(részlet)
I.
– Teacher, teacher! – a közeledő vékonyka hang mintha mély, ködös álomból ébresztett volna. Soha nem értettem, hogy a Xanax és vörösbor kombinációja miért mindig pont leszálláskor kezd hatni, és utána hogy sikerül mégis mindig viszonylag simán átvergődnöm az útlevél-ellenőrzésen és a vámon. Olyankor félig öntudatlan vagyok, majd szétnyílik a kijárat fényes kapuja, és már nincs visszaút. Figyelem, hogy ki jön értem, találgatom, mi vár rám.
Egy alacsony, szemüveges fiatal lány futott felém, hatalmas rózsaszín pehelykabátja alól alig látszottak ki a lábai, mintha lebegett volna a reptéri előtér csillogóra polírozott padlója fölött. Mögötte cikkcakkban futott egy másik pufikabátos lány, hatalmas virágcsokrot egyensúlyozott egy reptéri kocsin, miközben próbált lépést tartani a társával és nekem integetni.
– Hello tanárnő, Susie vagyok, ő Jinhee, neki nincs nyugati neve, szóval nem is kell megjegyeznie, csak mondom, elég ha arra emlékszik, Susie, én leszek a tolmácsa két hétig. Tessék. – A rózsaszín kabátos levegő után kapkodott, kezembe nyomta a piros selyempapírba csomagolt szegfűcsokrot, aztán a bőröndöm tetejére pakolta az óriási válltáskája mélyéből előhúzott vizespalackot és egy zacskó szőlőt. Szőlő, az otthon is van. Tényleg átrepültem a fél világot egy éjszaka alatt? Megérkeztem? De még visszafordulhatok, ugye? Minden rendben lesz az otthoniakkal? Az izgatottság és a bűntudat egymást bénítják bennem, az ismeretlenség miatti félelemnek nem marad helye.
Az első dolog, amit Kínában éreztem, irigység volt. Mindig ilyen sűrű kékesfekete hajra és tejüvegszerű sima bőrre vágytam, mint a pelyhes lányoknak volt. Tizenhat levegőben és halálfélelemben töltött óra után fáradtnak és öregnek éreztem magam – a gyomrom felperzselt, kiszáradt sivatag, a bőröm aszalt szőlőhéj. Az otthontól való távolság megérkezéskor értelmezhetetlen, súlytalan érzés, a szorongás és a szabadság sajátos és időn kívüli, tompa érzékelése. Olyankor kezd bennem tudatosulni, hogy mennyire vagyok messze az otthonomtól, amikor üzenetet küldenék haza anyámnak, hogy rendben megérkeztem, csak kicsit rázott a gép – de tudom, hogy még órákig nem fogja megnézni az sms-t, mert alszik. Egy másik időzónában.
Susie felhívta a szervezőmet, aki röviden üdvözölt, Jinhee közben körülöttünk cikázva mindent dokumentált a telefonjával a WeChatre. Tíz perc múlva fent is volt a legnépszerűbb kínai közösségi appon megérkezésem csodálatos történetének zenés videóklipje, így megindulhattunk a parkoló felé, ahol már várt ránk a fekete egyenruhás, morcos sofőr egy Byd kisbusz mellett, és megkezdődött első, botladozó pekingi látogatásom.
Száraz, fagyos idő volt, a tél kiszívta a február színeit. Még soha nem láttam korábban ennyire letaglózóan szürke, sűrű várost, ilyen idegen pulzálást. Néhány évvel később ezt ugyan felülírták moszkvai és novoszibirszki, szintén februári utazásaim. Vajon miért mindig pont télen kell ilyen helyeken dolgoznom? Amúgy is utálom a februárt – a tél alagút legsötétebb szakasza, alattomosan hitegető és végtelenül hosszú.
Lassan és nyomasztóan teltek az első napok. Zsúfolt volt a program, napi öt táncórát kellett tartanom, kevés pihenővel. Sehol nem találtam iható kávét, a csontjaimban éreztem a fáradtságot, amit tovább rontott nehezen fűthető szobám és a kemény ágy a hatalmas, művelődésiház-szerű, ridegségtől visszhangzó hotelben, ahol reggelire minden nap két szelet pirítóst szolgáltak fel nekem egy-egy sült tojással, mert más nem volt a konyhán, aminek legalább a nevét tudtam volna. Nem mertem panaszkodni. Szervezőim, egy fiatal házaspár, Shengsong és Rui Cao minden nap elvittek valahova délután-estefelé, az órák után, valamilyen gyorsított városnéző programra, mégse menjek haza anélkül, hogy lefotóznám a Tiltott Várost, vagy a taichit gyakorló nyugdíjasokat a parkban. Susie-val a hosszú autóutak és templomlátogatások alatt jókat beszélgettünk a buddhizmusról, vagyis inkább én faggattam, hogy mégis hogy működik ez most Kínában, ő pedig Kung Fu Panda idézetekkel segített választ találni a minden bizonnyal alaposan félreértett kérdéseimre.
– Belső béke. Csak ennyi – mondta, és visszatolta hatalmas fekete keretes szemüvegét az orrára, a többiek ilyenkor nevettek, majd hangos vitatkozásba kezdtek mandarinul.
Egyetlen szabadnapomon megnéztük a Nagy Fal Pekinghez legközelebb eső részét, a kopár téli erdők csöndben és tisztelettudóan bújtak meg a tövében. Elmentünk egy érett tofu-szagú, hömpölygő éjszakai piacra vásárolni, ahol vettem egy rakás evőpálcikát meg különös rajzolt állatkás csomagolású édességet ajándékba, meg egy egész vákuumcsomagolt pekingi kacsát apámnak, mert azt kért szuvenír helyett. Az utolsó napok egyikén még epret szedni is elvittek a szervezők egy Peking melletti tanyára. Látták, hogy a végét járja az erőm, valószínűleg azt gondolták, ez olyan hazai ízű program lesz egy európainak. Susie ide is elkísért minket. Azt nem értettem meg a magyarázatából, hogy miért olyan különlegesek ezek az epres fóliasátrak, de ők láthatóan rettentő büszkék voltak rájuk, szóval együtt örültünk, és egymásnak mutogattuk a hatalmas epreket, amiket a szabályos sorokban növő fodros levelek alól szedtünk. Lelkes tolmácsom útközben elmesélte, hogy mit jelent a szervezőim neve – mert Kínában minden névnek jelentése van: Shengsong, lassan növő fenyőfa, és Rui Cao, csendes virágzás. Elbűvöltek a szavak. Betonrengetegben hömpölygő Tengerzöld Távolságok és Zongoraszó-illatok arcát láttam magam előtt. Folyamatos honvágyam ellenére innentől kezdve úgy éreztem, titkokba nyerek beavatást, valami nálam sokkal nagyobb, univerzális, de szürreális szépségbe, ami mindennel összeköt és mindenkitől elválaszt majd. Ezt persze akkor még nem sejtettem.
A tanfolyamom sikerrel zárult, több meghívás is érkezett a következő években Kína különböző szegleteibe – Shanghai, Guangzhou, és Zhuhai, a Dél-kínai tenger partján, ahol a legfinomabb üvegtésztás sült szegfűkagylót lehetett kapni a világon. Későbbi látogatásaimkor egyre nagyobb és csillogóbb szállodákban lakhattam, ahol volt nyugati típusú reggeli, meg végtelenbe nyúló puha ágy, és fényreklámok a szemközti felhőkarcolón – már amikor látszottak a szmogtól. Nem volt ugyan több kirándulás vidéki gyümölcsös fóliasátrakhoz, de nem is éreztem olyan idegennek magam többé, hogy epret kelljen szedetni velem kedélyfokozóként. És megérkezett Kínába a Starbucks is, ahova otthon nem szívesen teszem be a lábam, a kávé is inkább csak színes víz, de legalább ismerős az íze. Első szervezőimmel már testvérnek hívtuk egymást, egyik évben munka után elutaztunk együtt Tibetbe, ami azóta is a második kedvenc magaslati betegséges sztorim, és kaptam egy kínai művésznevet is: Mae, ami hidegben nyíló szilvafavirágot jelent. Az évek alatt csak egyetlenegyszer szakítottam meg kínai turnémat, amikor meghalt az apám.
II.
A Sidewalk Café a kedvenc helyeim egyike volt Fokvárosban. Az otthonos berendezésű kis kávézó kézzel írt menüvel, egészséges turmixokkal és frissen sült banánkenyér-illattal csalogatta a vendégeket a Devil’s Peak nevű kertváros egyik utcasarkán, a Spar és a jógacentrum között. A városrész csendes és dél-afrikai mércével biztonságos volt ugyan, mégis tanácsosabb volt inkább társaságban ücsörögni a kávézó lejtős utcafronti kis asztalainál. Én általában egyedül voltam, de amúgy is szívesebben választottam a piros kanapés belső szobát. Az ablakából meseszerű kilátás nyílt az Asztal-hegyre, a tetejéről lágy fehér terítőként leomló felhő-csipkére és egy kedves, görbe pálmafára, amit egész nap tépázott a hírhedt februári nyugati szél.
– Hol voltál megint egész nap, édes? – kért számon tettetett rosszallással Margaret, a kávézó xhosa származású pincérnője, aki néhány látogatás után törzsvendégnek könyvelt el, és úgy tett, mintha emlékezne a kedvenc turmixomra – soha nem találta el, de ezen legalább mindig jót nevettünk.
– Tanítottam, Margaret, de most itt vagyok, látod, és jövök holnap is. – A végtelenségig tudtam volna hallgatni gömbölyű nevetését és bámulni, ahogy közben hátradobja hosszú fonott tincseit, és csípőjénél jóval keskenyebb köténykében egyik asztaltól a másikig imbolyogva ráérősen szemrehányást tesz a vendégeknek, hogy miért nem járnak sűrűbben a kávézóba. Ezek voltak a kedvenc délutáni jeleneteim, kicsivel naplemente előtt. Olyankor egy másik, képzeletbeli időzónába kerültem. Élveztem eljátszani a gondolattal, hogy milyen lenne, ha tényleg odakötne az életem, ha mindent megbeszélnénk Margarettel, és nem kellene pár hét múlva valahol a világ másik felén dolgoznom, vagy ha nem húzna haza a honvágynak álcázott árnyék, a bűntudat.
Dél-afrikai tanfolyamaimat gondosan a magyar télre, vagyis a helyi nyárra szerveztem – soha ilyen tökéletes menekülést nem csaptam még korábban. És persze szerelmet sem találhattam volna az otthonomtól ennyire irracionálisan messze, ami emiatt a beteljesülés leghalványabb reményével sem kecsegtetett – így jár az, aki a világ másik végén tinderezik. Én persze annál inkább élveztem, és mentem a távolságban olyan mélyre, amennyire csak lehetett.
Snow-nak hívták. Őszes haja és zöld szeme volt, és olyan mély és gyönyörű traumái, mint az óceán a Jóreménység fokánál. Néhány nap helyett néhány hónapot maradtam, kirándultunk zsiráfok és elefántok között, különös növényi diétákat próbáltunk ki, és teljes évadokat néztünk végig egy-egy éjszaka alatt a Good Place című sorozatból. Jártunk a fokvárosi kabaréklubba, és egyszer még ki is raboltak minket együtt, persze fényes nappal, szóval nem annyira izgalmas a történet, csak egy hátizsáknyi törülköző meg némi készpénz bánta a dolgot.
– Turistaadó – mondta Snow. Azért én utána is eljártam múzeumozni meg az óceánpartra egyedül, Uberrel. Így ismertem meg Richie-t, a zambiai sofőrt, aki beszállásom után rögtön azzal indított, hogy az ő autójában „No drinks, no food, no hanky panky!”
Ezután elkértem a számát, és minden nap vele utaztam, amíg hetekkel később egyszer csak ki nem rakott a város másik végéről hazafelé félúton az autópálya mellett, mert hirtelen elszólította egy sürgős családi ügy.
Még soha nem láttam ilyen sokféle származású és hátterű embert az óráimon korábban, mint a fokvárosi Táncoló Istenségek stúdióban. Szivárványszínűre festette a tánctermet a sok különböző tradíció, vallás, öltözék. A legügyesebb egy tizenkét éves, maláj származású muszlim kislány, Farah volt, akivel azóta is gyakran találkozom az online óráimon, és a szülei megígérték neki, hogy amint lehet, Budapestre utaznak meglátogatni. Az egész tanfolyamos időszakban az volt a kedvencem, amikor esténként értem jött Snow az autó csomagtartójában a biciklijeinkkel, és letekertünk a Sea Point világítótoronyhoz, beleszagolni a pinkszínű kikötői naplementébe. Aztán otthon főztünk és Netflixeztünk. Tudtam, hogy az ilyesmi nem tart sokáig.
A szerelmet és a Sidewalk Cafét is elvitte tavasszal a Covid.
III.
Idegenként támolygok a budapesti februárban, mintha egy színtelen kaleidoszkóp egyik üvegdarabkája lennék – néha kirajzolódik egy-egy mintázat, majd hirtelen minden bemozdul, a falhoz koppanok és újra összetöredezik a kép. Egy év kényszerpihenő alatt újra felfedeztem a várost. Megszerettem, megszoktam, kiábrándultam belőle, és el akartam hagyni. Minden kövét ismerem, pedig belül semmi nem ismerős. Futni lenne jó, csak már nem emlékszem, tudok-e. Budapest lilára szorítja a kezem. Felperzselt, kiszívott, összenyomott, közömbössé tett. Kispadra ültetett. Szűk és szürke, persze gyönyörű is, de minek, ha nem érdekel. Arcomba nyomott mindent, amit nem akartam volna látni. Úgy elutaznék valahova, csak hogy újra hazavágyhassak. Most a Nyugati téri Starbucksba járok, hogy a pekingiről ábrándozhassak, délutánonként veszek valahol egy elviteles kávét maszkban, átutazó félarcú törzsvendég vagyok mindenhol. Ismerős idegenek vagyunk mi egymásnak, én és ez a feneketlen mély magány.
A szerelem egy döglött katicabogár az erkélyen. Keresem az életemet, a régit is, az újat is. Dehogy keresem, várom, hogy megtaláljon, hogy valamiért végre ne kelljen csinálnom semmit, csak úgy történjen meg. Nincsenek korlátaim – mehetsz, amerre látsz, csak ne remélj kapaszkodót. Azt a szót is utálom, hogy home, meg azt is, hogy office. Egyáltalán miről beszéltek? Önszeretetet tanítok Zoomon, közben tanulom a traumarendezést, az újratervezést, meg azt, amit az a kibaszott kis fűszál tud, ami áttöri a betont is, csak hogy fényhez jusson.
(Fotó: Dóra Tünde)