novella

Mics Ildikó: Hinta

A váláskor azt terveztem, ideiglenesen kiveszek egy jobb lakást közel a házhoz, ahol addig éltünk. De András egyértelműen kijelentette, hogy ne számítsak vagyonmegosztásra. Az ő pénzéből egy fillért nem látok, a ház az övé, ennek tudatában döntsem el, tényleg szeretném-e elhagyni? Keserűen felnevettem.

Lulu csendben vonszolja magát mellettem, hanyagul lóg a karja, akár egy rongybabának.

– Nem nehéz a táskád? – kérdezem, int, hogy nem, ide-oda libeg a hosszú copfja, néhány hajszál elszabadulva repdes a füle mellett. Szeretem ezeket a kósza selyemfonalakat, átsüt rajtuk a nap.

Korán értem az iskola elé, és türelmetlenül, meredten figyeltem a bejárati ajtót. Mindig attól rettegek, hogy egy hét alatt megkopnak az emlékeim, mintha egy örökkévalóság lenne, amíg nem látom, pedig a kontúrjaiból is tudnom kell, hogy ő az. Mint ahogy tudom is. Épp csak a válla villant meg a homályos üveg takarásában, és megremegtem az örömtől.

Amikor Lulu megpillantott, egy másodpercre elkomorult az arca, nem tudtam nem észrevenni az angyali vonásain végigsuhanó árnyékot.

– Utálom a HÉV-et! – sóhajtja most maga elé, de nyilvánvalóan nekem címezve.

– Tudod, hogy csak négy megálló – nyugtatom – Olyan gyönyörűek a fák, nézd, virágzik az akác, szagolj bele a levegőbe!

De Lulu dacosan lehajtja a fejét, csak azért se szagol bele a levegőbe. Egykedvűen rugdossa a kavicsokat a járdán. A száját természetellenesen összeszorítja, ezzel is jelezve, hogy semmi kedve velem társalogni. Ahogy a felső ajkát beharapja, egészen eltorzulnak a vonásai, mintha nem is a saját gyerekemet látnám. Kétségbeesetten pörögnek a gondolataim, tanácstalanul kóválygok mellette, és amikor mély lélegzetet véve megszólalnék, a levegővel együtt a mondatot is visszanyelem.

Szándékosan lemaradok, titokban úgy figyelem magasra nyúlt, légies alakját, hogy a gyerektest arányait is hozzáképzelem, mintha minden életkorban magam előtt látnám. Kettőnk ideje nekem lassabban és kaotikusabban telik, előre-hátra pörgetem, Lulu számtalan arcára emlékszem, és amikor mellettem sétál, képtelen vagyok csak ezt az egyet látni. Újabban, ha jókedvű, szertelenül ugrabugrál, kihúzza magát, magasra emeli az állát, dobálja a haját, repdes, mint egy megrészegült pillangó, vonul tizenkét éves női öntudata éledő csáberejével.

De most görnyedten baktat, és a bal lábfejével, mint mindig, ha túl fáradt, enyhén befelé csámpáz.

– Meleg van! – a mondat végét nyafogva elnyújtja, és fura grimaszt vág.

– Tudom, kicsim, mostanában május végén már nyár van.

– Apa ilyenkor légkondit kapcsol a kocsiban… A HÉV-en nincs légkondi.

Érzem, hogy a vonásaim egy pillanatra megkeményednek, összezár a torkom, és néhány másodpercig tehetetlenül fuldoklom. Szerencsére nem veszi észre.

– Egy darabig még ki kell bírnod, nem tudok mindenhová kocsival menni – válaszolom indulatosan, de rögtön meg is bánom.

Lulu megáll egy pillanatra, hátranéz, mintha részvétet látnék a tekintetében. De lehet, hogy csak képzelem. Szó nélkül sétálunk a Rómaifürdő állomásig. Már benn áll a szerelvény, elkiáltom magam, hogy futás, és egyszerre nekilódulunk. Lulu hátán csörömpöl az iskolatáska, az ajtónál magam elé engedem, utána ugrom fel én is. Kapkodjuk a levegőt, miközben ülőhelyet vadászunk.

– Féltem, hogy lemaradsz, anya! – lihegi, és egy pillanatra elmosolyodik. Sokszor futottunk így régen. Érjük el a buszt, villamost, bármit, sikítottuk, és kézen fogva sprinteltünk a járdán. Amikor sikerült felkapaszkodni, diadalittasan kacagtunk, és összecsaptuk a tenyerünket.

A fülledt kocsiban leülünk két egymás melletti ülésre, nevetek, de hirtelen abba is hagyom, mert zavarba jövök, nem merem lendíteni a tenyerem, nem tudom, lehet-e még ilyet játszani.

– Ha leszálltunk, fagyizunk egyet, jó? – jut eszembe a mentőötlet.

– Jó – dünnyögi az orra alatt, különösebb lelkesedés nélkül.

Mire a Szentlélek térre érünk, elsimulnak a vonásai. Leugrik a vonatról, és tempósan elindul, csak a fagyizónál érem utol. Az orra a hűtőpult üvegéhez tapad; ugye, kérhetek három gombócot, csicsergi. Hazafelé felélénkül, a szája sarkában színes cukorgömbök táncolnak.

– Múlt hétvégén golfoztunk apával –  egyszerre kinyílik a hangja és a tekintete is.

– Te még sosem golfoztál…

– Nagyon klassz volt!

A panelház előtt megtorpan, még maradt a fagyijából, gyorsan elnyalja.

– A lépcsőház pisiszagú! – veti oda mintegy mellékesen, mielőtt kinyitnám a bejárati ajtót.

– Tudom.  Mondtad már néhányszor.

Valójában minden alkalommal megjegyzi.

A váláskor azt terveztem, ideiglenesen kiveszek egy jobb lakást közel a házhoz, ahol addig éltünk. De András egyértelműen kijelentette, hogy ne számítsak vagyonmegosztásra. Az ő pénzéből egy fillért nem látok, a ház az övé, ennek tudatában döntsem el, tényleg szeretném-e elhagyni? Keserűen felnevettem. “Hogy szeretnélek-e elhagyni, azt hiszed, szeszélyből mondtam, vagy számításból, vagy mert van más választásom? Életben akarok maradni, érted?” – üvöltöttem. Egy ideje valami sípolt a mellkasomban, alig kaptam levegőt. Tudtam, hogy nem maradhatok. Nem fogom kibírni. A panellakást egy barátnőm ajánlotta fel, csak a rezsit kell fizetnem, így többet tudok félretenni. Három szoba, Lulué a parkra néz.

Bekopogok hozzá, fekszik az ágyon, nyomkodja a telefonját. Amikor belépek, elsötétíti a képernyőt. Igyekszem higgadt maradni, végigsimítok a hátán, zavartan rám néz.

– Van kaja?

– Persze. Gyere! És van egy meglepetésem is… – érzem, hogy belepirulok.

Lulu tekintetében fény gyullad, imádja a meglepetéseket, két falat között sürgetőleg bök felém az állával.

– Na, mondd már!

– Talán megdöbbent, magamat is megdöbbentettem vele, de veszek egy présházat a Balaton északi partján.

– Mit csinálsz? – félrenyeli az ételt, hosszan köhécsel, hosszabban, mint indokolt.

– Tudod, csak egy kevés pénzem van, ahhoz nem elég, hogy lakást vegyek, de ez a felújítandó présház alkalmi vétel, és legalább nyáron kiszabadulhatunk innen. Kifizettem a foglalót, és néhány nap múlva…

– De anya, ezt a lakást is bérled! Hogy vehetsz egy házat? – szakít félbe olyan indulattal és hangsúllyal, mintha az apját hallanám.

– Nem tudom… Régóta motoszkált a fejemben. Néhány hete le kellett utaznom a Balatonhoz egy munka miatt, megláttam, és beleszerettem.

Azt nem mondom el neki, mit éreztem, miután eldöntöttem, hogy megveszem. Levegő töltötte meg a mellkasomat, szabadon áramlott a hörgőkön át, mohón haraptam utána, és kioldódott a görcs a torkomból. Percekig álltam, és lélegeztem.

– És apa tud róla? – néz rám komoly arccal Lulu.

– Hogy? Mért kéne tudnia róla? Talán elkerülte a figyelmedet, de fél éve külön élünk – az utolsó mondatot  elhadarom.

– Képzeld, nem kerülte el a figyelmemet! – beledobja az evőeszközt a tányérba, tompán kondul a porcelán, mire felnézek, Lulu becsapja maga mögött a szobája ajtaját.

Ülök az asztalnál, nézem a mártástól ragacsos kést, a szétfröccsent ételmaradékot. A terítőt átitatják a zsírfoltok.

Egyszerre mindent megértek. András hangsúlyai, kételyei, ítéletei észrevétlenül karcolódnak Lulu bőrébe. Egy idő után semmi nyomuk, mégsem pusztán felületi sérülések. Anya alkalmatlan, felelőtlen, semmiben nem elég jó. Vajon Lulu hányszor látta a riasztó, egy pontra meredő mozdulatlanságot a tekintetemben? Apa ilyenkor különösen elemében volt, mint egy győztes hadvezér. Apa jófej. Anya meggondolatlanul szétrobbantotta a családot.

Az életünk egyetlen pontba sűrűsödött. Túl sok lett a hazugság. Egyszerűen túlnőtt rajtunk. Bármit tettünk, bármit mondtunk, ott kavargott mindenhol, kicsorbultak tőle a mozdulatok, a szándékok. Nyilvánvaló lett, amit egyébként is tudnom kellett, hogy Andrásnak hosszú ideje van valakije.

Lulu riadtan kérlelt, hogy maradjunk együtt. Azt feleltem, nem tehetem.

Az ételmaradék fölött légy repdes, hessegetni kezdem, közben halk neszezést hallok a hátam mögül. Lulu téblábol egy darabig, aztán leül mellém.

– Na és, milyen az a présház? Összeomlott már vagy még áll? – cinkos mosoly jelenik meg az arcán.

– Áll természetesen. Arra gondoltam, holnap megnézhetnénk. Ott is alhatnánk! Szóltam a tulajnak, hogy megmutatnám neked. Igaz, hogy felújításra szorul, de lakható.

– És mit csinálunk mi ott?

– Bármit. Vagy semmit. Amihez kedvünk támad. Telek is tartozik hozzá. Egy kis szőlő és gyümölcsfák. Meg egy hinta, képzeld. Ha magasra lendülsz, látod a tavat.

– Fogalmad sincs, milyen rossz ez így. Hogy egyszer veled, egyszer apával.

– Tudom.

– Apa szerint te döntöttél erről, hogy nem akarsz vele élni.

– Igen. De ezt te is tudod. Megbeszéltük.

– Muszáj volt ezt, anya?

– Igen.

– Mindig ezt mondod. De én nem szeretnék egy pisiszagú házban élni!

– Akkor mit szeretnél?

– Hazamenni! – és elcsuklik a hangja.

A késődélutáni napfény megvilágítja a könnycseppeket az arcán, lassan folynak el a vonásai. Én is sírok. Egyszerre mozdulunk. Belefúrja a fejét a nyakamba.

Másnap reggel remeg a kakaóval teli bögre a kezemben, miközben az asztalra pakolom. Hosszan, körülményesen simogatom az asztalterítő ráncait, brióst teszek tányérra. Éjszaka mindent átgondoltam. Nem számít, hogy bukom a foglalót, mégse veszem meg a présházat. Semmi értelme. Talán kapok annyi hitelt, amiből telik egy kisebb lakásra.

Lulu szokatlanul korán ébred, pizsamában ül az asztalhoz, és szórakozottan kevergeti a kakaóját. Gyűrött arccal ülök mellette.

– Ne haragudj, anya! – suttogja maga elé.

– Semmi baj, kicsim. Értelek. Azt hittem, könnyebb lesz. Nem volt jó ötlet a ház. Talán csak el akartam távolodni mindentől. Azt képzeltem, ott könnyebb lesz. De oda se tudlak hazavinni. Igazából sehová nem tudlak hazavinni. Mert ebben a pillanatban nem tudom, hol vagyunk mi ketten otthon.

– Anya, az tényleg igaz, hogy apa… hogy apának… hogy… volt valakije?

Nem felelek, hirtelen mozdulattal nyúlok a kávémért, néhány csepp az asztalterítőre löttyen.

– Megcsalt téged?

Bólintok. Megissza a kakaóját, a briós morzsáit összeszedi az ujja hegyével, aztán egyenesen a szemembe néz.

– Azért én megnézném azt a hintát! Tudod, amelyikről látszik a Balaton.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: