novella

Bécsi Etelka: A S(z)arki fűszeres

Sietős léptekkel jövök fel a metróból, itt toporgok a megbeszélt helyen. A CIB bank előtt mintha Andi ezüstszürke Hyundai-ja kanyarodna be a parkolóba. Zsúfolt a keskenyre sikeredett utca, mindkét oldalán egymásba kapaszkodó autók, középen az úttesten a haladni vágyó kocsik mozgása kiszámíthatatlan, beláthatatlan.

Úgy érzem, hogy valami nem stimmel Laurával. Be nem áll a szája. Lélegzetvétel nélkül mondja, csak mondja, hogy „és akkor Zsoltit beutalták a tüdejével, Kati meg az intenzíven fekszik”.  Mind ismeretlen emberek számomra, ismeretlen betegségekkel, mi közöm hozzá! Meg van zakkanva ez a nő? Nagyon figyelek, de őrült nehéz követni, ki, mikor és hol, milyen gyógyszert és milyen kezelést kap. Esélyem sincs közbeszólni. Kicsit eltartom magamtól a telefont. Idegesen nézem az órám, tíz perc múlva kilenc.

– Adok még neki tíz percet – mondom magamnak, háromnegyed tízre a Kékgolyó-Városmajor kereszteződésben kell lennem.

Közeledik a születésnapja, mondja izgatottan, a hatvanadik. Csak nem az évforduló közelsége miatt ilyen? Pedig olyan „soha nem fogok megöregedni” típusú, vonzó nő, karcsú remekbeszabott, kislányos alakkal, gyönyörű nagy szőke lobonccal,  mindez neki irigylésre méltóan jól áll, nincs miért aggódnia.

– Képzeld, azt kértem a gyerekektől, hogy írják meg, milyennek láttak ők mint anya, és milyennek találták a gyerekkorukat. Ez lesz az ajándék az ünnepi alkalomra.

Kiderül, hogy az egyik gyermeke azonnal megtagadta a kérést. Nagyon meg tudom érteni, de hangosan nem mondom, csendben vagyok továbbra is. Bazi nagy veszekedés kerekedhet egy ilyen őszinte vallomásból, pláne egy írás felolvasásából, vagy az egész csak – hazugsággal teli – tömjénezés, fényezés tud lenni, de akkor meg minek.

Kilenc után tíz perccel már egyáltalán nem tudok figyelni, csak fészkelődöm ebben az egyszemélyes darabban. Miért nem tudok a sarkamra állni? Miért esik nehezemre kimondani, hogy nem érek rá?

Szégyenkezem, mikor végül is megteszem, és eldobom a telefont.

Rohanok, utálok késni.

Ismerős útvonal, évtizedekig erre jártam munkába. Várom a trolit. Mennyi emlék!

Eszembe jut az első munkahelyem, meg hogy sokba kerülök az államnak. Miért nem a sok vidám sztori?

Igen, ezt az indokot volt szíves a szemembe mondani – az egyébként „cimbora” – a kollégám mint a zsűri elnöke, amikor elutasította jelentkezésemet a külföldi munkavégzésre kiírt pályázatra. 

– És a Nagy János meg a Tóth Pali, mondom én, miért mehet három gyerekkel Argentínába, Svédországba, miért csak nálam dől össze a magyar költségvetés, ha három gyerekkel külföldön dolgozom?

De jó, hogy elcsíptem ezt a metrót, talán így nem késem el.

–  És tessék az élet ismétel, ez ilyen! – Tör rám a gondolat. –  Nem is tudom, miért érvényes ma is, hogy nem lehet ugyanabba a folyóba kétszer belelépni. Pedig igen, lehet! Mit mond nekem a  bírónő a minap:

– Igen, önnek igaza van, tényleg ellehetetlenítette a munkáltatója, igen, törvény mondja ki, hogy jár önnek a felmondás és a végkielégítés jogszabály szerinti összege, igen, ha ezeket megkapta volna, magasabb lenne a nyugdíja, mint ahogy ezt a kirendelt szakértő is megállapította. De lássa be: a szakértő díjazása, az elmaradt jogos kifizetés, mindez borzasztó teher az államnak, így csak a perköltség nyolcvan százaléka illeti meg önt. A kifizetés hatéves elmaradásáért pedig éppen ezen oknál fogva – maga nagyon sokba kerül az államnak – nem jár kamat!

Az állam, az állam, leesik az állam.

Próbálom viccként felfogni az egészet, de akkor, ott, abban a pillanatban majd a guta ütött meg. Nehéz belátni, hogy én, az egész életemmel, minden rendszerben magam vagyok az állam elsőrendű ellensége, fosztogatója. Szeretem József Attilát.

„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

  Miért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

Három perccel korábban érkezem meg? Hála ég!

Sietős léptekkel jövök fel a metróból, itt toporgok a megbeszélt helyen. A CIB bank előtt mintha Andi ezüstszürke Hyundai-ja kanyarodna be a parkolóba. Zsúfolt a keskenyre sikeredett utca, mindkét oldalán egymásba kapaszkodó autók, középen az úttesten a haladni vágyó kocsik mozgása kiszámíthatatlan, beláthatatlan.

Még mindig nincs háromnegyed tíz, van még egy percem, Andi nem is abból az irányból jön! A Hyundai most elkezd tolatni, egy pillanat alatt őrült dudálás, kiabálás fejeli meg az amúgy is fülsiketítő alapzajt, mutogatás, az univerzális “dögölj meg” jelzések, az ökölbe zárt kézfej felfele, majd hirtelen lefele mutató hüvelykujjal váltakozik a középső és mutatóujj közé szorított hüvelykujj  metaforájával. Jó, hogy az üvöltő hangok a bezárt ablakokon nem jönnek át, azért a szájról le lehetne olvasni, de nem akarom.

Végre feltűnik a várt irányból Andi kocsija, sietésre int az ablakon át  – úgy látszik, ma ilyen olaszosan sikerül találkozni –, beugrom. Nem sokszor jártunk még erre, persze nem tudjuk az utat rendesen, de nem is érdekel bennünket, egyszer úgyis odaérünk Tündéhez.

– Elképesztő szép villák vannak itt Budán! – Ábrándozom magamban. Eljátszom a gondolattal, hogy valamelyik az enyém lehetne. De melyik, ez itt a kérdés. Jólesően kritizálom a házakat, hogy melyik miért nem kéne mégsem. Éhes disznó makkal álmodik!

Az autóban az István, a király zenéje megy. Nem ezt néztem ki Andiból! Ja, most bemondja a pontos időt, vagyis rádióról van szó, az más, így már érthető!

Megállunk Tünde háza előtt. Az idő csodálatos, száraz, csípős hideg, friss levegővel, napsütéssel, nagyon élvezem. Várjuk Kittit. Jön is, csak parkolóhely nincs épp, kering körbe-körbe, majd az utcán odébb zavar bennünket, mint mondja, nem tudja elviselni, hogy négy szempár vizslatja parkolási manőverét.

A hetvenes években épült nyolc-tíz lakásos, kocka alakú, négyszintes társasház előtt ácsorgunk. Emlékszem, ilyen építkezésekbe akkoriban több kolléganőm is beszállt, már akinek volt egy kis kezdőtőkéje, talán hetvenezer forint lehetett a teljes bekerülés a végén. Általában, mint ez esetben is, a lépcsőház aránytalanul tágasabbra sikerült a lakáshoz viszonyítva, ami viszont igen takarékosan megtervezett.

Végre ideér Kitti is, csengetünk. Nem jön a beeresztő berregés. Még egyszer csengetünk. Tünde nem nyitja az ajtót.

Andinak eszébe jut, hogy felhívja Tündét mobilon. Kicseng, nem veszi fel senki. Pár perc múlva újra próbálkozik.Nagyon megörül, mert valaki beleszól.

– Jó napot! Lenni nagy szerenc(s)e, hogy c(s)engetni. – Selypítős a magyarja, kissé affektálós a hangja, olyan, mint mikor egy kínai anyanyelvű személlyel beszél az ember.

Andi értetlenkedve rázza a fejét, kihangosítja a telefont.

– Jó napot! Ezen a telefonszámon V. Tündét szoktam hívni, tudná őt adni? – próbálkozik Andi.

– V. Tünde nem is(z)merni, de lehet, hogy a telefon lenni az övéje –  hallatszik kissé misztikusan a  válasz.

– Hogyhogy? Miről beszél? Egyáltalán hogyan kerül Önhöz Tünde telefonja? – kérdezi Andi visszafogott hangon, rosszat sejtve.

– Nálunk, a bolt lenni egy tolvaj, egy üveg viszki, majdnem elfogni, de elfutni. A tás(z)kája itt maradni. A telefon megc(s)örrenni a tás(z)kában, itt a boltban. Nem bolonds(z)ág! – jön a magyarázat a vonal másik oldaláról.

– És hol van az a bolt, ahonnan Ön beszél? – faggatja Andi.

– Hát én lenni a S(z)arki fűszeres(z), Galamb utca öt – hangzik a megnyugtató felelet.

– Köszönöm, kérem ne mozduljon! Azonnal megyek a telefonért, öt percen belül ott vagyok, feltétlenül várjon meg – egyezkedik Andi a sarki fűszeressel.

Indulunk. Remélem, Tündét a helyi rendőrségi kirendeltségen találjuk, amint éppen feljelentést tesz ismeretlen telefontolvaj ellen, és akkor ott helyben azonnal megünnepelhetjük a névnapját.

Lehet, hogy jobban fog örülni a megtalált telefonnak, mint a neki szánt Ferrero Küsschen bonbonnak?

1 comment

  1. Bécsi/Bécsy?/Etelka 3 novelláját olvastam el.Mindhárom nagyon tetszett,különösen a Te magad vagy az élet!Novelláit egyfajta ,,cselekményes zaklatottság”jellemzi,egyfajta ,,sodródás”.
    Rengeteg hangutánzó szó a belső nyugtalanság kifejezésére.A témaválasztás igen érdekes:A dalai láma megmondta című novella fülledtsége,kiszolgáltatottsága nagyon meggyőzò,különösen nekem,aki már jártam hasonló ,,cipőben”.
    A s(z)árki fűszeres című novella jó példája az emberi kiszolgáltatottságnak vásárló és eladó oldaláról egyaránt.Gyanúsítás,vagy tényleges ital-lopás?A kérdés nyitva marad-a telefonkészülék győz!?Hol az igazság?Mindenesetre én optimista maradtam:a barátnők találkozni fognak végre a rohanó és hányatott utazás után a ,,pontos “ érkezés szép szokása miatt!A,,Te magad vagy az élet” a gyermeki ártatlanság ,a vicces szójáték és a templom
    ,,finom elkerüiése” friss tavaszi szelet hoz az ember lelkébe!
    Mindhárom novella olvasásra és dícséretre érdemes!Bravó Etelka!
    Nagyné Bécsy Gizella 2021.ápr.27

    Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: