novella

Sas Gabriella: Szív az ablakban

Az apa gyorsan lelépett, de az előírt 25 000 Ft tartásdíjat rendesen fizette. Biztos beállított egy automatikus utalást, hogy még csak arra a két percre se kelljen rájuk gondolnia.

A firka-csipkézett panel hatodik emeleti ablakából összetörten nézte a téren a karantén végét ünneplő mámoros tömeget. Ahogy boldog-boldogtalan ölelkezett. Az a híres fénykép jutott róla az eszébe, ahol a második világháború után egy katona vadul csókolózik – egy nővel, akit egyébként nem ismert. Sápadt arcát félig kitakarta a pár hete még valamiféle euforikus összetartozás-érzésben gyártott piros szív.

Amikor először kezdtek szállingózni a neten egy távoli vírus és a lehetséges karantén hírei, még nem tulajdonított neki jelentőséget. Pániknak tudta be az egészet. Kívülről, érdeklődéssel figyelte az eseményeket, mintha az egész valamiféle kísérlet vagy ostoba tévéfilm lett volna. Az ő életén így se, úgy se változtat semmi.  

Kilenc éve halmozottan sérült kislányával, a szép arcú Zsófival volt otthon. Huszonnégy      órás szolgálatban etetett, éjszaka kelt a rossz alvó kislányhoz. De Zsófi rengeteg örömöt is adott: mosolygós, jó kedélyű, csupa szív gyerek volt. Imádta megnevettetni, a finom bőrét puszilgatni. Az apa gyorsan lelépett, de az előírt 25 000 Ft tartásdíjat rendesen fizette. Biztos beállított egy automatikus utalást, hogy még csak arra a két percre se kelljen rájuk gondolnia.

Tudta, hogy szerencsés, mert a segély és a gyerektartás mellett még volt otthonról végezhető munkája is: műszaki fordítóként dolgozott egy régi ismerősének. Ez messze többet jelentet a havi bevételénél, tartást is adott. Egy alapítvány, amelynek ő is dolgozott online mentorként, havi kétszer vállalt gyerekfelügyeletet, amikor bemehetett az irodába megbeszélni, és havi egyszer zumba órára is eljutott egy régi barátnőjével. Zsófi sérülése is szerencsésen alakult, tolószékben minden nap lemehettek sétálni, eljártak az alapítványhoz programokra. Megtanult ennyi emberi érintkezésből megélni. Már nem kínozta a hiány.

Úgy érezte, hogy egy titkos világ részese: párhuzamos univerzuma csak felületesen érintkezett azzal a másik, feleslegesen buzgó, de mindent ellepő hangyabollyal. Abban a kinti, idegen világban az ijedt hirtelenséggel elfordított tekintetek zavarták a legjobban. Ők is és ő is azt szerették volna, ha láthatatlanok lennének. Az évek során fokozatosan önkéntes karanténba vonult, nem kereste már az emberek társaságát, nem állt le csak úgy csevegni a boltban. Úgy érezte, már nem is tudna, egyszerűen elfelejtette a szófordulatokat. Miről beszélgetnek mostanában az emberek egyáltalán?

De a vírussal minden megváltozott. Kijárási tilalmat rendeltek el, és a hangyák a négy fal közé szorultak, az ő világába. Csodálkozva nézte a pánikot, a közösségi oldalát elözönlő, az ő eddig titkos életét tippként bemutató cikkeket. Hirtelen az ő élete lett a normális, sőt, a magasabb rendű. Megint a többségi társadalomhoz tartozott, olyan lett, mint mindenki más. Ez szokatlan magabiztossággal töltötte le.

Az új helyzet először az információdömpinget és a mémgyártást indította be. Végre valami, amihez könnyen kapcsolódhatott: a híreket ő is ismerte, és a mémek pont azt a fajta felületes poénkodást hozták vissza az életébe, amit a munkahelyi és baráti kapcsolatokkal elvesztett. Élvezettel olvasta és osztotta meg a jobbakat.

Tíz éve nem volt koncerten, pedig imádta a zenét, Zsófival mindig hallgattak valamit, a maguk módján táncoltak is. A kedvence a salsa volt, amire mindig az otthonosan berendezett, az évek során rohamokban kidekorált nappali közepén rázta, csak úgy magának. Ilyenkor pár percre ismét nővé alakult a teste. A karanténban minden pénteken és szombaton online élőztek a zenekarok a nappalijukból, világsztárok és kis házi együttesek koncertjeit nézte végig több száz      vagy ezer társával együtt. Teljesen rákapott, már kereste az alkalmakat, be akarta pótolni, ami az elmúlt években elveszett: hallgatott pszichológiai előadást, vers és könyv-felolvasást, minden estére talált magának programot.

Egyik nap kopogtattak. Épp a nádszálvékony Zsófit igazgatta a kisszobában. Csodálkozva engedte le a kezét a rózsaszín paplanra. ide senki sem jön bejelentés nélkül. A vastag, hideg ajtó paró kukucskalyukán átlesve meglepve ismerte fel a lenti, kedves arcú szomszédot:

  • Üdv, épp a pékségbe megyek, esetleg nincs szüksége valamire? Gondolom, most nehezebben jut le. Jövő héten is megyek, majd beszólok, mielőtt indulok.

A kinti világhoz mindig is a munkája kötötte, mint a sok vihartól egyre vékonyodó hajókötél. Régóta tagja, bár inkább szemlélője volt a műfordítók Facebook csoportjának. Ez a csoport is nagyon felélénkült a karantén alatt, az eddigi kizárólag szakmai posztokat felváltották a személyesebb írások. Először csak olvasta, követte a beszélgetést. Élvezte a felületességet, hogy semmit nem tudnak az életéről, és végre nem kell a sajnálkozó, elforduló, kínos zavarban lévő arcokat néznie. Tíz éve nem élt ilyen aktív társasági életet.

Ott látta, hogy videó-kocsmát szerveznek. A harmadik héten rászánta magát: felrakott egy kis sminket, harmadik nekifutásra is lazának ítélt pólót,  és amikor Zsófi végre elaludt, becsatlakozott a beszélgetésbe. Harminchét éves csinos nő nézett vissza rá a Zoom jobb felső sarkából. Csak a szeme árulta el: a mosolygó szarkalábak mögötti magányos mélység. De szerencsére ez online nem látszott. A webkamerát kicsit magasabbra igazította, úgy előnyösebbnek érezte, és becsatlakozott a beszélgetésbe.

Eleinte csak megfigyelt, tanulta a közösség szabályait, stílusát. Ahogy kiismerte magát és feloldódott a szertartásosan a társalgást kísérő borban, egyre többször hozzá is szólt a beszélgetéshez. Észrevette, hogy az egyik vékony, magas pasi mindig őt, az ő reakcióját várja, figyelmes, gyakran kérdezi a véleményét. Eddig mindig elmenekült az érdeklődés elől, úgy érezte, nem sülhet el jól, de most ez a figyelem jól esett neki. Nem teher és szorongani való volt. Nem kellett a biztosra vett visszautasítást várnia. Egyre magabiztosabban viselkedett, már külön is cseteltek néha, hál’ istennek fel sem merülhetett a személyes találkozás lehetősége. Biztonságos, valószínűtlen flört volt, mint a januári hóvirág. És most ennek vetett véget hirtelen a félve vágyott kijárási tilalom feloldása.

Ma is csetelni készült. Ott állt sminkben, a homlokát a hideg karton szívnek nyomva, és arra gondolt, hogy már olyan nagy tapasztalata van az elengedésben. Ennek nem is adott többet egy hétnél. Fordult, hogy menjen ellenőrizni Zsófit, amikor kopogást hallott. A kedves arcú szomszéd volt két pezsgőspohárral. Koccintani jött, mert tudta, hogy ő nem mehet le ünnepelni.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: