– Nincs ez így jól – ingatja a fejét, borsodis poharát a piszkos asztalra teszi. – Csapolj még egyet, Gizi, ezt már nem lehet meginni.
Ferit reggel óta a kocsma levegője nyomja.
– Két órája ezt az egy pikolót iszod, jó, hogy megdöglött – rivall rá Gizi, majd komótosan a sörcsaphoz lép, és a fény felé fordít egy poharat. Maszatos, de megvonja a vállát, Feri úgysem veszi észre.
– Az a szegény kisfiú – kezd rá újra a férfi, piszkos körmével az asztalt kapargatja, kopaszra nyírt fejéről csorog a verejték. Nincs kihez beszéljen, de csak mondja. Újra és újra.
– Szörnyű baleset. Hát miért nem segített a jóisten? Ott bassza meg az is… Szegény Ákoska!
Gizi az órájára néz.
– Hosszú még a nap – sóhajt, magában számolja, mennyi van még zárásig. Egy hete ez megy. Amióta megtörtént az a szörnyűség, hogy Ákoska labdája begurult a hűtő mögé, az meg bebújt utána és agyonütötte az áram. Üres a kocsma, holnap jön a családi pótlék, ki se kellett volna, hogy nyisson, de az anyja ráparancsolt.
– Úgyse csinálsz semmit se! – dörgött rá, Gizi meg nem mert visszaszólni. Egy foga bánta, amikor egyszer megtette.
Feri leszámolja a százötven forintot a pikolóért, a pultnak támaszkodva nagyot kortyol a frissen csapolt, gyöngyöző italból. Remegve pislog a neon, halkan szól a rádió, az ajtó nyikorogva nyílik.
Gyula lép be lehajtott fejjel, alig észrevehetően biccent, kér egy zöldüvegest meg egy fél körtét, körbenéz az üres kocsmában, majd leül az egyik asztalhoz.
– A te fiad miatt halt meg az Ákoska – Feri rögtön ott terem Gyulával szemben, poharát olyan erővel teszi az asztalra, hogy az megremeg. Gizi a neonra emeli a tekintetét, a konyharuhát a vállára teszi és sarkon fordul.
– A raktárban leszek.
Gyula a szőkített hajú, testes nőre néz, de Feri dühödt tekintetével csak egy pontra fókuszál.
– A fiad mindenkitől elvette az ötezret, igaz-e? Aztán mi lett a vége? Hittünk neki, Gyula, az egész Széles utca megbízott benne. Mindenhol elkérte az ötezret, ahol bekötötte az áramot. És mi lett a vége? Akkor ki a hibás, ezt mondd meg nekem! – emeli fel a hangját.
Gyula a címkét kapargatja a zöld borsodis üvegről. Egy hete csak ezt hallja. Hogy az ő fia miatt halt meg a kis Ákoska. Pedig a hűtő miatt történt, legalábbis a fia, aki tegnap jött haza Németből, így magyarázta.
– Sajnálom én is az Ákoskát, de nem a fiam a hibás.
Feri meg se hallja a vádaktól meggyötört férfi hangját, saját gondolatai folynak tovább:
– A Jóska öcsémék jó emberek, nem ezt érdemlik. Rendesek, dógosak. Te nem vótál ott, te nem láttad, hogy a kis Sugi hogy zokogott, amikor meglátta az Ákoska élettelen kis testét, majdnem elvitte a mentő… – könnybe fullad a mondat, de az új levegővétel új erőt ad a folytatáshoz:
– Milyen szépen éltek a Jóskáék, nem úgy, mint itt a legtöbbje. Olyan szeretetbe nevelték azt az öt gyereket, de mit tehetnek azok arról, hogy áramra már nem futotta? Mutass egy embert itt az utcába, akinek fussa, nem tudol mutatni. Itt mindenki megbízott a fiadban, Gyula, ezt ne felejtsd el. Megbíztak benne! – emeli görbe mutatóujját a férfi felé. – Nem is volt sokáig hűtőjük, mert nem tellett rá, alig használták az áramot, csak amikor a kerálót bedugták, na meg télen a hősugárzónak. Fagytak vóna meg? Vagy fúltak volna meg a műanyagtól? Emlékezzél, hogy a Nótárék gyereke abba halt bele, hogy műanyagot tüzeltek. A fára meg már nagyon figyelnek itt a városba, nem lehet csak úgy összeszedni sehonnan se. A rendőrök – köp egyet a padlóra – nem ám a fűrészt veszik el az embertől, hanem a lapját, tudják, hogy azt úgyse tudol másikat venni. Dögölnének meg azok is. Tízezer volt a hűtő, itt vették a lomiban, nem volt annak semmi baja, úgy hűtött, mint a veszedelem. Kell is az nyáron, a hideg kóla meg a túrórudi a purgyéknak. De csak családikor – áll meg egy jelentőségteljes pillanatra –, a Jóskáék beosztották, amijük vót. Szegény Ákoska – torzul el újra az arca –, az apja otthol se vót, amikor a szörnyűség történt. Dobra ment csirkét pakolni. Oszt még csak ki se fizették, mer’ a cigánnyal még azt is megtehetik. És mire gyön haza? Ott a mentő a házuk előtt, Ákoska testén mindenfelé drótok, de már késő. Meghalt – fullad újra el a hangja, de összeszedi magát, és csak azért is elmondja, ami még a szívét nyomja.
– Hát tehessünk mi arról, hogy nem fussa villanyra? Nem tehessünk, senki se tehet. Aki dógozik, azt se fizetik ki, hát minden dógozzon akkor. Csórók vagyunk, Gyula, ez a helyzet, rá vagyunk kényszerülve, hogy lopjuk az áramot. A segélyből meg te is tudod, hogy nem lehet megélni, nem dógoznak a magyarok se, azér’ olyan kevés az. Na a fiad, az nem szegény, jó dóga van annak Németbe, látjuk ám mind, hogy milyen jól megy nektek. Oszt mikor meg hazajön, még azt a kicsit is elkéri tőlünk, nem-e? Hát milyen ember a te fiad, Gyula?
Gyulának tűrnie kéne, a fia is megmondta, hogy jobb, ha most meghúzzák magukat. De csak nem tudja annyiban hagyni. Most az egyszer. Kihúzza magát, elteszi maga elől a sörösüveget és halkan, de határozottan megszólal:
– A hűtő volt a zárlatos, ki fog ám derülni. A lomis Pista a hibás, ő adta el azt a szemetet a Jóskáéknak. Persze őtet nem báncsátok tik se, mer’ az anyósa a tanácson dolgozik, féltek, hogy odalenne a segély, nem-e?
Feri az asztalt kapargatja, vívódik a gondolatokkal. Lehet, hogy van ebben valami, de akkor is feszíti a mondanivaló.
– Mér’ mindég a cigányokat báncsa mindenki? Hol van itten az igazság? A Jóskáéknak ügyvéd kell, tudtad-e? Őket gyanúsítják, hogy gondatlanok. Pedig azoknak a gyerekeknek mindenük megvan, úgy éljek. Azt mondják, felelőtlenek, és bíróság elé kell állniuk. Ha beviszik őket, akkor mi lesz? A gyerekek mehetnek az otthonba. Szétszakítják a családot. A rák egye ki a belüket.
Gyulának a gyermekotthon jut eszébe, ő is ott nőtt fel Dobon, a mágyóban. Nem volt az olyan rossz, volt mit enni, és olykor ruhát is kaptak. A cigánysoron nehezebb az élet, de itt se kell már sokáig lakniuk. A Gyuszifiú összedolgozott már annyi pénzt Németben, hogy feljebb vesznek egy házat. Vezetékes víz is van benne, nem kell majd a kútra járni. Gyula már-már elmosolyodik, mikor belegondol, hogy micsoda luxus vár rá egy utcával odébb, de Feri észre sem veszi, csak mondja a magáét.
– Hát miért kellett az Ákoskának meghalnia? Csak a fiad is tehet róla azért, nem-e? – Az utolsó korty is lecsúszik a torkán, a faliórára pillant, nemsoká kilenc, ideje hazamenni.
– Sajnálja mindenki a gyereket, de nem a fiam tehet róla. Az csak a dógát végezte. Hát maradtatok volna villany nélkül? Az jobb lenne? Sose volt ebből baj, most megesett a baleset – forgatja a zöld üveget a kezében, a címkét már majdnem teljesen lekaparta róla, pár korty, aztán ő is megy haza.
– Az egyetlen fiuk volt. Mer’ aranyosak a lányok is, főleg a Sugi, az olyan okos, hogy színötös a bizonyítványa. Ákoska is elszámolt már tízig, ki tudja, mi lehetett volna belőle.
– Nem tudunk már mit tenni, Feri – áll fel az asztaltól Gyula. Feri követi.
– Sehogy se jó ez így, a fiadnak kellett volna észnél lenni, ha jól csinálja meg a kampót, még mindig élne az a gyerek – lépnek ki az ajtón. Feri balra, Gyula jobbra veszi az irányt. Sötét a Széles utca, a lámpaoszlopok halvány borostyánfénye világít csak itt-ott, de a házakban nincs villany.
– Az eonosok meg a rendőrök az egész utcában leszedték a kampókat – fogadja Ferit a felesége –, azt mondják, hogy mindenkit meg fognak büntetni, aki lopja az áramot.
Feri legyint egy nagyot, tudja, hogy úgyse tudnak mit elvenni a vasvári cigányoktól.
– Volt még egy kacsafarhát a fagyasztóban, ki kellett süssem, ha már kiolvadt. Nesze, ennyi zsírja lett, itt van hozzá máró, egyél.
Feri asztalhoz ül, a gyertya fénye halványan pislákol. Szájában a száraz kenyér összeolvad a még folyékony kacsazsírral, és ebben a tökéletességben egy pillanatra el is felejti a tragédiát. A felesége hangja töri meg az idillt.
– Volt itt a Gyuszifiú is, azt mondta, kétezerért visszaköti a villanyt. Holnap gyönne, azt mondta.
– Gyöjjön akkor – nyúl a zsebébe Feri, dühösen egy kétezrest dob az asztalra, mire a gyertya lángja ijedten kialszik –, ott bassza meg a kurva anyját.