novella

Becze Zoltán: Szabadság

A moszkvai metró alagútján át érkezett az emberiség vége utáni, romokban heverő világba, ahol a babonás rettegés mindent átszövő hálóján csak a kevés kiválasztott rettenthetetlen élni akarása juthatott át. A főhős tűz mellett ülve, egy petróleumszagú zsebkendőből kihámozva számolgatta gépkarabélyának megmaradt töltényeit.

A lépcsőház reggeli félhomályában próbálta halkan kinyitni a kulcsra zárt ajtót. Hátha alszik még. Remélte, de abban a pillanatban meghallotta bentről a porszívó tompa zúgását. Mióta nincs állása, szinte mániákusan takarít, mintha azt, ami elveszett, egy vasalóállvány fedezékében meg lehetne találni – gondolta, és lenyomta a kilincset.

– Andriskám, ilyen hamar végeztél? – kérdezte az anyja, miközben büszkeséggel vegyes aggodalommal nézett az előszobába lépő fiára.

– Ez jobb terület, anyu, és a vírus miatt most egyszerűbb is. Tudod. Megállok, az ajtóban leteszem a csomagot, és húzok tovább – mondta András, és a koros, de megbízható Opel slusszkulcsát letette a konyhapultra. Életkorának általános jellemzőjét, az alvás korlátlan imádatát félredobva egy héten ötször hajnalban kelt. Tizennyolc évesen bízhatott benne, hogy ez a deficit az agysejtjei fejlődésére már nem lesz káros hatással. A reggelit kimért élvezettel kanalazta, és szinte érezte, ahogy a kakaó visszamelegíti a saját életébe.

– Remélem, pihensz legalább egy kicsit – simított végig a kamasz hajának kócosabb oldalán az anyja.

– Lógok inkább egyet. Ma még szép idő lesz – válaszolta már a szobájából András. Pár perc múlva a villamosra várva a korlátnak támaszkodott, és a lába előtt az aszfalton kirajzolódó mintákat vizsgálta. Nem vett részt az új és rohamosan terjedő sportban, amivel az utasok a megállókban töltött perceiket töltötték. A maszkfigyelés szakági bizottsága még nem alakult meg, és országos bajnokság sem közelgett, de a területi selejtezők folyamatban voltak, ahol az anonim versenyzők kreatív, konspiratív és gyorsasági számokban mérték össze tudásukat. A fiatalabbak az orr és a száj takarására szolgáló ruhadarabok közül az eredeti és lehetőleg polgárpukkasztó példányokra vadásztak. Az idősek többsége már jóval a felszállás előtt feltette és a fényviszonyoktól függetlenül összehúzott szemük résein át párolgó előzetes rosszallással méregették azt, akinek a kezében vagy a nyakára tolva, de még a csuklójára akasztva sem látták a maszkot. A középkorúak jobbára a médiából tanult felelősségük tudatában előkészültek a felszállásra, de vélt szuverenitásuk őrizete megkövetelte tőlük, hogy csak az utolsó pillanatban fedjék el egyszerre két érzékszervüket.

András is a villamos ajtajához lépve cselekedett, de ő, mivel a maszk már rajta volt, egy rutinos mozdulattal a hátizsákjából könyvet vett elő. A kocsi belseje felé sétált, majd egy kapaszkodót félig átkarolva felvette univerzumának egyik legstabilabb és számtalanszor gyakorolt helyzetét, és olvasni kezdett.

A moszkvai metró alagútján át érkezett az emberiség vége utáni, romokban heverő világba, ahol a babonás rettegés mindent átszövő hálóján csak a kevés kiválasztott rettenthetetlen élni akarása juthatott át. A főhős tűz mellett ülve, egy petróleumszagú zsebkendőből kihámozva számolgatta gépkarabélyának megmaradt töltényeit. Négynél tartott, amikor a villamos második ajtajához közel egy negyvenes férfi odalépett két fiatalemberhez, akik egymás kezét fogva egészen halkan beszélgettek.

– Szemét kis buzik, mit nyaljátok itt egymás seggét? A belemet kihányom tőletek! – süvöltötte a férfi, és fenyegetőleg egy lépéssel közelebb is lépett. Enyhén pecsétes, világoskék sebészi maszkjának ütemes horpadásai félelmetes koreográfiával kísérték szavait. A fiúk a támadás és a hirtelen rájuk meredő tekintetek nyomásától picit közelebb húzódtak egymáshoz.

– Jobb is, ha eltakarodtok innen! – ordította utánuk a férfi, amikor a következő megállónál a pár leszállt. Aztán kihúzta magát, és apró disznószemeit büszkén legeltette az imént körbehugyozott territóriumon.

Milyen klassz név ez az Artyom – eszmélt fel a történetből egy pillanatra kizökkenve András. Éppen alkalmasnak találta a helyet, ahová a villamos érkezett ezért leszállt.

Besétált a Margit-szigetre. Egy padra ült le végül, nem messze egy csapat diáktól, akik harsány vidámsággal ünnepelték, hogy az iskola most hivatalos felmentéssel is mellőzhető. Röhögésük összekeveredett András fülében egy önkéntes karantén alatt álló metróállomás levegőellátásáért felelős gigantikus ventilátor démoni hangjával. A felderítők korhadt talpfákon lépkedve közelítették meg a peront, és közben a gépek robajától egymás hangját sem hallották. Talán ezért maradt észrevétlen András számára a háta mögött érkező rendőrautó és az is, ahogy a fűben ökörködő kamaszokhoz egészen közel, két kerékkel a járdára parkol. A sofőr és a mellette ülő szemüveges törzsőrmester kipattantak a kocsiból.

– Azonnal felállni! Személyi igazolványokat elővenni! – tornyosultak a srácok fölé. Azok kelletlenül kotorásztak a papírjaikat keresve, de egyikük sem állt fel a földről.

– Füvezünk, mi? Erre van eszetek! – mondta jelentőségteljesen a levegőbe szippantva az egyik rendőr, és közben kezét az övén lógó gumiboton tartotta.

– És a kötelező távolságtartás? És a maszk? – kontrázott a másik, miközben teátrális mozdulatokkal begyűjtötte az igazolványokat, majd az autóhoz sétált.

– És a maszk? – csúszott ki az egyik fiú száján. Talán kevésbé mélyet kellet volna szívnia a cigiből, hogy a helyzet komolyságát jobban fel tudja mérni. Vagy sokkal erősebbet, hogy ne vegye észre, hogy a rendőr sem visel maszkot.

– Majd megtudod, kivel szórakozzál, hülyegyerek! – ordított a srácra, majd társával szoros együttműködésben perceken belül egy feljelentés kilátásba helyezése mellett oszlatták fel az alkalmi csoportosulást.

A Puskinszkaja állomás egyik oszlopának tövében, bokáig érő favágóingben reszketve álldogáló halványkék szemű, szőke kisfiúnak már fel sem tűnt, ha megkordult a gyomra. András érezte helyette az éhséget. Úgy döntött, ebéd után néz, és derekát kinyújtóztatva felkecmergett a padról. A Jászai mellett tért be egy kifőzdébe, és tálcájával a sarokban álló asztal felé vette az irányt. Leült, és elővette kabátzsebéből a telefonját. A kishúga üzent, hogy vége a tanításnak, és hazasétálnak a barátnőjével. Önkéntelenül elmosolyodott ezen, mert édesapjuk halála után rá hárult a feladat, de Vivi tizenhárom éves már, és egy ideje András nem kísérte haza az iskolából. Ennek ellenére a kislány mégis naponta bejelentkezett nála így kettő óra körül. A villát bal kezébe fogva nekilátott az ebédjének, míg jobbját a nyitott könyv gerincén tartva olvasott tovább.

A kifőzde bejárata előtt fiatal pár bizonytalankodott. A férfi többször is az ajtóhoz lépett, és egy kiragasztott lapot tanulmányozott. Végül a lány rászánta magát, és belépett az étterembe.

– Jó napot kívánok! A munkalehetőség végett szeretnék érdeklődni – szólt a pult végében támaszkodó nőhöz, aki egy pillantást vetett rá, majd az előtte fekvő füzetbe mélyedt. A lány göndör, sötét fürtjeit enyhén elálló füle mögé simította, és fejét bizakodóan billentette előre. A másik ezt tolakodásnak vehette, mert reszelős hangon csak annyit mondott, hogy már betelt.

– De hát az ajtón …. a kiírás – próbálkozott halkan a lány, és ezzel végre kivívta magának a figyelmet. Annak is azt a fajtáját, amit Minneapolis átlagpolgára áldozhat a háza előtt feltűnő színesbőrű közmunkásra még éppen azelőtt, hogy a garázsból előhozná a puskáját.

A fertőzéstől való félelmükben a moszkvai metróvonal állomásainak lakói eltorlaszolták a bejáratokat, és még a mozgólépcsőket is berobbantották, hogy senki se juthasson a közelükbe. A Komszomolszkaján viszont ki lehetett jutni a felszínre, és Artyom hevesen dobogó szívvel lépett a kihalt toronyházakkal övezett sugárútra.

András már a Duna-parton ült, és fémes szagot érzett az orrában, majd a következő oldal aljához érve a vérengző acélkutyák ugatásának vészjóslóan közeledő hangjára picit össze is húzta magát. Előhalászott a hátizsákból egy sapkát, mert közben néhány esőcsepp landolt a tarkóján. Aztán a könyvet a térdeire fektette, és csodálta a merev sorban álló betűket, ahogy kilépnek kétdimenziós börtönükből, amikor egy odahulló esőcsepp a papírt fodrozza.

Úgy döntött, hazaindul. Vivi leckéjét is meg kell még nézni – jutott eszébe később, már a lépcsőházban. A második emelet utáni fordulónál szembejött vele a rakott krumpli illata, köszönés nélkül körülölelte és az ajtóig kísérte.

– Kisfiam, mi volt ma a városban? – kérdezte az anyja, amikor mindhárman az asztalhoz ültek. Andris tudta, hogy számára a családi vacsora és a beszélgetés a nap legfontosabb eseménye, ezért igyekezett végiggondolni, mielőtt válaszolt volna.

Lassan kevergette a forró levest, majd szájához emelte a kanalat és megszólalt.

– Semmi.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: