Zoli idegesen kaparássza a kávés cukrot a csésze alján, majd a szájához emeli a kiskanalat, és lenyalja. A konyha reggeli csendjében tisztán hallja, ahogy a kristálydarabok, mint homokszemek recsegnek a fogai között. Ha pedig igazán figyel, akkor meghallja a sós tengeri szellő sustorgását és a végtelen víz morajlását a konyhasziget közelében. De Zoli csak a saját cikázó gondolataival van elfoglalva, nem akarja felidézni a legutóbbi családi nyaralás emlékeit. Van az a boldogság, amit jobb elfelejteni.
Ezen a reggelen kizárólag az foglalkoztatja, hogy Anna hol töltötte az éjszakát. Úgy volt, hogy a szülői értekezlet után még elintéz valamit, aztán jön is haza. Ehhez képest egész este nem érte őt utol. Ha igazán őszinte akarna lenni magához, a szíve mélyén tudja a választ. De pont most? A házassági évfordulójuk előtt pár nappal? Ráadásul ennyire váratlanul.
Az elméletek további gyártásából a bejárati ajtó nyitódása zökkenti ki. Hallja, amint a zár elfordul, a kulcscsomó hangosan csörren az előszobai kisasztalon.
A gyomra görcsbe rándul, a szíve egyre szaporábban ver, legszívesebben elmenekülne otthonról, csak ne kelljen a felesége szemébe néznie.
– A gyerekek? – libben be Anna a konyhába. Ugyanaz a barackszínű ruha van rajta, mint tegnap.
– Még alszanak – morogja Zoli, tekintetét képtelen levenni a ruháról.
– Már kávéztál? – mutat a felesége a kezében szorongatott csészére. Zoli bólint, de legbelül azon tépelődik, meddig képes tartani magát a korábban megbeszéltekhez. Szemei előtt látja, hogy a barackszínű ruha leomlik kedvese testéről, és a hosszú lábai mentén lecsúszik egy hotelszoba vöröses padlószőnyegére.
– Egy apuka? – szakad ki belőle a kérdés, ami hangosan kimondva még valóságosabbá teszi a helyzetet. – Vagy egy tanár? Melyik?
Anna megdermedve nézni, hogy a férje arca eltorzul, szemébe eddig ismeretlen szín költözik.
– Parancsolsz?
– Azt kérdeztem, ki volt az? – a férfi nyaka és állkapcsa megfeszül, fogait egymáshoz szorítja, orrlyuka kitágul. Egészen úgy fest, mint egy nagytestű ragadozó, aki végre sarokba szorította a megrémült őzikét. Ám Anna közel sincsen megrémülve. Az első döbbenet után telt ajkát egyre szélesebb mosolyra húzza, végül megvillantja fehér fogsorát, és nevetni kezd.
– A pofám leszakad tőled, Zoli. – A szőke haja rázkódik a gömbölyű vállán, törékenynek tűnő kézfejével megtámaszkodik a konyhasziget másik oldalán. – Te most komolyan kérdőre vonsz, mert mással voltam?
– Nem így volt? – lágyul meg a férj arca.
– De, rohadtul így volt – néz vele farkasszemet a felesége. – Viszont milyen alapon kérdezel ilyet?
Zoli próbálja állni a felesége tekintetét, de villámokat szórnak a kék szemei.
– Fél éve hallgatom a kis kalandozásaidat, erre neked áll feljebb?
– Én őszinte voltam hozzád! Ez a nyitott házasság alapja! – emeli fel a hangját a férfi, így próbálja palástolni annak remegését.
– Szóval legyek hálás, amiért te előre bejelented, hogy dugni mész?
– Ebben állapodtunk meg – teszi össze a két tenyérét Zoli. Bár ő maga sem emlékszik, hogy pontosan milyen szabályokat hoztak. Különben is, a neje igent mondott az ötletére, ugyanúgy fel akarta dobni házasságukat. Arról igazán nem tehet, hogy a másik végül nem ment külön utakra. Viszont most nem szól, titkolózik. Biztosan régóta tart a dolog.
– Lényegében megcsaltál engem – vágja a felesége fejéhez az ítéletet.
– Hogy mit csináltam? – kerekedik ki a nő szeme.
– Minden affér addig nem számít félrelépésnek, amíg a másik tud róla. Te pedig rohadtul nem szóltál! Hol az őszinteség?
Anna az egész testével a konyhaszigetre nehezedik, mintha ő maga is eggyé válna a márvány pulttal.
Hogyan jutottunk idáig? Teszi fel magában a kérdést. Szemei előtt újra megelevenedik a kép, amikor Zoli előállt a nagy ötletével. Az ötlettel, amitől megjavul a házasságuk, amivel izgalmat csempészhetnek a közös életükbe, hogy a családjuk ne szakadjon ketté. Ahogy erre gondol, testén újra átfut a villámcsapásszerű érzés, mellkasára ismét ránehezedik az igazság.
Sejtette, hogy a férje nincsen megelégedve a szexuális életükkel, sőt, az is átfutott az agyán, hogy el akarja hagyni. Viszont a nyitott házasság gondolata még mindig jobb megoldásnak tűnt, mint örökre elválni egymástól.
Annyira rettegett, hogy elveszíti a férjét, hogy szemet hunyt minden kikacsintása felett. Naivan azt hitte, ha hosszú pórázra ereszti, előbb vagy utóbb visszatalál hozzá.
– Emlékszel a tavalyi nyaralásra? – suttogja. – Amikor az első napon lementünk a partra, a srácok homokvárat építettek, te pedig szorosan magadhoz húztál. Emlékszel mennyire gyönyörű volt a naplemente?
Zoli szíve összefacsarodik a felesége szavaitól, az emlékek úgy mosnak el benne minden haragot, mint a tengervíz a homokos partot.
– Azt mondtad, hogy te vagy a világon a legszerencsésebb férfi, amiért veled vagyok. Hogy soha nem okoznál nekem fájdalmat. – Anna megkerüli a konyhaszigetet, kezével lassan végig simít a hideg pulton. – Azt ígérted, mindent megteszel a boldogságunkért.
Annyira közel áll férjéhez, hogy érzi a parfümének fűszeres aromáját. A térde megremeg a jól ismert illattól, de továbbra is erősnek mutatja magát.
– Én hittem neked.
– Most is így gondolom – hebegi a férfi.
– Akkor miért csókolsz mást?
– Mert téged képtelenség.
Anna olyan hirtelen vágja pofon a férjét, hogy mind a ketten döbbenten pislognak a másikra. Zoli az arcához kap, a jobb orcáját elönti a forróság és a szégyen. Nem elég, hogy a felesége nem kívánja, félrelép, most már kezet is emel rá. Eddig is nehezen viselte az elutasítását, hogy hiába próbálkozik, csak kifogásokból épült falakba ütközik.
– Menj a fenébe – sziszegi Anna, noha minden porcikája arra vágyik, hogy a párja átölelje. Nem is érti, miért tette. Ez nem is az ő tenyere volt, másvalaki irányítja minden mozzanatát, mintha az a valaki benne szunnyadna, és egy óvatlan pillanatban átvenné felette az irányítást.
– Azt hiszed, te vagy itt az áldozat? – mosolyog a férfi. – Szerinted nekem nem fáj a viselkedésed?
– Miről beszélsz? – húzza össze szemöldökét Anna, de választ már nem kap. A következő pillanatban apró karok kulcsolják át a lábát, és álmos gyerekszemek pislognak rá.
– Édeseim – guggol le a kócos kismanókhoz, majd szorosan magához öleli őket. Szemével újra férje tekintetét keresi, de Zoli már a hűtőben matat, rezzenéstelen arccal pakolja ki a reggelihez valót. – Letusolok, addig apa csinál finom reggelit.
Mire visszatér, édes illat lengi be a konyhát. A gyerekek az apjuk lába alatt totyognak, aki óvó tekintettel követi a kócos fejecskéket.
– Na, ki éhes? – Zoli a pult közepére teszi a gőzölgő palacsintahalmot. – Vagy apapocak falja fel az egészet? – bohóckodik, miközben megcsiklandozza a pöttömök hasát. A gyerkőcök nagy kuncogások közepette futnak oda az anyjukhoz. Annának több se kell, légies mozdulattal kitér az irányukból, majd a konyhasziget másik oldalára szalad. Fogócskázni kezdenek, és a gyereknevetés, mint igazgyöngy gurul végig a konyhai köveken. Azonban vannak érzések, amelyeket a tenger morajlása sem képes elnyomni, melyek észrevétlenül sodródnak tovább az emberben.