Hannah Dr. Esther Shapira nevét kereste az ajtók mellé kihelyezett névtáblákon. Noha a kórházban gyakran járt annak idején, ezen a folyosón, ahol az orvosok szobái voltak, még nem fordult meg. Leginkább csak a Carol kórtermébe vezető utat ismerte, és persze ezt a mindent álságos nyugalommal bevonó tompa bézs árnyalatot a falakon, melyet csak itt-ott tör meg egy-egy sötétbarna ajtó vagy képkeret. Azóta, hogy Carolt látogatta, sehol nem bírta elviselni ezt a színkombinációt. Bárhol meglátta, már érezte is az orrában a kórházi fertőtlenítő szúrós szagát, és a szaggal együtt az emlékek áradata is elindult. Most, hogy itt állt néhány méterre attól a helytől, ahol utoljára látta húgát, enyhe szédülés fogta el. Bár ebben a rossz emlékek mellett szerepet játszhatott az előző nap estéje is, mely tompa fejfájással emlékeztette a túlzott alkoholfogyasztás kellemetlen következményeire.
Beesteledett, amire hazaért. Már csak a sarki éjjel-nappali volt nyitva a környéken. A biztonság kedvéért vett egy vodkát és egy hatos kiszerelésű dobozos sört. Brightonból hazafelé a benzinkúton bedobott egy majonézben és vajban ázó szendvicset, amitől még mindig émelygett a gyomra. A vodka és a sör majd rendbehozza, gondolta. És talán sikerül egy kis időre elfelejtenie Natalia Novak szüleinek szomorúságát is.
Megesküdött magának, hogy csak egy vodkát és egy sört iszik meg, utána azonnal lefekszik, hiszen másnap reggel kilencre már Carol volt orvosánál kellett lennie. A pszichiáternő nagyon nehezen engedett a kérésnek, hogy fogadja, folyamatosan azt ismételgette, hogy nem adhat ki információt korábbi pácienséről. Hannah tudta, hogy szüksége lesz minden agysejtjére, ha boldogulni akar, és nem csaphatja szét magát a kelleténél jobban. Persze az egy vodkából az lett, hogy a fél üveg eltűnt benne, a hat doboz sörből pedig kettő maradt felbontatlan. Amikor reggel kibújt az ágyból, már világosan látta, hogy rossz ötlet volt beugrani a sarki kisboltba.
Pontban kilenckor a doktornő kidugta a fejét az ajtón, amit Hannah könnyen megtalált a lehangolóan csendes épületben.
– Hannah Hall? – kérdezte rekedtes, dohányfüstös hangon.
– Én vagyok. – Hannah még a kezével is intett, nem mintha szükség lett volna rá, hogy bárkitől megkülönböztesse magát az üres folyosón.
– Igen, igen, már emlékszem – mosolygott az orvos. – Találkoztunk annak idején.
Az annak ideje nem igényelt hosszabb kifejtést. Hannah emlékezett, amikor Carol szobája előtt először találkozott Dr. Shapirával. A hatvanas éveiben járó, testes és kicsit férfias karakterű nő a körülményekhez képest kíméletesen közölte vele, hogy semmi jóra ne számítson a húgával kapcsolatban. Ugyanezen a rekedtes hangon, ugyanilyen enyhe dohányszagot árasztva mondta el, hogy Carol állapota végzetes, és a modern orvostudomány nem igazán tud mit kezdeni a problémáival. Anorexia nervosa, mondta olyan arccal, amiről könnyű volt leolvasni, hogy milyen esélyeket jósol a gyógyulásra. Hannah ismerte a betegséget, illetve csak azt gondolta, hogy ismeri. Carol mellett aztán rá kellett jönnie, hogy olvasni róla vagy átélni valaki mellett – ez két nagyon különböző dolog.
A doktornő az ajtót a testével tartotta, és kezével intett, hogy lépjen be a pár négyzetméteres irodába. Hannah-nak oldalra kellett fordulnia, hogy elférjen, és szinte hozzáért Dr. Shapirához, ahogy elhaladt előtte. Mögöttük az ajtó halk kattanással csukódott be, ahogy az önzáró szerkezet a helyére csúsztatta a kilincs nyelvét. A hangra Hannah összerándult. A doktornő észrevette a reakcióját.
– Rossz emlékek, gondolom – mondta sóhajtva, és a szobát szinte teljesen kitöltő íróasztal melletti székre mutatott, míg ő maga az asztal mögötti helyet foglalta el háttal a hatalmas, egész falat betöltő ablaknak.
– Hogy van mostanában? – kérdezte Dr. Shapira, tekintetében Hannah valódi érdeklődést látott.
– Köszönöm, megvagyok – mondta gépiesen, de a doktornő szemébe nézve érezte, hogy ez a válasz nem elégítette ki. – Igyekszem túltenni magam a dolgokon – folytatta, de igazából tudta, hogy a doktornő pontosan az ellenkezőjét olvassa ki a kórházi neonfényben hunyorgó, karikás szemeiből, idegesen mozgó ujjaiból, csapzott külsejéből.
– Ne igyekezzen annyira, az nem használ. Vannak dolgok, amiken nem lehet csak úgy túllépni. – Hannah legnagyobb döbbenetére Dr. Shapira egy doboz cigarettát halászott elő az egyik fiók mélyéről, furcsa szögben kitekerve magát szélesre tárta a háta mögötti ablakot, és a legnagyobb lelki nyugalommal rágyújtott.
– Remélem, nem zavarja – mondta, és kifújta a füstöt. – Mindenkinek megvan a maga gyengéje, nem igaz? Szerencsére itt valamiért olyan a légáramlat, hogy mindent kivisz, még a tűzjelző sem indul be. A kollégák is idejárnak bagózni – legyintett, és Hannah felé nyújtotta a dobozt, hogy megkínálja. Hannah nemet intett. Dr. Shapira mélyet szívott a cigarettából, és elgondolkodva Hannah szemébe nézett.
– Tudja, ami a húgával történt, az minket is megviselt. Nehogy azt higgye, hogy mi itt futószalagon kezeljük a pácienseket. Megszerettük Carolt, én is, a nővérek is. Mindig ez a legnehezebb, egy szeretetre méltó beteget elveszteni.
Lehajtott fejjel elidőzött ennél a gondolatnál. Közben Hannah csendben figyelte, ahogy ellágyulnak az erőteljes vonások az arcán, melyeket ki tudja, milyen tapasztalatok véstek rá az évek során. A doktornő újra beleszívott a cigarettába, és felnézett.
– Hannah, mit szeretne tudni, miért keresett meg? Tudja, hogy bizalmas információkat nem adhatok ki, és mindaz, amiről Carollal beszéltem, ilyennek minősül.
– Igen, tudom, és természetesen meg is értem. Tulajdonképpen inkább a véleménye érdekelne egy módszerrel kapcsolatban, amelyik Carolt is érintette. Talán tud róla úgy beszélni, hogy nem érinti a bizalmas részeket. – Hannah igyekezett valamilyen reakciót leolvasni a doktornő arcáról, de az érdeklődő figyelmen kívül semmi mást nem látott. Nagyon könnyű volt elképzelnie ezt a nőt, ahogy órákon át hallgatja a betegeit. Volt a hallgatásában valami egyszerű és természetes, ami bizalmat ébresztett. Jól esett arra gondolnia, hogy Carolt Dr. Shapira kezelte az utolsó időszakában.
– Egy Rex Kelly nevű alakról van szó, talán Carol mesélt már róla önnek – kezdett bele, majd elmesélte, hogy Lisa Martin mivel kereste meg a szerkesztőséget, és beszámolt a nála és a Novakéknál tett látogatásáról is. – Most nagyon úgy néz ki, hogy én is részt fogok venni ebben a programban, és amennyire lehet, utánajárok, hogy mi történhetett Natalia Novakkal. Lisa Martin említett még egy öngyilkosságot is, lehet, hogy azzal kapcsolatban is sikerül valamit megtudnom. Önnel leginkább arról szeretnék beszélni, hogy mit gondol erről a módszerről, és hogy mire figyeljek, ha részt veszek a táborban.
Dr. Shapira elnyomta a cigarettát, majd egy darab alufóliába öntötte a hamutartó tartalmát, amit aztán akkurátusan ezüstgolyóvá gyűrt, és egy pontos mozdulattal bedobott a papírkosárba. Kisebb tornamutatványnak is beillett, ahogy anélkül, hogy a székét megmozdította volna, becsukta háta mögött az ablakot. A művelet végeztével előrehajolt, és rákönyökölt az asztalra.
– Természetesen találkoztam ezzel a névvel. – Dr. Shapira gondosan elhallgatta, hogy ki említette neki Rexet, Carol vagy valaki más. – Utána is néztem, amennyire tudtam, akkoriban ennek az embernek. – Kis szünetet tartott, mint akinek mérlegelnie kell a szavait. Hannah tudta, hogy a doktornő azt igyekszik szétválogatni a fejében, hogy mi az, amit elmondhat neki, és mi az, amit az orvosi titoktartás miatt nem oszthat meg vele.
– Nézze, annyit Caroltól függetlenül is elmondhatok, hogy amit ez a maguk Rexe művel, az, hmm, finoman szólva is… – a doktornő itt megint keresgélte a szavakat – … szakmailag alaptalan. Tudja, semmi bajom az egészséges táplálkozással, tőlem még a böjtölés is belefér, de ezen a helyen mániásan keresnek valamiféle testi-lelki megtisztulást. Ez a guru egy igen zavaros világnézetet is hirdet, amit tévesen értelmezett pszichológiai elméletekből és félinformációkból tákolt össze.
– Károsak a nézetei másokra? – kérdezett közbe Hannah.
– Azt így egy az egyben nehéz lenne kijelenteni. – Dr. Shapira egy tollat kezdet az előtte fekvő papírtömbön kocogtatni. Hannah biztos volt benne, hogy legszívesebben újra rágyújtana, de még visszafogja magát. – Mi itt azt az elvet valljuk, hogy mindaddig semmi nem rossz, amíg nem okoz egészségkárosodást, vagy nem kezdi rombolni az emberi kapcsolatokat. Az alkohol, a dohányzás, a szerencsejáték vagy az édességek, teljesen mindegy, melyikről beszélünk, mértékkel mind rendben vannak. Azt hiszem, hogy ha egy egészséges ember elmegy ennek a Rexnek a táborába, és ott annyi történik vele, hogy jógázik egy kicsit és zöldséglevet iszik két hétig, még az is lehet, hogy tényleg jót tesz neki.
– De a legtöbbször nem egészséges emberek mennek az ilyen helyekre, Dr. Shapira, nem gondolja?
Dr. Shapira kezében a toll most egy gyorsabb ritmusra váltott.
– Pontosan ez a baj, nagyon jól látja. A labilisabb személyiségek, főleg azok, akik szeretnének hinni abban, hogy ha betartanak egy étrendet, egy napirendet, vagy bármilyen szabályt, attól minden gondjuk megoldódik, könnyen az áldozataivá válnak egy ilyen divatos sületlenségnek.
– Akik azt gondolják, hogy a szabályokkal kontrollálni tudják az egész életüket – mondta Hannah elgondolkodva.
– Így van. Mi onnantól tartjuk patológiásnak a jelenséget, ha az a fontossági sorrendben az első helyekre ugrik. Megelőzi mondjuk a családot, barátokat, emberi kapcsolatokat, az egészséget, a munkát, vagy – itt a doktornő megint csak hezitált egy kicsit – ahogy a húgánál is láthatta, vannak esetek, amikor a kontrolligény olyan erős, hogy akár az életben maradás ösztönét is felülírhatja.
Csend ereszkedett közéjük. Hannah fejében cikáztak a gondolatok, és rettegett a konklúziótól, amire ezek a vezettek. Ahogy Dr. Shapira beszélt, nem tudott nem úgy nézni a saját életére, mint amelyikben az éjszakai ivászatok és részeg kalandok ne kerültek volna Peter vagy a munkája elé. Egy pillanatra meglegyintette annak a gondolatnak a szele, hogy tulajdonképpen ő is patológiás eset. Az idősödő doktornő sokat látott szemei előtt még hihetetlenebbnek tűnt a magának előadott, amúgy sem túl hiteles történet arról, hogy ő pusztán egy bulis, kicsit szétesett csaj, aki majd hamarosan összeszedi magát.
Dr. Shapira vonásai ismét kicsit átrendeződtek. Hannah arcát nézte, és kezében megállt a toll, mellyel a papírtömböt kocogtatta.
– Sokféleképpen kicsúszhat a talaj a lábunk alól, igaz, Hannah? – hangja is tónust váltott, mintha mélyebb tartományokban rezgett volna. – Tudja, ha az ember eleget lát az életben, megérti, hogy nem is olyan könnyű talpon maradni. Mi, emberi lények, sérülékenyek vagyunk, sokkal sérülékenyebbek, mint gondolnánk.
Hannah torka összeszorult és szemébe könnyek futottak. Talán az a szeretet, amivel a doktornő az emberi gyarlósághoz fordult, ez a megengedő megértés érintette meg. Hannah most döbbent csak rá, hogy Carol halála óta Dr. Shapira az első ember az életében, aki nem azt akarja neki elmagyarázni, hogy miért nincs rendben az, ahogy ő van, és hogy miért kellene minél hamarabb összeszednie magát és valami mást éreznie, mint amit érez. Mennyivel könnyebb lenne minden, ha az anyám egy kicsit is hasonlítana erre a nőre, gondolta vágyakozva.
– Hannah, ha úgy érzi, hogy nem tud ezzel egyedül megbirkózni, ha segítségre lenne szüksége, itt sok kiváló szakember van. Van hozzátartozói csoport is, ahova olyanok járnak, akik hasonló okokból elvesztettek valakit. De eljöhet valamelyik kollégámhoz egyéni konzultációra is, ha úgy gondolja.
Hannah zavarba jött. Az interjú nem egészen úgy alakult, ahogy tervezte. Kezdte úgy érezni, hogy szerepet cseréltek, és Dr. Shapira az, aki őt faggatja, noha valójában nem is tesz fel kérdéseket.
– De nem ezért jött, igaz? – nevette el magát az orvos. – Bocsásson meg, szakmai ártalom.
– Semmi baj, igazából jól esik, amit mond, de azt hiszem, menni fog ez egyedül is.
– Ahogy gondolja. Ha mégis úgy érzi, minket itt megtalál, nem tervezi a kórház a költözést. – A doktor ezzel a kis faviccel könnyedén elengedte a témát, Hannah pedig megkönnyebbülést érzett. Dr. Shapira elégedetten dőlt hátra, mint aki teljesítette küldetését, és mostantól már csak a szórakozás következne.
– Térjünk vissza Rexre, ha nem bánja – kanyarodott vissza Hannah az eredeti témára. – Az én feladatom utánajárni ezeknek a gyanús eseteknek, és kideríteni, ha Rexszel valami nincs rendben. Ehhez jó volna tudni, hogy mik azok a jelek, amikre figyelnem kellene.
– Nézze, az ilyen programok, ha arra fogékony személyt érnek el, az orthorexia és az anorexia melegágyai. Ez akkor is így van, ha valaki a legjobb indulattal és valóban egészségmegőrzési céllal csinálja. Még egy sima jógaórán is felerősödhetnek az ilyen késztetések, ha valakinek van hajlama rá.
– Orthorexia? – kérdezett vissza Hannah.
– Igen, egy kevésbé ismert jelenség, mint az anorexia. Az anorexiások az étel mennyiségét akarják mindenáron szigorú kontroll alatt tartani, az orthorexiások a minőségével vannak mániásan elfoglalva. Az orthorexiát hivatalosan nem tekintjük még betegségnek, és kevésbé veszélyes is, mint az anorexia. Ritkán halnak bele azok, akik ebben szenvednek. De a páciensek életét megkeserítheti. Merev étkezési szokások, bűntudat, ha megszegi az előírásokat, a barátok és családtagok elhanyagolása, a másokkal közös étkezések elkerülése. Gyakori a túlzásba vitt testedzés, ami hosszú távon, kiegészítve a gyakran valójában nagyon is nem megfelelő táplálkozással, komoly fizikai problémákhoz vezet.
– Értem – mondta Hannah. – És ha jól sejtem, akkor ezzel nagyon nehéz lenne őt megfogni, mert önmagában az nem vezet betegséghez, ha valaki azt mondja, hogy igyunk sok gyümölcslevet. Ha jól értem, inkább annak a személynek a fogékonyságán múlik, hogy ez mennyire veszélyes, aki ezt a szöveget hallgatja.
– Így van. De tudja, valaminek utánanézhetne, ha már ott van, ami sokkal veszélyesebb és sokkal fontosabb kérdés.
Hannah érezte, hogy felgyorsul a pulzusa.
– Meg kellene néznie, hogy ez valójában egy módszer, vagy egy szekta-e. Igazából a leghitelesebb filozófiára vagy vallásra is lehet egy túlkontrolláló csoportot építeni, és ha valami igazán veszélyes, az ez.
– Túlkontrolláló csoportot? – Hannah anélkül, hogy értette volna a szavak pontos jelentését, tudta, hogy elérkeztek ittlétének leglényegesebb pontjához.
– Nagyjából az különbözteti meg a szektákat a vallási- vagy életmódközösségektől, hogy mekkora kontrollt alkalmaznak bennük. Azok a csoportok, ahol a tagoknak fel kell adniuk a személyes szabadságukat, testi vagy lelki integritásukat, egészségüket, ahol alá kell vetniük az akaratukat a csoportnyomásnak vagy egy vezérnek, azok túlkontrolláló csoportok. Gyakori a testi-lelki kihasználás, a szexuális visszaélés az ilyen helyeken. Nem sokat tudok Rexről, de van bennem egy gyanú, hogy ha rossz hatással van másokra, az inkább amiatt van, hogy hatalmat akar gyakorolni fölöttük, és kevésbé, mert uborkalevet itat velük.
Hannah előhalászta a jegyzetfüzetét, amit csak nagyon ritkán használt a munkája során. Bernie megtanította, hogy a fontos dolgokat alaposan az emlékezetébe vésse, és a jó mondatokat szóról szóra vissza tudja idézni, ha kell. Az alanyok nagyobb bizalommal beszélnek, ha nem írják fel a szavaikat, mint a rendőrségen. Most azonban muszáj volt lejegyeznie pár lényeges szót, mert annyira izgatottá vált Dr. Shapira mondataitól. Túlkontrolláló csoport, szekta, csoportnyomás – írta ákombákom betűkkel a füzetébe, nehogy elfelejtse. Ezeknek utána kell még néznie az interneten.
– Tudomásom van róla, hogy Rex szexuális kapcsolatot létesített a tanítványaival… – szaladt ki a száján hangosan, ami elsőre eszébe jutott.
Dr. Shapira lehajtotta a fejét, és kezével a homlokát masszírozta. Hannah hiába szerette volna leolvasni az arcáról, mi zajlik benne. Szóval így leplezik a pszichiáterek, ha valami felkavarja őket, vonta le a következtetést magában. Carol beszélt neki Rexről, és tud arról is, hogy Rex szexuálisan kihasználta a tanítványait. És ennél sokkal többet is tud, nem véletlenül hívta fel a figyelmét a szektákra.
– Hannah, kérem, már így is túl sokat mondtam önnek – visszakozott rövid hallgatás után a doktornő, és Hannah érezte, hogy eljutottak a beszélgetés végéhez. – Hálás lennék, ha nem említene meg a cikkében.
– Természetesen, doktornő.
Dr. Shapira felemelkedett a székről, és kezet nyújtott. Kézfogása kemény volt és meleg, pont olyan, amilyennek Hannah képzelte. A pszichiáternő hosszan szorította a kezét, és egyenesen a szeme közé nézett.
– Hannah, legyen nagyon óvatos. Az ilyen figurák nagyon veszélyesek. Addig manipulálják, amíg megtalálják a gyenge pontját. És magánál ilyenből most van elég, igaz?
– Vigyázni fogok – mondta Hannah, és megpróbálta elengedni Dr. Shapira kezét. Ő azonban még keményebben szorította, és egy kicsit maga felé húzta, a két arc egész közel került egymáshoz.
– Jegyezze meg, amit most mondok. Az egyetlen védekezés egy ilyen alak ellen, ha maga képes hamarabb felismerni a sérülékeny pontjait, mint ő. Az övéit, de a sajátjait is. Legyen őszinte önmagával, és ismerje be, ha sebezhető és kiszolgáltatott. Így is nehéz lesz, de ez az egyetlen esélye, hogy ezeket kihasználva ne tudja valaki más dróton rángatni. Megértett engem? – Még mindig erősen szorította a kezét, szemei kérdőn meredtek Hannah-ra.
– Pontosan értem, Dr. Shapira. Igyekezni fogok.
A doktornő néhány másodpercig mérlegelte, hogy meggyőzte-e ez a válasz. Egy ponton aztán szorítása gyengült és elengedte Hannah kezét. Belátta, hogy ennél többet most nem várhat el a helyzettől.
Hannah megköszönte a beszélgetést és indulni készült, a nyitott ajtóból azonban még visszafordult.
– Doktornő, még valami – kezdte bizonytalanul. – Szeretném megköszönni, amit Carolért tett. Tudom, hogy nem magán múlt…
– Nincs mit megköszönnie, Hannah, csak vigyázzon magára. És ha hazajött, kérem, ugorjon be hozzám, ha nem esik nehezére. – Dr. Shapira mosolya egyszerre volt biztató és gondoskodó. Ha az anyám csak egyszer így tudott volna elköszönni tőlem, gondolta Hannah, talán máshogy alakult volna az egész életem.
Kifelé menet megfordult a fejében, hogy a rövidebb úton megy, és megkockáztatja, hogy elhalad Carol kórterme előtt, és Dr. Shapirára hallgatva megengedi magának, hogy sebezhetőnek érezze magát. De aztán lábai sehogy sem akartak abba az irányba kanyarodni, és ahogy idejött, jelentős kerülőt leírva távozott a kórházi folyosók labirintusán át.