Több mint huszonnégy órája voltam úton hazafelé. A piacszerű manilai tranzit emlékképére rámontírozódtak a hipermodern dohai légikikötőben szerzett benyomások, amelyeket a Fiumicino ismerőssége okozta csalódás ellenpontozott. Mobilom rádióján a fülöp-szigeteki, tagalog nyelvű hadarást előbb beduin népzene, majd Vivaldi váltotta fel. Ez nyújtott némi vigaszt. Fülemben a Négy évszak Nyár-tételével a váróterem üvegfalához sétáltam, és a hosszú vajúdás után megszületőben lévő ványadt, oxigénhiányos hajnal első moccanásait figyeltem. A kifutópálya peremén kinőtt borzas, felmagzott gyomot világpolgár verebek csapata csipegette.
Olyanok, mint én. Minden érdekli őket, ugyanakkor igénytelenek, így aztán sokfelé eljutnak. Nini, egyikük ideszállt a külső korlátra, befelé sasol a fénybe. Várj csak, kishaver, csinálok rólad egy képet!
A hirtelen mozdulattól kiesett a fülhallgatóm. A váratlan zenemegvonás úgy ért, mintha zuhanyozás közben elállt volna a forró víz. A madarat feledve pánikban kapkodtam a melegség forrása után, amikor azt hittem, rám robban a zuhanykabin: a fal hatalmasat döndült.
Baleset? Terrortámadás?
Megpördültem, de úgy tűnt, rajtam kívül senki máshoz nem ért el az akusztikus inzultus, a gyér számú utas egykedvűen kornyadozott tovább kézipoggyászára dőlve. Még arra se néztek fel, amikor a terminálhoz túl közel manőverező gép szárnya szinte végigkarcolta az üvegfalat.
Kezdek szétesni. Ez az ötvenkilós porhüvely se bír ki mindent! Jöhetne már a pesti gép, és hozhatná végre az ízetlen, műanyagok közé nyomorított fedélzeti reggelit, amitől talán magamhoz térek egy kicsit.
Vajon a verebeim hogy vannak? Ostoba kérdés, nyilván időben elröppentek…
Tekintetem ekkor megakadt valamin, ami eddig nem volt ott. Az üvegen, tőlem karnyújtásnyira egy folt vöröslött. Önvédelmi sztereotípia-gyűjteményemből éppen előhúztam volna egy paradicsomdobáló olasz siheder képét, de észrevettem valamit a folt szélén. Egy leffegő, szürke pihecsomót.
Tenyeremet felkavarodott gyomromra szorítva menekülőre fogtam. Miközben az A2-es beszállító kapu felé igyekeztem, arról győzködtem magam, hogy nem az én madaram volt az, hanem egy másik. Az enyémnek olyan kis távolságból nem is lett volna ideje kellőképpen felgyorsulni…
Még mindig ezen rágódtam, amikor a helyükre fészkelődő utasokat kerülgetve mellém tipegett egy magyar utaskísérő, és a diszkréció teljes mellőzésével a nevemen szólított.
– Hölgyem, kivételesen arra kell kérnem, még ne csatolja be magát. Szíveskedjék velem jönni a pilótafülkéhez. A kézipoggyászát is hozza, legyen szíves!
Szent isten! Mégse kellett volna Manilában megvennem azt a cserzett varangybőrből varrott, szerencsehozó pénztárcát! Egy szigorúan védett varangy bőréből…
Az utasok legalább fele magyar. Mit gondolnak most rólam? Azt persze nem tudhatják, hogy honnan jövök, de a kapitányhoz eljuthatott valami fals füles, miszerint én akár fülöp-szigeteki megbízásban álló drogfutár is lehetek…
Éreztem, hogy a bőséges utánpótlást kapott másnapos izzadság turbó fokozaton párolog a hónom alól.
Nem elég, hogy gyanús lettem, még bűzlök is!
A stewardess szigorú hátát követve nagy szégyenemben eltámolyogtam a pilótafülke ajtajáig. Nem állt ott egyetlen olasz zsaru sem, a nő viszont kinyitotta előttem az ajtót, és határozottan rám szólt:
– Tessék befáradni!
Hála az égnek, mégis diszkrétek lesznek…
A lábaim bevittek ugyan, de a rugós zárszerkezet kattanására kis híján összecsuklottak alattam.
A pilótafülke egy pillanatig üresnek látszott. Magas támlájú üléséből azonban felemelkedett a kapitány, és mutatóujjával játékosan megfenyegetett.
– Kisasszony, önt megvádolta az exe. Ön még mindig túszként tartja a szívét! Az első tisztem mindjárt be is bizonyítja.
A műszerfal előtt álló másik ülés támlája ekkor megremegett, és kimászott mögüle egy köpcös, magas homlokú emberke. Cseppet sem hasonlított a többi snájdig pilótára, pedig kétségkívül az volt. Egyenruhája legalábbis stimmelt. Ő volt az én – szerintem ex, őszerinte csak nyitott kapcsolatra váltott – pasim, Gyula. Éppen olyan volt, mint én: kíváncsi és kisigényű, de szemtelen ide-oda röpködése miatt még nálam is jobban hasonlított a verebekre. Csak az nem illett az aktuális képbe, hogy teherpilótaként dolgozott.
– Hogy mit keresek itt? – fordította le Gyula potyka-nyelvről a tátogásomat – Helyettesítek. Amióta te… khm, nem vagy velem, több a szabadidőm, túlórázhatok. Kellemetlent a hasznossal. Régről fel volt írva nekem, hogy mikor és merre jössz haza, csak ki kellett keresnem téged az utaslistán. Egyszer megígértem, hogy megröptetlek, de te nem vártad ki, ugyebár… Most legalább ennyi sikerülhet belőle – csevegte erőltetett lazasággal – Ugye itt maradsz? – kérdezte még, és egy eleséget kolduló fióka esdeklő tekintetével bámult rám.
– Maradjon, kisasszony, ha már ennyi szabályt megszegtem ennek a dürgő fajdkakasnak a kedvéért! – kérte a délceg kapitány is, és ennek már tényleg nem tudtam ellenállni. Üsse kő, sosem utaztam még pilótafülkében. Lehuppantam hát a Gyula háta mögötti, utaskísérőknek fenntartott ülésre.
– Nem haragszik meg a kolléganőtök, amiért elfoglalom a helyét? – fordultam Gyulához, aki, miután engem sikeresen betárazott, elégedett vigyorral ékelte be tar kobakját a hatalmas pilóta-fülesbe, és tüntető buzgalommal serénykedett a felszállás előkészítésén. Nem is hallotta, mit kérdezek. Ismét a kapitány segített ki.
– Gyula ön helyett is megígérte, hogy nem lesz civil fecsegés, mert a felszállás megkezdésétől a landolás végéig mindent vesz a fekete doboz. Mindjárt ki is adom a parancsot. Nem lenne jó lebukni egy rutinellenőrzésen… A sztyuvik pedig be vannak avatva, ne aggódjon. Ők is csak emberek! Később hoznak majd frissítőket magának, azokból csendben fogyaszthat. Nézelődjön, érezze jól magát! – mondta, és kacsintott – Azért leszállás után majd egy icipicit legyen hálás az élményért az első tisztemnek!
Ezt nem kellett volna mondania. Ha nem lennék a végsőkig elcsigázott, akkor is szívesebben mutatnám ki a hálámat neki, mint az én egykori verebemnek. Igaz, a kapitány nyilvánvalóan csak kincstári kedvességét pazarolja rám, de ha talán mégsem, akkor se kell olyan férfi, aki képes lenne a beosztottja párját lépre csalni.
Az utazási magasság stabilizálásáig csak bámészkodtam megilletődve. Impozáns volt a sok kapcsoló, csúszka és mutató a rengeteg kisebb-nagyobb képernyő tengerében. Alattunk felcsillantak az Alpok havas ormai. Némi bűntudattal állapítottam meg, hogy ha nem lennék így kifacsarva, újabb életre szóló élménnyel gazdagodhatnék.
Gyula kisvártatva elhagyhatta szolgálati ülését, és szívszaggató pantomimet adott elő. Eljátszotta, ahogy lábam elé teríti a felhőbodrokat, levadászva és ajándékként nyújtva át az összes rajtuk könyöklő angyalkát. Vállam köré keríti a Tejutat, mint egy kendőt, lehozza nekem a csillagokat is az égről, és ha mindezt nem fogadom el, ejtőernyő nélkül ugrik ki a vészkijáraton.
Már majdnem megszántam, de engem is megsajnálhatott az egyik bodorlakó angyalka, akibe szorult némi éteri józanság, mert valahogy besurrant egy szellőzőn, a vállamra ült, és a fülembe sugdosott. Emlékeztetett a magyarázat nélkül elmaradó randikra, az elsinkófált jeles napokra, a szó nélkül rám hagyott mosogatni- és vasalnivalók halmaira, és a vágyott közös karácsonyra, ami elől Gyula egész egyszerűen megszökött.
Nincs az a csillagözön, ami megérne ennyit!
Ferihegyen, mielőtt újra elvegyültem volna a még mindig gyanakodva pislogó utastársak között (a légiszemélyzettel együtt mégse masírozhattam át az ellenőrzőpontokon), belekotortam a válltáskámba. Egyetlen módon voltam hajlandó kimutatni hálámat az utolsó utáni kalandért: elhatároztam, hogy Gyulának ajándékozom a varangyos béka bőréből készült szerencsehozó pénztárcát.