novella

Marton-Ady Edina: Támasztóláb

A nagy leszek és szétrúgom a segged slágergyanús szövegét az iskolai szünetekben a végzősök énekelték egymásnak, de természetesen mi is gyorsan felszívtuk ezt a létfontosságú tudást, és egymás között adogattuk oda-vissza az Erika által egy nyelves csókkal megszerzett, olvashatatlan macskakaparással feliratozott kazettát.

Az apám hibája volt. Az apámé, aki végül, tizenkét éves koromban hazahozta azt a csellót. Anyám, aki minden reggel tökéletesen megtervezett és kivitelezett külsővel lépett ki a hálószobájukból, rajongott a csellóért. A Sarolta utcában álló közösségi tér egyik szürkére festett előadótermében, a tizenegyedik születésnapom után, minden pénteken cselló-esteket tartottak. Péntek délután a haját fényes, szőke loknikba bodorította, szájára rikító, élénkpiros rúzst festett fel. Az illata még sokáig ott maradt velünk a nappaliban. A nappaliban, ahol apám ült. Velem. Minden péntek este. A kanapén. Csendben ültünk. Én a kandalló párkányán álló órát figyeltem. Minden pénteken fél órának kellett eltelnie ahhoz, hogy apám megszólaljon. Az első tíz percben mozdulatlanul, kezeit térdén nyugtatva ült.  Később a zakóját maga mellé hajtogatta a plüss kárpitra, álla alatt két gombot megnyitott az ingén. Újabb tíz perc következett. Bámulta az ajtót, amin anyám tűsarokban is stabil, virágos kartonba rejtett teste eltűnt. Néha azt gondoltam, nem normális. Attól féltem, egy őrült az apám. Ültem mellette zsibbadó testtel, és rettegtem. Hogy én is bolond leszek. Hogy ez vár rám. Amikor letelt a laza tíz perc, apám felállt a kanapéról. A hűtőhöz sétált. Fényes, fekete cipőjén megcsillant a fény. A fagyasztó ajtaja pukkanva nyílt ki, egy pillanatig pont azzal a merev, üres tekintettel bámult befelé, pislogás nélkül, ahogyan előbb az ajtót figyelte. Kivette a jégtől deres karcsú üveget, a pultról a szódásszifont. Visszasétált hozzám, a kanapé előtt álló asztalra tette az üvegeket.

– Kérsz?

Ezt minden alkalommal megkérdezte. Nem nézett rám.

– Én nem ihatok még olyat. Anyu megtiltotta.

A kristálypohárba töltött, amit anyám a kandalló melletti szekrényben tartott, és csak akkor vettük elő, ha fontos vendégeket vártunk. A tizenegyedik születésnapomon ilyen metszett, előkelő pohárból ivott a felbérelt zenész. A csellós, akit Miklósnak hívtak, és elhúzta nekem a Happy birthday to you-t. Pont itt ültem akkor is, a kanapén. Apám mellém zökkent, mosolygott. Átölelte a vállamat. Kipirult arccal, csillogó szemmel nézte, ahogyan anyám a zene rezgő, gyomorban visszhangzó ritmusára duettet énekelt, Miklós vállára támaszkodva.  Az iskolatársaim sokáig húztak a dolog miatt. Náluk bohóc volt, bűvész, az egyik lánynak, Erikának a születésnapján pedig a Ritmikus legoherceg zenekara lépett fel, akiket mindannyian szájtátott, remegő rajongással hallgattunk végig. A nagy leszek és szétrúgom a segged slágergyanús szövegét az iskolai szünetekben a végzősök énekelték egymásnak, de természetesen mi is gyorsan felszívtuk ezt a létfontosságú tudást, és egymás között adogattuk oda-vissza az Erika által egy nyelves csókkal megszerzett, olvashatatlan macskakaparással feliratozott kazettát. Mikor apám a pohárba beledobta a jégkockát, az halkan csendült egyet. A gin, szóda, jég szentháromsága volt apám mentsvára. Visszaült mellém, nagy, hangos kortyokkal nyelte az italt. Újra töltött. Ivott. Már nem nézett az ajtó felé. A negyedik pohár után az órára nézett, kezében remegett a pohár, a jég olykor koccant egyet.

– Mehetsz.

A hangja nyers volt, a tarkómhoz ért, lágyan, egy apró lökést adva hideg tenyerével a nyakamnak.

– Menj már.

A barátaim a házunkkal majdnem szemben álló közösségi ház mellett vártak, ahol a polgármester új padokat rakatott ki a választások után. Erika is ott volt, a háttámlán ült, előre dőlve cigizett. Szerettem, ahogyan köszönés közben kimondja a nevemet, előrebukó fekete haját. Kezet fogtam a többiekkel, majd mellé ültem. Egy pillanatra eszembe jutott apám, ahogyan otthon van, egyedül. Erika térde kivillant a virágos szoknya alól, ahogyan helyet adott nekem. A hordozható, kétkazettás magnóból halkan szólt a Ritmikus Legoember. Már húsz perce ültünk ott, Erika keze a combomra tévedt, én nem szóltam, a többiek észre sem vették. Reméltem, nem is fogják, mert mindannyian szerelmesek voltunk Erikába. Éppen a jövő hétre tervezett iskolai kirándulásról vitatkoztunk, ki hol üljön a buszon, amikor Erika feketére festett, hegyes körmei a combomba martak. Csak a fejével intett az utca felé, ahol az apám kócosan, a gintől kipirulva, fekete zokniban sietett a bejárat felé. A csend ráült az utcára. Mi is és az utcán álldogáló asszonyok, férfiak, mind elhűlve bámultuk az én máskor pedáns, könyvtárban dolgozó apámat, ahogyan belép az épületbe. Senki nem kérdezett tőlem semmit. Hat szempár bámult rám kérdőn, Erika megfogta a kezemet.

– Szerintem oda kellene mennünk – mondta.

Bizonytalanul bólintottam, összekulcsolt kezeinkre bámulva. Tudtam, mit találok odabent. Sejtettem, mi folyik körülöttem, de ha belépek abba a szürke terembe, ha megszólalok, ha kimondjuk, kimondják mindazt, ami eddig csak rúzs volt, illat, gin, szóda és kristálypohár, akkor mindennek vége. Hidegen ült bennem az ellenállás. Nem akarom tudni. Erika lekapcsolta a zenét. Leugrott a padról, karunk, mint egy függőhíd megfeszült. Kérdőn nézett rám, sürgetve. Nem megyek, akartam mondani, amikor kivágódott a közösségi ház bejárata és apám egy barna, fényes csellót húzva maga után kilépett rajta. Egy pillanatra sem állt meg. Határozott, egyenes léptekkel indult a házunk felé, a cselló támasztólába éles hanggal karcolta fel mögötte a járdát. Az utcán sétálók fülükre szorított kézzel, megdöbbenve figyelték a különös jelenetet. Apám és a karcsú, elegáns cselló már az úttesthez ért, amikor anyám rohant ki az épületből. Virágos ruhája ziláltan lógott rajta, ajkán elkenődött a rúzs, a fürtjei kibomlottak.

– Állj meg! – kiabálta hangosan, ahogyan szaladt apám után, szabadkozva kerülgette az embereket, arca egyre jobban kipirult a szégyentől, hangja remegett.

– Haza kell menned – mondta Erika, és a karomba kapaszkodott.

– Inkább hozzád – hajtottam a hajába az arcomat, de akkor elhúzódott mellőlem. Utána nyúltam, de kisiklott a kezem alól és a szüleim után indult. Utoljára Miklós lépett ki az utcára. Ő csak pár lépést tett a többiek után, ráköszönt a mellette elhaladó Erikára, néhány lépést együtt haladtak a házunk felé, aztán megállt. Kedvtelve bámulta a karcsú lábakat. Zsebéből cigarettát vett elő, komótosan, vigyorogva gyújtotta meg a dobozból előhúzott szálat. Hangosan nevetve fújta ki a füstöt, körülnézve, lelkesen integetve az őt bámuló, összesúgó embereknek. Mikor meglátott, felemelte a cigarettát tartó kezét.

– Szia, te mindig szülinapos fiú!

1 comment

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: