novella

Mármarosi András: Me too

Mi ez? Mint egy fuldokló, bukkanok fel a víz alól. Annyira eleven, hogy nem hiszem, hogy csak álom vagy rémálom lenne. Az őseim? Vagy én magam korábbi életemben? Vagy csak a kollektív tudattalan és a morfogenetikus mező játszik velem?

Őszi, nyálkás reggel. Ülök az autóban. Váci út befelé. Reggeli dugó. Halálra unom magam. Egyes, kettes, fék, egyes. Elbambulok, az éjszakai képek pörögnek a lelki szemeim előtt. Azok a mellek! Istenem! Nem igaz már! A rohadt életbe, ebben a városban közlekedni sem lehet! Ó, bassza meg! Jazzzzy, hallatszik a szlogen a rádióból. Valami kriptovalutáról értekeznek. Nem érdekel. Rádió1. Idegesít ez a zene. Nem lehetne valami normálisat játszani?  Megcsörren a telefonom a kesztyűtartóban. Messenger üzenetet kaptam. Carla. Ismerősnek jelölt. Ki a fene az a Carla? Fél szemmel előre sandítok. Még mindig lépésben halad a sor. I’d like to share with you my pictures & dreams. Kezd emelkedni a pulzusom. Kattintok. Hű, azt a mindenit, de dögös ez a csaj! Piros. Megállok. Ez egy videó. Csak nem kéne elindítanom vezetés közben. Elindítom. Közben zöld. Meglódul a kocsisor. Egyes, kettes, gáz, hármas, gáz, kuplung, négyes. Hű, ez nagyon durva!

Csattanás. Lassított felvételként repülök előre, belém hasít, hogy ezek szerint nem voltam bekötve. Carla fenekét látom, mikor a fejem belerobban a szélvédőbe.

Ágyban fekszem. Mintha tudatomnál lennék, de aztán zuhanok. Körülölel a sötétség.

Félek. Torkom szakadtából ordítok, hogy elűzzem a félelmem. Mindnyájan ordítunk. Elkezdünk rohanni, kezünkben lóbálva kardokat, baltákat. A lovasok percekkel ezelőtt elvágtattak. Az éjszaka sikolyokkal, kiáltásokkal telik meg. Már lángolnak a háztetők. Valószerűtlenül eszembe jut, hogy szeretek fát vágni az erdőben. A fejsze nyele ismerősen simul kezembe. Tizennyolc nyarat számlálok, és még nem öltem embert. Árnyak ugrálnak mindenhol. Magas figura lép ki egy ház sarka mögül. Széles vállai vannak, és  kalapácsot tart a markában. Egy lenge éjszakai ing van rajta csupán, egy nadrág, de csizmát már nem húzott. Megtorpanok. Valaki elrohan mellettem, de a vesztébe siet. Megbabonázva nézem kiloccsant agyvelejét a meszelt ház falán, olyan, mint a velő a vajas pirítós kenyéren. A bénultság oldódik a lábamban, a páni félelem futásra ösztökél. Csak éljem túl, csak éljem túl! Megbotlok, hasra vágódom. Torkomban dobog a szívem, hallom a szívverésemet, mintha a pergődobos mellett ülnék a táncmulatságon, minden más zajt elnyom. Feltápászkodom, valami síkos, puha dologba tenyereltem bele. Akkor tudatosodik bennem, hogy egy haldokló kiontott belei azok. Hányinger kerülget, megpróbálom lerázni a kezemről a síkosan tekergő kígyókat. Tovább botorkálok. Már ordítás nem, csak halk nyüszítés jön ki a torkomon. Elvesztem az időérzékemet. Mindent lassítva látok. A lángok fényében egy öregember áll előttem. Ernyedten lógó kezében kiegyenesített kaszát tart. Minden félelmemmel és undorommal együtt meglendítem a fejszémet. Vállból leesik a kaszát tartó keze. Spriccel a vér. Eufórikus érzés, a győzelem és az erő mámora önt el. Hirtelen megrészegülve belevágok az előredőlő testbe.  Aztán tovább megyek. Vérszomjasan keresem következő áldozatomat. De már nincs senki.

Vége. Győztünk, túléltem! Egyszer csak női sikolyokat hallok. Valaki a hajánál fogva vonszol maga után egy nőt. Máshol ketten tépik le éppen a ruhát egy asszonyról. Érzem a vérem tombolását. Berontok egy közeli házba a vértől, belektől síkos fejszével a kezemben. Kell pár másodperc, amíg szemem hozzászokik a benti sötétséghez. A sarokban kucorgó néma szempárra leszek figyelmes. Pár évvel fiatalabb lehet nálam. Hajánál fogva felrángatom, és hassal rádöntöm az ágyra. Egy szakítással lerántom róla a hálóruháját. Fehér bőre lámpásként világít a sötétben. Belé hatolok. Hatalom, mámor, győzelem. Villámcsapás.

Mi ez? Mint egy fuldokló, bukkanok fel a víz alól. Annyira eleven, hogy nem hiszem, hogy csak álom vagy rémálom lenne. Az őseim? Vagy én magam korábbi életemben? Vagy csak a kollektív tudattalan és a morfogenetikus mező játszik velem?

Újra képek villannak be. Orvos vagyok. Már túl a nyugdíjon, de miután orvoshiány van vidéken, mert mindenki Angliába ment, ezért még praktizálok. Kapar a torkom, köhögnöm kell. Úgy tűnik, orvos létemre nagyon sokat dohányozhattam az elmúlt negyven évben. Sajnos ráment a tüdőm. Villanások. Már komoly erőfeszítés felmenni az emeletre. Nem is nagyon megyek. Csak a gyerekek szobái vannak fenn – mintha emlékeznék, hogy voltak gyermekeim –, azok meg már rég kirepültek.  Ketten maradtunk. Kerülgetjük itt egymást a nagy házban. Tavasz van. Már a fűnyírás is nehezen megy. Gyakran le kell ülni. Nem nagyon kapok levegőt. Tudom, hogy COPD-m van, de orvoshoz nem megyek. Ne okoskodjanak itt nekem!  Váltás. Új képek. Hetente kétszer megyek be a rendelőbe. Állandóan tele van lerobbant, nyugdíjas  öregasszonyokkal. Megőrjítenek az állandó panaszkodásukkal. Ha nem unnám itthon halálra magam, biztos nem vállalnám. Tegnap végre egy fiatalasszony jött. Lázas volt. Tüdőgyulladásra gyanakodtam. Megvizsgáltam. Mondtam, hogy vegye le a melltartóját, mert különben nem tudom meghallgatni a tüdejét. Meg volt szeppenve, de szó nélkül levette. Nagyon szép, formás melle volt. Megfogtam, nem érződött rajta a szoptatás. Istenem, azért ennyi igazán kijár nekem!

Lázas lehetek. Hasogat a fejem. Észlelem, mintha csövek lógnának ki belőlem. Aztán újra sötétség. Villanások. Képek.

Bent ülök egy teremben. Öltöny, zakó van rajtam. Fontos ember vagyok. Tanár, eszmélek magamra. Szóbeli vizsga. Meleg van, olyan nyomott, júniusi fülledt meleg. És persze nincs légkondi. Miért is lenne? Izzadok az egyetlen zakóm alatt. Az egyetemi adjunktusokat sem fizetik meg sokkal jobban, mint az átlagos pedagógusokat. Felrémlik, hogy a feleségem is a pénz miatt hagyott el. A másik vizsgáztató lebetegedett persze, nem volt már, aki beugorjon a helyére. Ez így nyilván szabálytalan, de kit érdekel ebben a punnyadt kisvárosban.  Összefolynak szemem előtt az arcok, a nevek. Egyszer csak megjelenik egy szőke comb. Ez a szoknya rövid. Konstatálom. Nagyon rövid. Feljebb emelem a tekintetemet. Csipkés melltartó. Meleg van, gombok kigombolva. A tudása is szőke. Segíthetek? – kérdezem. Se kép se, hang. Nem venném a szívemre, hogy nyáron ahelyett, hogy a gyönyörű testét süttetné a napon, az augusztusi pótvizsgára kéne készülnie – mondom neki. Zavarba jön. Nem szeretne megbukni, ugye? – kérdezem. Nem szól, csak riadt tekintettel ingatja a fejét. Talán lenne mód, hogy segítsek. Reménykedve néz rám.  Csak magácskának is tennie kéne érte! Felállok, a háta mögé sétálok. Az egyik kezemmel elkezdem masszírozni a vállát. Nagyon feszült. Nyugi, mondom, nem fog fájni, közben a másik kezemmel megoldom a nadrágom.

Újabb villanások. Úszóedző vagyok. Vivien meghúzta a combját az egyik bukófordulónál. Edzés végén szólok, hogy ne menjen az öltözőbe, hanem jöjjön velem az edzői szobába, adok neki kenőcsöt. Magas, fejlett kislány. Még csak tizenhárom éves, de már menstruál. Tehetséges hátúszó. Mondom, feküdjön az ágyra, a kenőcsöt be kell masszírozni. Nagyon szép combja van, és a feneke milyen formás. Nemhiába, sportoló. Eltéved a kezem. Benyúlok a fürdődressze alá. Megremeg. Már kezd szőrösödni, állapítom meg. Egyre jobban feszül a nadrágom.

Az űrben lebegek. Sötétség és fények, csillagok a térben. Aztán újra zuhanás. Képek.

Részeg vagyok. És gazdag. Kőgazdag. Nekem mindent szabad! Egyik kezemmel a felszolgáló seggét markolászom, a másikkal egy köteg százdollárost lobogtatok.

Mikor ébredek már fel? Van felébredés egyáltalán?

Ülök a padban. Általános iskola, felső tagozat. Énekóra. Ez mintha a saját emlékem lenne. És nem tudok énekelni. A tanárnőnek viszont rohadt jó mellei vannak, és mindig rövid szoknyában jár. A tanári asztal résein keresztül néha meg lehet pillantani a combjait meg a szoknyája szélét. Ott, a combok között van a kapu a rejtélyes, mágikus világba. Odavonzza a tekintetet. Esténként belépek azon a kapun. Reggelente meg foltos a lepedő. Szégyenérzet és reménytelenség. Hogyan jutok be a Paradicsomba? Mikor lesz már csajom…? Mikor leszek már valaki?

Szorongok. Félek.

Aztán egyszer csak felébredek. Eleinte minden homályos, többnyire fehér, helyenként elmosódott pasztellfoltokkal. Összefüggéstelen szavak jutnak el a tudatomig: mobilozott, … nem volt, …már megint, …nyolcadik, …rendőrség, …függő, …három napja. Lassan egyre jobban tisztul a kép. Két nővér beszélget az ágyam mellett. Az egyiknek nagyon jó a segge!

Na ne már! Nem volt elég? – szólal meg egy hang a fejemben. 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: