok. Csak nemrég költöztem ide. Még nem találkoztunk – darálom le egy szuszra.
– Üdvözlöm. Weisz Jozefa. Nem zavart meg. Örülök, hogy végre megismerem. Házi sütemény. Megkínálhatom? – kérdezi már mosolyogva.
– Neeem, köszönöm. Nagyon kedves.
– Ahogy gondolja. Szívesen adom. Tudja, szeretek sütni, de alig van valaki, akinek adhatnék belőle. Biztos, hogy nem kér? – kérdezi, de már csak a szája mosolyog, a szeme nem. Abban valami végtelen keserűség, magány lakozik. Felismerem. Elég sokszor láttam.
– Csak egyet. Igazán nagyon kedves… – habogom zavartan.
– Ezek itt már egy kicsit megszáradtak, hozok frisset – élénkül fel Jozefa és mire tiltakozhatnék, el is tűnik a lakásban.
Nem is emlékszem, hogy mikor ettem utoljára igazi házi süteményt. Próbálkoztam ugyan a sütéssel, de nagyon hamar rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok egy Nigella Lawson. A rendetlenség az egyetlen, amit sütés címén képes vagyok előállítani.
Izgatottan rohanok be. Kezem mangó illatú fertőtlenítőtől illatos, mikor kedvenc őszi maszkomban visszaérek. Jozefát a fotelben találom. Előtte egy kistányéron sütihalom. Felkacag, amikor meglát.
– Műtét is lesz? – kérdezi vidáman. – Tudom, hogy engem akar óvni, de közel a százhoz, higgye el, hogy nem félek. Ha megkérem, leveszi? – teszi hozzá komolyan.
Boldogan köszönöm meg és gyűröm zsebembe a maszkot. Ösztönösen magyarázkodásra nyitnám a számat. Helyette elmosolyodom.
– A sütemények – áll fel korát meghazudtoló frissességgel. – Sajnos a tányér nem fér át ezen a fránya rácson. Hoznia kellene egyet, amire áttehetjük. Rossz tapasztalatom van a kölcsön tányérokkal – teszi hozzá enyhe rosszallással.
Nem tudom mire vélni a megjegyzését. Talán volt, akitől nem kapta vissza a minden bizonnyal vele egyidős porcelánokat? Vagy eltörték, netán koszosan adták vissza őket a sokadik figyelmeztetés után? Előveszek a dédmamám régi készletéből egy tányért, villát és szalvétát teszek mellé a tálcára. Megadom a módját a kóstolónak.
Jozefa gyakorlott mozdulattal helyezi át szép ívű ezüst villájával a süteményeket a tányéromra. Míg az én kezem igen, az övé egyáltalán nem remeg. Citromos kosárkák, csokoládés kockák, tejszínes epertorta vándorol át korokon és a rozsdás vasrácson.
– A citromos a kedvencem. Még az én nagymamámtól származik a recept. Kíváncsi leszek, hogy ízlik önnek, kedves Eszter.
– Nagyon köszönöm! Imádom a citromos süteményeket – teszem hozzá egy árnyalattal lelkesebben, mint illendő lenne.
Jozefa huncut mosolya meglep. Itt, a citromkrémes kosárkák felett szívembe fogadom ezt a titokzatos idős hölgyet. Úgy fordítom a széket, hogy jobban lásson. Érzem, hogy nagyon szeretné, ha ízlenének. Különösen a citromos. Úgyhogy ezzel kezdek. Óvatosan levágok egy falatot. A krém lágyan omlik a tányérra, amint kiszabadul a tészta öleléséből. A citrom illata a nyarat idézi. Mintha koccintásra nyújtanám a villát, Jozefa felé emelem ezt az első, mindent meghatározó falatot. Az ízorgia leírhatatlan. Becsukom a szemem és néhány másodpercre belefeledkezem.
– Mennyei! – válaszolom kérdő pillantására. – Ez a legfinomabb citromos sütemény, amit életemben ettem – és alig várom, hogy a következő falatot is magamévá tegyem.
– Örülök – teszi hozzá boldog mosollyal. És viszonozva a koccintást, ő is felém emel egy falatot ebből a süteménynek álcázott földi Paradicsomból.
A második kosárkát meghagyom későbbre. Akarom, hogy maradjon a süteményből, az érzésből, a titokból. Ha elkérném a receptet, talán nekem is sikerülne, de amilyen gyorsan jött az ötlet, olyan gyorsan el is vetem. Ebben a süteményben több van a hozzávalóknál. Évtizedes gyakorlat, családi tradíció. Mintha ez a süti maga lenne a múlt és a jelen. Minden bizonnyal rengeteg öröm és bánat. Weisz Jozefa.