Szerintem ezt kéne kipróbálnia, illik magához – mondja a kedves női hang a fiatalok végtelen optimizmusával, azután felém nyújtja a rózsaszín üveget, én meg feljebb tolom az olvasószemüvegem, hogy jobban lássam a cirádázott ezüst színű betűket.
VER-SA-CE- BRIGHT-CRYS-TAL
Ismerősen cseng. Kedveltem valaha, még lánykoromban, évekkel ezelőtt. Óvatosan feljebb húzza karomon a blúzt, miközben akkurátusan magyarázza a helyes kölnihasználat szabályait, még az összetevőkre is kitér, gránátalma, yuzu, magnólia és egy árnyalatnyi lótuszvirág. Szépen manikűrözött ujjaival megsimítja csuklóm puha bőrét, majd, mintha egy méregdrága aranyékszert tenne fel, szertartásosan megnyomja a dundi üveg ezüst színű pumpáját.
Mikor behunyt szemmel beleszippantok az illatfelhőbe, máris ott vagyok huszonkét éves önmagam feszes és fiatal testében. Igen, kristálytisztán emlékszem arra a ragyogó nyárra, az volt az a nyár, mikor megismertem, mikor életemben először megtapasztaltam, milyen is a mindent elsöprő, szívettépő, nagybetűs szerelem. Napokig fülemben duruzsolt a Summer of Love egyik dala, és közben azon tűnődtem, hogy vajon ezt érezték-e ‘67-ben San Franciscóban. Részegen az újdonság varázsától, szédülten a szabadságtól és a szextől.
Tovább száguldok az emlékezés ösvény-szerű útvesztőin, amikor egy halvány fényben úszó kapualjban találom magam, valahol a IX. kerület egyik elhagyatott, szűk utcáján. A távolban a Duna felett rakéták szisszennek fel az égbe, majd egy pillanattal később vörös és sárga tűzijáték pukkan a sötétségben, és kígyózó indák kúsznak vissza a földre. Vad éljenzést és örömteli sikítást hoz a távolból a súlyos, meleg szellő, miközben alig néhány órája még a vihar festette feketére az ibolyakék eget. Ő lágyan fölém hajol, lobogó, fehér inge napcsókolta, csupasz bőrömet súrolja, az érintésébe tetőtől talpig beleremegek.
Szeretem az illatod, suttogja pimaszul, én meg csüngök minden szaván, és a világ legszexibb dögének képzelem magam. Egy pillanatra elhiszem, hogy miénk a világ és, hogy ennél romantikusabb dolog soha még egyszer nem történhet velem. Aztán a lágy kelmeként ránk hulló csendben belenézek mélybarna szemébe, és huszonkét évem minden meggyőződésével eldöntöm, ma éjjel az övé leszek.
A percek lábujjhegyen osonnak el mellettünk, míg erős kezei felfedezőútra indulnak vágytól remegő testemen, végül kézen fogom, és idegességemet leplezve idétlenül nevetni kezdek.
Ne itt! – suttogom szemrehányóan, hangomat furán nyeli el a fekete lyukként tátongó, kivilágítatlan folyosó. Nesztelenül lopakodunk felfelé, titokzatos némaságba bugyolálva zavarunkat, és nem hiszem, hogy éreztem valaha izgalmasabbnak az életet, vagy a benne rejlő ígéreteket, mint akkor éjjel az áporodott levegőjű, fülledt lépcsőházban.
A következő kép, ahogy nyitott szemmel, csendben szeretkezünk, vágytól türelmetlenül és éhesen. Vállamra hulló nedves haja csiklandozza a bőrömet, orromban érzem az izzadsággal keveredett parfümök bódító illatát. Ő gyakorlott szeretőként türelmesen vár rám a cél előtt, majd jön a mindent elöntő, fehéren izzó, eszeveszett forróság. A többi meg már történelem…
- Hogy mondta? – ébreszt fel csipkerózsika-álmomból Theodóra, már amennyire a mellére tűzött névtáblájának hinni lehet.
Az ötvenes nők magabiztosságával kifizetem fiatalságom üvegbe csomagolt esszenciáját, és nosztalgikus hangulatban kilépek a Váci utca megkopott macskaköveire. Miközben szórakozottan sétálok, fejemben a kilencvenes évek laza erotikájával átitatott képkockái, egyre csak arra az árnyas kapualjra gondolok. Mióta is nem láttam? Tizennyolc, vagy talán húsz éve?
A zápor hirtelen kap el, olyan gyorsan, hogy percek alatt bőrig ázom. Csöndesen megadom magam az elkerülhetetlennek, jólesik a testemet bénító nedves hideg. Aztán halványan elmosolyodom, amikor az eső végleg lemossa rólam az emlékek virágillatát, most valahogy az sem fáj, hogy megöregedtem.