novella

Major Petra: A géz

Tisztán látszott, hogy a vágás a mutatóujja tövétől, kis híján a csuklójáig ért. Eszébe jutott, hogy a legutóbbi túrázás alkalmával egy kisebb elsősegélycsomagot is magával vitt. Berohant hát a szobába, hogy előszedje a hátizsákot, amiben a kötszert sejtette, közben a jobb kezét tenyerével felfelé a magasba tartotta, mint aki épp valami magasztos dologról szónokol.

Neki minden kellett az életből. Nem csak a júliusi, forró ragyogás, ami az aszfaltról az ember orráig leheli a lecsöppent fagylalt cukorkaillatát. Azzal bárki elboldogul. Erna a zimankót ugyanúgy várta és szerette, sőt, talán jobban. Igazabbnak gondolta a dolgok fagyott körvonalait, mint egy-egy kánikulai délibáb tünékeny ígéretét. Forró szívvel, hideg fejjel élt, és civódó részeit kénytelen volt naponta békíteni.
Sebeket is akart. Aztán gyógymódot találni rájuk, és hamar kiderült, hogy igen tehetséges ebben – sebesülésben, gyógyulásban egyaránt –, de mivel ő akarta valamennyi tapasztalást, sosem panaszkodott. Örömeinek így mindig volt méltó ellenpontja, és magáénak tudhatta azt a képességet, amit az élet legfőbb ajándékának és végső értelmének tartott: érzett.

                                                                        ***

Nehezen vette rá magát a mosogatásra. A barátai, akiket ebédre hívott, egy órája elmentek. Azóta legalább hatszor elmosogatott már fejben, mire végre tényleg megnyitotta a csapot.     A mosogatószer erősen felhabzott a szivacson, és a hólyagos fehérség lassan vánszorogva ellepte a koszos edényhalmot. A látvány hatására felderengett előtte egy gyerekkori kádjelenet: szigetekre osztja a fenyőillatú habtömeget, némelyik szigetből hegyet formál, majd gumiállatok hadát szabadítja a frissen teremtett, képlékeny világra. Miközben agya a múltbéli habban fürdőzött, keze a jelenkori habban magától tette a dolgát. Hirtelen felszisszent. A húsvágó kés egy nem túl mély, de hosszú vágást ejtett a jobb tenyerén. A meleg vizet gyorsan elzárta, és a hideg sugárba tartotta a kézfejét. Tisztán látszott, hogy a vágás a mutatóujja tövétől, kis híján a csuklójáig ért. Eszébe jutott, hogy a legutóbbi túrázás alkalmával egy kisebb elsősegélycsomagot is magával vitt. Berohant hát a szobába, hogy előszedje a hátizsákot, amiben a kötszert sejtette, közben a jobb kezét tenyerével felfelé a magasba tartotta, mint aki épp valami magasztos dologról szónokol. Már csak egy tóga kellett volna hozzá, hogy pont úgy nézzen ki, mint az a késő etruszk vagy kora római bronzszobor, amit pár hete egy művészettörténet könyvben látott. 

Bal keze esetlenül babrált a cipzárral, de végül sikerrel járt, és előkerült a csomag. Lefertőtlenítette a vágás környékét, mull-lapot helyezett rá, majd a gézért nyúlt. Csodálkozott. Sokkal kisebb, véznább pólyára emlékezett annál, mint ami a táskából előbukkant. Indult volna az ollóért, mikor a géztekercs kiesett a kezéből, és gurulni kezdett a padlón. Szabályos ívben körbegurulta a jobb lábát, hurokba fogva a bokáját. Erna a levegőbe rúgott, hogy megszabaduljon a súlytalan béklyótól, de a rándulástól a géz továbbgurult, és a bal lábát is csapdába ejtette. Erre topogni kezdett, hogy mindkét lábát egyszerre szabadítsa ki, ám a géz, mintha önálló életet élt volna, egyre több kört írt le a lábai körül, míg a szorítás olyan erőssé vált, hogy Erna az egyensúlyát vesztve földre zuhant. Felnevetett. Annyira szürreálisnak találta a helyzetet, hogy képtelen volt más reakcióra. Nevetett. Közben a géz nem állt meg, tekeredett tovább, immár az egész teste körül, precízen és egyre szorosabban, akár egy éhes óriáskígyó.

Mikor már az arcát is kötszer borította, rájött, mennyire fél. Nem akart megfulladni, és egyáltalán: semmilyen halálnemre nem állt még készen. Vergődni kezdett, ide-oda dobálta gúzsba kötött testét, de a szabadulás addigra esélytelenné vált. Hogy félelmét enyhítse, ösztönösen magzatpózba gömbölyödött – már amennyire a kötés engedte. A géz, mintha csak erre várt volna, még sebesebb mozgásba kezdett, és néhány perc alatt hatalmas gömböt formált a lány köré. Erna hallotta, ahogy finom, surrogó hangot adnak az egymásra tekeredő rétegek, miközben ő tehetetlenül reszketett a fehér csapda belsejében. Próbálta felidézni, hogyan jutott idáig, hogy mi történt néhány perce, hogy melyik helyiségben, melyik kontinensen, melyik évben, melyik életben van éppen, de a tér és az idő fogalma olyan feldolgozhatatlanul forgott az agyában, ahogy egy rágós falat őrlődik a fogak között. A gömb, felépítve magát, egyre csak gyorsulva, fel-le gurult a szobában. Az űrhajó-szimulátor jutott Erna eszébe, ami három tengely mentén forgatja az asztronautákat. Megállapította, hogy az övékéhez képest a saját megpróbáltatása valószínűleg könnyed, vidámparki mulatság csupán.

Minden átfordulásnál emlékek tolultak az agyába, olyan vad elevenséggel, hogy képtelen volt megálljt parancsolni nekik. Újraélte őket. Mindet. Jót és rosszat egyaránt. Mintha egyszerre szurkálták és csiklandozták volna. Visszavonta vidámparkos elképzelését, és hagyta, hogy az érzések áthaladjanak rajta. Némelyik acélos bakancsban, némelyik balettcipőben érkezett.                           Egy ponton túl Erna már nem tudta eldönteni, hogy fokozódó szédülését és légszomját a géz vagy a múltbéli képek forgása okozza-e, de biztos volt benne, hogy hamarosan elájul.                                                                                                                 Aztán egyszerre megszűnt a neszezés, és a mozgás is abbamaradt.                                       Várt néhány percet, hogy kellő bizonyosságot szerezzen a száját elhagyni készülő gondolatnak: befejezte! 

Szemét behunyva tartotta, és nagy levegőt vett. Meglepetésére ugyanolyan könnyedén tudott lélegezni, mint korábban bármikor. A géz apró lyukacskáival magyarázta a dolgot. Ettől a felismeréstől egészen megnyugodott, és most, hogy már nem a félelem uralta, azt is észrevette, milyen kellemes meleg van a gömb belsejében. Mintha ráfonódott volna egy öröktől létező, végtelen ölelés. Minden izma elernyedt, és egy addig ismeretlen, békés ürességgel a mellkasában, újra eszébe jutottak az asztronauták: mindig is ilyennek képzelte a súlytalanságot!                                                                                                                          Már nem volt fontos, hogy a ház melyik szegletében van vagy hogy mennyit mutat az óra – ahogy az sem, mikor szabadítja majd ki valaki –, mert hihetetlen kalandjának hála éppen szert tett egy új képességre, amit az élet második legnagyobb ajándékának tartott: nem érzett a világon semmit.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: