A csapat
Rapli behúzott farokkal, leszegett fejjel várta, hogy mi következik. Hosszú fülei a szokásosnál jobban lógtak, súrolták a földet. Most nem foglalkozott ezzel, pedig nem szerette, mert a seprűszálakba mindenféle dolog beleakadt.
Fo és Gi sóbálvánnyá dermedtek. Üveges tekintettel bámultak a vonat után. A csalódottság könnyein át egyetlen dolgot láttak tisztán: itt ragadtak.
A nénike felhúzott szemöldökkel fordult a zilált kis csapat felé.
– Rapli! Nem megmondtam, hogy nem késhettek?! – korholta az ijedt kutyát. De a szemében huncut mosoly villant. Mintha nem is lett volna igazából mérges. – Ti jöttetek a legközelebbről – tette hozzá.
Tepertő, a patkány, aki eddig az egyik oszlop tövében gubbasztott, erre kihúzta magát, és jelentőségteljesen megköszörülte a torkát.
– Elmondanám, hogy a metróépítés miatt nem jöhettünk a Kossuth tértől egyenesen az alagúton, a csatorna meg elég kacskaringós, és mégis sikerült ideérnünk – közölte önelégült képpel.
Zsozsó, a sün erre felborzolta a tüskéit, és megvetően röffentett.
– Így már érthető, hogy miért bűzlesz messziről! – vágta oda.
– Jobb, ha hallgatsz, te kis külvárosi disznó! – kontrázott Tepertő, utalva rá, hogy a sün Pestszentlőrinc egyik lakótelepéről vezette a pályaudvarra a pingvincsaládot.
– Elég! – koppantott botjával a nénike. – Nem akarok ramazurit. Mielőbb ki kell találnunk, mi legyen a sárkányokkal. És ideje odébbállnunk – bökött a retiküljére, amely vadul rezgett és búgott. – Megkérhetnélek benneteket, hogy húzódjatok arrébb?! Ott a szeméttárolók takarásában jó lesz – mutatott a rácsos kapun kívül sorakozó nagy alumínium konténerekre. – Rapli, ti is! Indulás!
Aranka, a csalogány a kuka tetején foglalt helyett. Megkönnyebbülten verdesett a szárnyaival.
– Még jó, hogy mi ideértünk! Mit kezdenék azzal a két nyivákoló szfinxszel az Operából? Egyenként köszöntek el az összes zeneszerzőtől a tetőtől az előcsarnokig. Komolyan, már azt hittem, megőrülők az áriáktól – a mondat idegesítő trillába fulladt.
A patkány és a sün durcásan hallgatott.
– Kicsit elszórakoztuk az időt. Ugye, srácok? – pillantott a sárkányokra Rapli. Már nyugodt volt. Azon tűnődött, hogy ha ezek ketten itt ragadtak, akkor folytathatják a felfedezést. Elzi nénivel folyton a várost járták elvarázsolt állatok után kutatva. Tele van velük Budapest. Ott feszítenek a régi házak homlokzatán, őrzik a kapukat, a tetőket, az ablakokat, a parkokat. Ők vigyáznak az emberekre és építményeikre.
A MÁGÜGY feladata a felkutatásuk és kiszabadításuk. Ez elég macerás, mert a térkép és a nyilvántartás elveszett néhány évvel ezelőtt. Prakker bá asztalán volt az egész pakk, éppen pontosította a helyszíneket. Csak pár percre szaladt ki a Rákóczi úti ház első emeleti irodájából, és közben kerekedett az a nagy szélvihar. Huss, felkapta és kirepítette a nyilvántartást térképestől, mindenestől az ablakon. Hiába rohantak le, csak egy-két lapot sikerült megmenteniük. Prakker bának fejből kellett az egészet újra összeszednie. Mivel nem mindenre emlékezett pontosan, Elzi néni kénytelen volt elmenni az összes helyre, hogy beazonosíthassák az alanyokat, és Raplit vitte magával mindenhová.
Ő pedig imádta ezeket a sétákat.
Míg az állatok a kuka mellett várakoztak, Elzi néni lázasan magyarázott a telefonba.
– Igen, elkéstek! – ismételte már harmadszorra. A hangja most egyáltalán nem volt bársonyos, inkább metszően éles. – Ki kell találnunk, mi legyen velük! – mondta a férfinak, aki a vonal túlsó végén olyan hangosan kiabált, hogy az állatok inkább behúzták a nyakukat.
– Nem kell izgulni, srácok! Prakker bá és Elzi néni kitalálják, mi legyen… – próbálta Rapli nyugtatni a sárkányokat.
– Prakker, neeem! Nem bújhatnak vissza a régi bőrükbe! – csattant fel Elzi néni, hogy Raplinak a torkára forrt a mondat. – Egy napra sem, punktum. Indulunk haza! – zárta le a vitát Elzi néni, és visszadugta a telefont a retiküljébe, de előtte kikapcsolta.
Nem szerette volna folytatni a vitát. Valóban kézenfekvő, hogy a két sárkányt addig is állítsák vissza kerékvetőnek, míg megszervezik a következő járatot, ugyanakkor kockázatos is. Ki tudja, fel tudnák-e nyitni az öntöttvasat még kétszer. Soha nem próbálták. Na és mit szólna hozzá Fo és Gi, ha kiszabadítóik egyszer csak visszazárnák őket, azzal, hogy bocs, jövünk majd valamikor. Nem, ezt nem tehetik meg velük. De hová vigyék őket?
– Khm! Egy kis figyelmet kérek! – lépett az állatokhoz. – Mi most visszamegyünk az irodába, hogy kitaláljuk, hogyan tovább – intett Rapli és a sárkányikrek felé. – A többieknek köszönjük a közreműködést, és jó utat hazafelé!
– Szóval, agyő! Ennyi? Nincs is már ránk szükség – dohogott Tepertő, a patkány, aki elképzelte, hogy a metróalagúttól a titkos járatokig és a várost behálózó csatornarendszerig minden föld alatti helyet megmutat a sárkányoknak. A luxuskecóját is. A többiek el sem tudják képzelni, milyen klassz. Innen csak egy köpésre – a csatornán keresztül, persze. Miért, mit gondolt az a buta sün, hol közlekedik egy patkány? A nyílt utcán életveszélyes lenne. Na és ha büdös! Mintha nem lenne büdös az egész városban! – Én szívesen vendégül látom őket – jelentkezett.
– Srácok, akkor gázálarcot vigyetek! – szúrta oda Zsozsó, majd hozzátette: – Ami azt illeti, hozzám is jöhetnek. Szabadság, jó levegő, kell ennél több?!
Miért is ne? Kicsit kitágítja a kuckót a parkban, a hőerőmű melletti tónál. Van hely bőven. Kaját majd szereznek a piacról. Tényleg, mit is esznek a sárkányok?
Gondolatait Rapli felháborodott vakkantása szakította félbe.
– Még mit nem! Ők velem jönnek… Ugye, jöhetnek velünk? – nézett fényes tekintettel a nénire. – Jó, nem lakunk túl nagy lakásban, de szívesen megosztom velük a vackomat és a kanapét is. És segíthetnének az elvarázsolt állatok felkutatásában. A távolabbi helyekre elrepülhetnénk, meglátogatnánk téged is a város szélén – fordult a sünhöz.
– Repülni!? – kapta fel a fejét Tepertő. – Mégis hogyan? Szárnyat növesztesz talán?
– Igenis repülni! Igaz, srácok? – biccentett a sárkányok felé Rapli. – Te földhözragadt patkány, el sem tudod képzelni, hogy milyen repülni! Egyszerűen szuper! Ja, és nem kell hozzá szárnyakat növeszteni, mert nekik van! És engem is felvittek oda, a felüljáró tetejére, és aztán ide is repültünk, mert észrevettem, hogy már nem álltok a főbejárat előtt, és szuper volt… – hadarta egy szuszra Rapli.
A patkány csak tátogott meglepetésében. Aranka megeresztett egy elismerő trillát, és örömköröket írt le a kis csapat fölött. Izgalmában még pottyantott is egyet.
– Pfuj! Ezt most muszáj volt? – fintorgott a patkány a kuka oldalán lassan lefelé csúszó csalogányguanóra sandítva.
– Bocsi! De olyan izgalomba jöttem attól, hogy repülhetnénk együtt a sárkányokkal. Megmutatnám nekik felülnézetből a várost – fuvolázta Aranka.
Fo és Gi csak kapkodták a fejüket. A szomorúságuk elillant. Jól ellesznek itt a következő vonat indulásáig!