A kezét védekezően maga elé tartja. Ösztönös mozdulat, az eszével tudja, hogy semmit nem ér. Nem ér semmit, ha az arca előtt a könyökeit összezárja, és hátul, a tarkójánál a saját hajába kapaszkodik. Nem ér semmit az sem, ha ordít. Ha csendben van. Ha a sarokba bújik. Sándor dühe mindenhol utoléri, és ő nem tud védekezni. A kezét azért mégis maga elé tartja, és vár. A fejét oldalra fordítja, pont látja a nyitott bőröndöt, talán Sándor nem veszi észre. Sem a pillantását, sem a nyitott, félig megpakolt bőröndöt. A szürke selyembélés félrehajtva, ernyedten lóg a bőrönd oldalára. A ruhákat keresztező gumipánt is kinyúlt, nem tart már semmit, mintha nem is lenne, kifodrosodva öleli a ruhákat. Pedig kívülről takaros kis bőrönd, ő vette Sándornak. Fekete alapon fehér betűkkel izgalmas világvárosok nevei világítanak rajta: Tokyo, New York, Párizs… Egy születésnapon adta át, reménykedve, hogy Sándor örülni fog, és végre utazni is. Vele. Megtehették volna, Sándor jól keresett. De csak értetlenül nézett a bőröndre. Hát ez mi, ennyit kérdezett, ő meg arcára fagyott mosollyal magyarázni kezdett az utazás élményéről, a felfedezésekről, amiket együtt tehetnének, a hétköznapokból való kiszakadásról. Sándor gyanakodva hallgatta az egyre ködösebbé váló mondatokat, aztán annyit mondott, hogy jó, végül is a céges csapatépítőre majd ebbe pakolja a ruháit, köszöni szépen. Arra is jó, igen, hagyta rá elhaló hangon, és lenyelte a torkában gombóccá keményedett könnyeit.
– Utazol valahová? – kérdezi Sándor. A hangja fakó. Leengedi a kezeit, már úgyis mindegy, lebukott. Ránéz férje arcára, tekintetével a férfiét keresi. Sándor összehúzza a szemöldökét, az orra tövében mély, sötét árkú fenyegető ráncok jelennek meg, savószín szemeivel a bőröndöt nézi. A keze a csípőjén. Egy lépést közelít felé, mire ő egyet hátrébb lép. A sarka már súrolja a ruhásszekrény nyitott ajtajának élét.
– Csak kérdezem – mondja, és még egy lépést tesz felé. Most nem hátrál vissza, nincs is hova, talán oldalra léphetne, de nem teszi, ezzel is mutatva, nem fél, hiszen ez tényleg csak egy kérdés. Ez itt Sándor, az ő férje, aki egy hétköznap délután a munkából hamarabb hazaérve megkérdezi a feleségét, miért vette elő a bőröndöt. Csak egy kérdés. Nincs ebben semmi rossz.
– Vagy kérdezni sem szabad? – Sándor hangja már csattan, a szeme fürkészve kutatja a választ az arcán, a legapróbb jelről sem akar lemaradni. A jobb keze mintha lendülne is előre, felé, de aztán váratlanul megakad a mozdulat, csak hátrasimítja a haját. A mozdulat, mint mindig, szíven üti. A finom, hosszú ujjak, amikkel bársonyos melódiákat lehetne zongorázni, belesimulnak abba a dús barna hajába. Apjának is volt egy ilyen mozdulata… A tekintete elhomályosul, alig látja, hogy végül mégis lendül az a kéz. Nem üti meg, a karjánál fogva magához húzza, domború mellkasához nyomódik a melle, a szívverésük mintha egy lenne, mintha egy szívük lenne, mintha egy közös bordakas tartaná azt a vergődő kis izmot, amihez a félelem üti a taktust, mert igen, Sándor is fél, Sándor is egészen pici odabent, Sándor is retteg ott legbelül, azért remeg ennyire, amikor egészen közelről a fülébe súgja, hogy az ajka szinte súrolja az érzékeny fülcimpátját, na, ne szórakozz velem. A feszültségtől rekedt hangtól, ami most olyan, mintha kérlelne és nem parancsolna, megremeg, mint máskor a csókjától, egészen a nyakszirtjéről indul a finom remegés, de aztán hideg gyomrába érve görccsé merevedik. Próbál válaszolni, tudja jól, hogy sok múlik most a szavain, szeretne tisztán és értelmesen felelni, de a hangja nem engedelmeskedik, csak egy kis nyöszörgésre futja, amit mintha ő is csak egészen távolról hallana, alig érteni, ahogy a férje nevét suttogja, sokszor, egymás után, Sanyi, Sanyi… mintha azzal, hogy a nevén szólítja a férfit, azt remélné, visszakapja egyszer olyannak, amilyennek megismerte. De Sanyi nem hallgat a nevére, talán nem is hallja, csak saját magát figyelheti ő is, legbelül lehet egy hang, azt hallgathatja, de inkább több is, azok vitatkoznak most odabent, mi legyen: mi legyen a bőrönddel, a nyöszörgő, szánalmas, falfehér arcú feleségével, mi legyen ezzel az egész napfényes délutánnal, amit egészen máshogy tervezett. Aztán a gyönyörű, hosszú, finom ujjait, amikkel bársonyos melódiákat lehetne zongorázni, belemélyeszti a felesége karjába. Egyenesen a finom húsába mar, amit pedig máskor olyan gyönyörűséggel érintett meg, hátracsavarja a karjait, és mint egy rongybabát, odarángatja a bőröndhöz. Mi ez, ismételgeti, és a lábával odébbrúgja a bőröndöt, a kemény műanyag felület sikoltva akad meg a járólapon, amin ottmaradhattak egy eltört pohár apró szilánkjai. Neki, még így is, a hátába csavart karjával buta szemtelenség jut csak eszébe, valami emlék, amit a kamasz mondana a szüleinek… mi lenne, bőrönd, nem látsz a szemedtől? De nem mond semmit, főleg ezt nem. Nem meri, ilyesmivel nem illik viccelődni. Ez itt Sándor, a férje, aki ha kérdez, válaszolni kell. Azonnal, különben…
Az agya lázasan kutat a válasz után, amit Sándor is elfogad majd, de csak azt a képet terelgeti maga előtt, hogy a lista szerint mit kell belepakolnia, amivel két hétig kihúzhatja az albérletben. A lista… te jó ég, itt van a zsebében.
– Takarítottam, és levettem, hogy letöröljem róla a port – nyögi nagy nehezen, nem néz Sándorra, a tekintete biztos kiégetné belőle az igazságot. Sándor keményen ránt egyet a karján, és felhorkan.
– Na persze. Mióta is takarítjuk a bőröndöt úgy, hogy ruhákkal van teli?
Lehajtja a fejét, mint aki szégyelli magát a butasága miatt. A haja előrehullik az arcába. Behunyt szemmel várakozik. A vér a fülében dobol. Lezárt szemhéja izzó vörös karikákat vetít elé. Vár. Mi fog következni… vajon most mi? Lehet, hogy lelöki a bőrönd mellé. Akkor ő gyorsan felállhatna, és kirohanhatna az utcára. Csak úgy, papucs nélkül, futna, amerre lát. Vagy inkább, hogy megtévessze üldözőjét, bekéredzkedne a sarki újságoshoz, a bódéjába. Ott, a meleg félhomályban, a sok színes magazin közt olyan biztonságban lenne, mint egy állat az odújában. Az a nő biztos megengedné, hogy meghúzza ott magát, tud mindent, látszott a szemén, amikor egyszer megkérdezte, segíthet-e. Bebújtatná őt a legbelső sarokba, ahova nem látni be a kíváncsiskodónak, aztán a kisablakon át kikémlelve közvetítené, mit lát… Na, a barom bevette, rohan a hülyéje a villamos után, azt hiszi, azon vagy. De az is lehet, hogy most mindjárt az öklével az arcába ver. Előre fel kell készülnie erre is… az ajkait szorosan rá kell préselnie a fogaira, hogy ne hulljanak ki. Eddig még minden foga megmaradt.
De Sándor nem löki el, és nem is öklöz az arcába. Ehelyett szembefordítja magával. Karjait még mindig szorosan fogja. Egy darabig az arcát figyeli, egészen közelről, a szemei keményen kutatják az árulás nyomait, de aztán lassan elernyednek a vonásai.
Ismeri ezt az arcát is. A szemébe mindjárt könnyek gyűlnek, lassan enyhít a fogáson, aztán el fogja engedni, hangosan fel fog zokogni, összefolyó kásás mondatokat fog felböfögni, a nyála buborékokat vet majd a szája sarkában, miért csinálod ezt velem, miért, miért hozod ki belőlem az állatot, miért… aztán el fog fordulni, ő meg nézheti a széles vállait, ahogy a lapockái között kifeszül a hófehér ing, nézheti a tarkóját… tovább rázkódik majd a válla, le-fel, a férfisírás a legnagyobb fájdalom, mondta egyszer Sanyi, és a nők sokat tehetnének azért, hogy egy férfinak se kelljen sírnia. Talán erre gondol most is, amikor elfordul tőle, és magában tervet kovácsol, hogy soha többet ne kelljen sírnia. Hogy soha többet ne arra kelljen hazajönnie, hogy a nő, akit szeret, akiért dolgozik, akit a tenyerén hordoz, akivel itt él a Belvárosban, éppen a bőröndbe csomagolja az életét. Nem, ezt meg kell értetnie, hogy így nem lehet vele bánni, nem ezt érdemli. Ezt senki sem érdemli, főleg ő nem, aki mindent megtesz ezért a nőért. Ezért a nőért… aki el akar menni, aki nem méltányol semmit. Az izmai megfeszülnek, a fehér ing szinte szétreped a lapockák között. A hosszú finom ujjai, amikkel bársonyos melódiákat lehetne zongorázni, eltűnnek az öklében, a kézfején kidagadnak az erek, ahogy munkára fogja őket. Visszafordul és a szeme közé öklöz. Ezt velem nem csinálod többet, megértetted?!