(részlet)
És az anyagot újra birtokba vettük mi, száműzött Istenek.
– Elvégeztetik! Elvégeztetik! – recsegve ordított az erősítőből az első halandó, akit megláttunk, amint materializálódtunk az aluljáróban. Úgy huppantunk át a fellegek városából és az anyagtalan elvont fogalmak birodalmából az aluljáró évtizedes mocsoktól terhes járólapjaira, mintha csak szokásos reggeli sétánk első könnyed lépését tennénk meg. A minden fenségtől mentes, szürke kövek megérezték, hogy létük talán legkülönösebb pillanatában biztos talajként szolgálhatnak az újra emberek közé ereszkedett, ókori papucsba bújtatott talpainknak, szégyellni kezdték súlyos húgyszagukat, és valamiféle alázatos vágyakozással tekintettek fel ránk.
Figyeltem Zeuszt – ahogy titkon ezer meg ezer éve, de most hivatalból –, láttam, ahogy élvezni kezdi az anyagot, az emberi formát, a tapintható húst. Abban a hitben, hogy senkinek nem tűnik fel, jólesően, elégedetten, de leginkább kéjesen markolta meg farkát, a legnemesebb húst – ahogy ő nevezte –, aztán egy pillanatig hallgatózott, nem hívja, szólítja-e valaki. Csalódottan vette tudomásul, hogy nem, majd körbenézett, és magában igazat adott Dionüszosznak, amiért titkon ezt a helyet javasolta, mint legalkalmasabbat az emberek közötti elvegyülésre.
Körülöttünk kurvák, májerek, hajléktalanok, férfiprosti-vadászok, szexshopos és bugyiboltos eladók, dílerek, kocsmapultok törzsvendégei, ki tudja, hova siető szatyros nénik, és lármázó kölykök csapata.
Ez a sokféle, sokfelé igyekvő halandó zavartalanul, megállás nélkül haladt el mellettünk, és a fenyegető, közeli végről mikrofonba harsogó öltönyös férfi mellett is. Ismerték már. Főleg az aluljáró állandó közönsége.
A férfin fekete öltöny, decens kis névtáblával a zakóján. Állt egy pult előtt, amin könyvek sorakoztak szép rendben. Nagy betűkkel kiírva rájuk: „minden ingyen”. A mostani évezredekben népszerű Isten, vagyis Isten fia, Jézus betegesen vértelen, gyenge alakja rajzolódott ki a címlapokon. Okos, bölcs fickónak tűnik, hisz kétezer éve jelen van köztük, de fantáziátlan. Az egész hitet a félelemre, bűnre és bűnhődésre építeni!? Ja, meg a szeretetre. Hát, nem tudom.
– Ébredjetek! Ébredjetek! Ébredjetek, ti, kik alusztok, és keljetek fel! Az egész Földön a szentek felkelnek, megdicsőült, ifjú és halhatatlan testben támadnak fel, és nyoma sem lesz betegségnek vagy fogyatékosságnak. Az örök boldogság vár rájuk. A gonoszság pedig megszűnik! – ordította tovább az öltönyös a hangszóróján át.
– Legyen már valami! Megfagyok! – Afrodité kezdett nyafogni, felhívva a figyelmet az anyag birtoklásának negatív hatására is. Ugyanis istentelenül – csodás emberi szavak, ahogy az anyaggal együtt birtokunkba kerülnek – hideg volt. Azok a ruhák, amikben alászálltunk, nem bizonyultak praktikusnak. A legutolsó halandók közti létünk ruhái voltak ezek.
Árész megelőzött, és azonnal segítségére sietett az én Afroditémnek. A Jézus megment téged is!-t ordító öltönyös felé indult tökéletes, alig fedett testével, nem kis feltűnést keltve ezzel maga körül. Magamban jólesően felidéztem, hogy vergődött ez a test finom kis hálóm alatt. De rég is volt. A férfiprosti-vadászok izgatottan zizegni kezdtek. Az egyik bátor kurva meg elindult Árész felé. Nem igazán érdekelt, Afrodité már rég megunta őt. Látta eleget azokat a nevetségesen túlzó, széles vállait. Ettől a kis produkciótól nem fogja visszafogadni őt az ágyába. Persze a feleségem figyelme ettől még nem terelődik vissza rám. Tisztában voltam vele. Csak ez a pár évezred kellett, és elporladt minden ilyen irányú illúzióm.
– Add, ami rajtad van!
Árész felszólítására a Jézusfélő – vagy inkább végfélő – még hangosabban kezdett parádézni a közeledő végítéletet szajkózva. Szerintem kifejezetten élvezettel csinálta. Árész bedühödött, és leszedett mindent az öltönyösről, aki felmérve ellenfele erejét, a nagyobb balhétól félve sebesen pakolni kezdte a kis jézusos könyveket, és hangos reccsenéssel kihúzta a mikrofont az erősítőből.
– Kérsz gumit? Ingyen adom! – a kurva odaért Árészhoz, kesernyés szagával együtt. Nekem szennyről, omló vakolatú szobáról, vértől és apai magtól terhes pokrócról, egy, a felhők védő erejéről álmodó kislányról mesélt ez a szag. Ámuló szemeiben látszott, hogy legszívesebben a menetet is ingyen kínálta volna, ha nem feszül mögötte a májere. Árész ránézett, intett, és a csaj azonnal elkezdte levenni a ruháit. A kis mitugrász májert – bűzös árokpart, rothadó alma, éles kések, pálinka, repedező kézzel gondosan elhúzott függöny, kifröccsent levessel áztatott fakó terítő szaga lengte körbe – ki kellett ráznia a gatyájából, de végül ő is majdnem készségesen átadta a ruháit.
Nem igazán jött össze a terv szerinti, feltűnésmentes alászállás. Körülöttünk a halandók figyelme kezdett egész határozottan felénk irányulni. Egy csapat kölyök biztonságos távolból ugyan, de vihogva fotózni kezdett bennünket. Főleg Afroditét persze. Előzékenyen eléálltam ugyan, de Afroditénak tetszett, hogy bámulják, és a hideg ellenére kicsit széjjelebb is húzta a peploszát. Épp annyira csak, hogy a nyitott oldala még többet mutasson gyönyörű testéből, amely minden korban az éppen idealizált alakot ölti fel. Most olyan kívánatosan gömbölyű segget kapott, hogy szinte beleszédültem a látványba. Örültem, hogy rajtam volt az erős bőrkötényem. Nem árult el. Különben, ha észreveszi, az én kis feleségem látványosan kinevetett volna.
Árész attrakciója iránt is egyre többen érdeklődtek. Egy kisöreg sürgölődni kezdett, hogy rendőrt kéne hívni. Egyedül nem merte vállalni azonban a cselekvés határozottságát, amíg valaki meg nem erősíti benne, hogy itt bizony tenni kell valamit, addig csak rikácsolt.
– Fejezd már be! – Héra királynői fölénnyel szólt rá fiára. – Nem kell nagyobb felhajtás, mint ami már így is van!
Néha szinte megsajnálom szegény fiút, aztán rútságomra, valamint satnya lábamra tekintek, és csak megvetést, illetve irigységet érzek Árész iránt. Ő legalább szépséget kapott, meg vállakat.
Osztoztunk a megszerzett ruhákon. Afrodité magára húzta a kurva leopárdmintás nadrágját, a kor divatos szava szerinti pink felsőjét, és rá egy piros műszőrme kabátot. A melltartó szűknek bizonyult, azt megkapta Héra. Héra felhúzta az öltönyös ingjét meg kabátját. Zeusznak jutott a zakó és az öltönynadrág, Árész pedig kénytelen volt beérni a májer cuccaival. Oldalt csíkos melegítő gatya, egy kapucnis pulcsi, meg valami kabát. Nekem maradt a kötényem, meg Árész végül odadobta a májer pólóját. Nike felirat volt rajta. A halandók ezek szerint a győzelemben még mindig hisznek. Majd elmondom Nikének, hadd örüljön.
– Szóval ezen az ócska helyen rejtegeted azt a fattyút meg az anyját!? – Héra hangja hajnali zúzmaraként fagyasztotta mozdulatlanságba gondolatainkat, vagy legalábbis az enyémet biztos. Zeusz lazán mosolyogva fogta át Héra kissé megvastagodott derekát.
– Lazíts, mondtam, hogy nem az én fiam! Meglátod.
– Ne bámuld már azokat a hetérákat. Csorog a nyálad. Undorító! Héphaisztosz! Hozzád beszélek! Nézz rám!
Természetesen tudtam, hogy anyám hozzám intézte utolsó szavait. Egyrészt, mert fortyogó dühének kirobbanni készülő vulkánját Zeusz oly könnyedén kerülte ki, ennélfogva kénytelen volt más célpontot találni, másrészt mert van egy olyan hangsúly Héra beszédében, amit csak akkor használ, amikor velem, vagy pontosabban hozzám beszél. Egészen megható is lehetne ez a felém irányuló megkülönböztetett figyelem, ha ezt az egyedi, csak nekem szánt hangszínt nem lehetne leginkább a mélyről gyökerező, zsigeri megvetéshez, vagy a szánakozó gyűlölethez hasonlítani.
– A zsaruk! – hallottuk magunk mellől az egyik most érkezett, láthatóan már behálózott férfiprostitól, aki azonnal rohanni is kezdett.
Utána a többi kurva, májer, és az aktuális társadalom legaljához tartozó egyéb figura. Egyszerre lendült mozgásba az egész kompánia. Az elszabadult lendület ránk is hatott.
– Induljunk! – Zeusz határozottsága vitt minket is. A jézusfélő utolsó könyveit tömködte hátizsákjába, és laposan pislogott felénk.
– Legalább a gatyámat adják már vissza!
– Minek neked, úgyis itt a világvége! – Zeusz kíméletlen tudott lenni.
Még hallottuk, ahogy a ruhátlanított májer kiabál utánunk.
– Ezek csak azok a kibaszott köcsögök! Na húzzatok a picsába innen! Ha még egyszer meglátlak itt titeket, kettétöröm azt a benga faszt, mint a gyufát! Ti meg, Jimmy, gyertek már vissza, baszod!
Már a lépcsőnél jártunk, így egyre nagyobb hanggal ordított a kisember. Árész visszakacsintott, és az emberke elhallgatott.