Azt mondják, ha egy ember meghal, lelke egy csillagra költözik, hogy ott földi bűneitől megtisztuljon. Sokáig kutattam az eget, mikor nagyapám itt hagyott, de nem találtam a csillagát. Azt hiszem, ő egyenesen a mennybe ment, nemigen volt szüksége a halál utáni megtisztulásra.
Ahogy a szűk ablaknyíláson keresztül a fénylő pöttyökkel dagadó sötétkék eget nézem, nagyapám szavai jutnak eszembe: Senkiben se bízz meg egészen!
Tizenhat éves voltam, mikor utoljára láttam, a kórház legfelső emeletén, az elfekvőben. Napokon keresztül hallgattam a hasából szivárgó, vörösessárga váladék szörcsögését, aminek bűze az áttetsző gyűjtőtasakon keresztül is utat tört magának a klóros levegőbe. Csontsovány kezét és lábát piszkosszürke géz szorította a rácshoz. Ő volt a családom, az egyetlen vér szerinti hozzátartozóm.
Nagyapa az ötödik születésnapomon hozott ki a nevelőotthonból. Még emlékszem, ahogy először nyújtotta felém a kezét, hatalmas tenyere meleg volt és puha, a tekintetében volt valami végtelenül megnyugtató. Remegve nyúltam felé, egyszerre féltem és vágytam, hogy végre én is tartozhassak valakihez. Ahogy kiléptünk az intézet kapuján, úgy éreztem magam, mint egy vakond, aki egész életét sötét járatokban tölti a föld alatt, és hirtelen elveszti látását, mikor a fényre ér. Én egészen belevakultam a szabadságba. Alig tudtam visszafogni, hogy mellkasomat szét ne feszítse a szorongással vegyes boldogság, az érzés, hogy én is szabad vagyok, mint a többi rendes gyerek az utcákon.
Álmomban újra és újra végigjárom az utat nagyapám házáig, de senki sem nyit ajtót, és visszakerülök az intézet sötét, nehéz szagú falai közé. Gyűlöltem azt a helyet. Olyan volt, mint egy börtön. Aki ott tölti élete első éveit, csak lassan képes befogadni a teret. Nagyapám jól tudta ezt, módszeresen tágította ki előttem a világot. Biztonságban éreztem magam vele a faluszéli házunkban, nagy volt az udvar, és a kert vége elérte a kiserdőt, amit napról napra hódítottam meg, ahogy nőtt bennem a bátorság. Korábban sosem aludtam olyan szobában, ahol az ablakokon nem volt rács, idő kellett, mire megszoktam, hogy senki sem tiltja meg, hogy kinyissam az ablakot, és kihajoljak rajta körülnézni, amikor csak kedvem tartja.
Nagyapa esténként mesélt nekem, távoli állatokról, idegen tájakról és emberekről. Különösen a farkasokat szerette. Egészen megbabonázták őt, ahogy róluk beszélt: micsoda jól szervezett falka, segítik egymást a kölykök nevelésében, és tisztelik a szomszéd területét. Gyakran elragadtatta magát, és hangosan mérgelődött az állatkertekben fogságba ejtett vadak miatt. Bárcsak hallgattam volna a szavára! Talán minden másképp alakul.
Nagyapa nem szenvedett sokáig. A rák, mint egy kiéheztetett tigris, felfalta minden szervét. Itt hagyott engem egyedül. Bezárva ebbe a különös világba. Hetekig nem tudtam emberek közé menni, ablakot is alig nyitottam. Álmomban újra az intézet falai között jártam, gyerekkorom rácsokkal határolt, szorongatott világában.
A temetés után a bank elvitte a házunkat, nem maradt semmim és senkim. Otthagytam az iskolát, összeszedtem pár ruhát, cipőt, és a következő napon stoppal utaztam a fővárosba. Volt egy kis pénzem, nagyapa adta, mielőtt meghalt, de az is csak egy ágybérletre futotta. Egy egyedülálló orosz nő, Irina hirdette, a saját ágya melletti keskeny kanapé lett az új otthonom. Kényelmetlen volt, de Irina adott egy puha, sárga takarót, ami nagyapám kezére emlékeztetett. Aztán munkát kerestem. Irinánál láttam a hirdetőben, hogy gondozókat keresnek az állatkertbe. Jelentkeztem. Milyen mérges lenne rám nagyapa, ha tudná!
A munkával nem volt bajom: tisztán kellett tartanom a kifutókat, fogadnom kellett a ragadozóknak hozott napi hússzállítmányt, feldarabolni a hatalmas marhalábszárakat, és etetni az állatokat. Szinte minden fizetésem Irinának adtam, alig tudtam félrerakni, cserébe viszont mosott rám, és vacsoráról is gondoskodott. Eleinte jól megvoltunk. Későn jártam haza, fáradtan dőltem ágyba, igyekeztem csendben meghúzni magam. Nem sokat beszéltünk, néha pirogot sütött nekem, teát készített az ágyam mellé. Azt mondta, csupa gyógyfűből főzte, még a nagyanyjától tanulta a receptet, segít nyugodtan aludni és erősíti a testet.
A zoochózisról egy folyóiratban olvastam. A cikk szerint a fogságban tartott állatok tehetetlenségükben végső esetben öncsonkításra, társaik bántalmazására is képesek. A különös viselkedést a bezártság, a természetes élőhelytől való szeparáltság, mozgáshiány és az ingerszegény környezet váltja ki.
Szerettem ülni a farkasok kifutója felett, jól láttam onnan, ahogy szűk ketrecükben fel-alá járkálnak, vagy egymás elől felhabzsolt ételüket kihányják, majd lehajtott fejjel visszakullognak ketrecük szűk falai közé. Mintha börtönben lennének – gondoltam, ahogy néztem őket –, megfosztva minden szabadságuktól, ahogy én voltam annak idején a rácsok között. A legszomorúbbnak az elefántokat láttam. Volt egy öreg elefánt, aki naphosszat járkált a rács mellett, minden negyedik lépésre a lábazathoz verte az orrát. A homokos föld, mint egy folyton felszakított seb, árokká mélyült súlyos lába alatt.
Igen, így kezdem majd, ha megkérdezik. Hogy kezdetben jól megvoltunk. Aztán egy éjszaka arra riadtam, hogy Irina a hasamon ül, vastag combjaival úgy szorít, mint aki betörni készül egy vadlovat. Csípőjét lassan tekergette, miközben hideg hasa az ágyékomat súrolta, szétnyílt köldökéből szőrszálak meredtek elő.
– Mit akar tőlem, hagyjon békén! – üvöltöttem, de húsos tenyerét a számra tapasztotta, rövid, virsli formájú ujjaival a nyelvem után kutatott.
– Hárásó, malcsik, nye kricsi! – vigyorgott rám kéjes arccal.
Kigombolt hálóinge alól remegve buggyantak elő tejfehér mellei. Hatalmas mellbimbóját a számba gyömöszölte, bal kezével a nadrágomban matatott, erősen szorította péniszem, és közben énekelt:
– Csígá-bígá, gyéré, ki, íg a házád idé ki!
Nekem még soha nem volt dolgom nővel, szeretni is csak egy lányt szerettem, még az általánosban. De nem így képzeltem az első alkalmat. Vergődtem a kezei között, mint egy kismadár a sas karmai alatt, ki eleven húsát tépi, s nincs menekvés, míg az cafatonként magasba dobálja és fel nem falja egészen.
Az első alkalmat száz követte. Féltem hazamenni, rettegve figyeltem, mikor forgatja le az apró ablak porlepte reluxáját. Ez volt a biztos jel, meg az az undorító hálóing, ami elől-hátul egészen felfedte meztelen testét. Ha ellenálltam vagy menekülni próbáltam, ütni kezdett, erős karjával az ágyra tepert. Különösen élvezte, ha sírok, olyankor az ágyhoz kötözte mindkét karom, letépte az alsónadrágomat és erős markával izgatott, míg ki nem préselt belőlem valami kínok közt megélt élvezetet. Vigyorgó nevetéssel figyelte, ahogy szenvedek. Hónapokon keresztül kínzott, módszeresen készült minden alkalomra.
Nem tudtam, mit tegyek, kinek szóljak. Pénzem nem volt, hogy továbbálljak, és mikor egy este elbújtam az állatkertben a bokrok közé, reggel utánam jött és megfenyegetett: ha még egyszer kimaradok, feljelent, hogy nem fizettem albérletet és megloptam. Senkinek sem mertem szólni, ki hitt volna nekem, egy tizenhat éves, nincstelen, árva fiúnak.
Nagyapámnak igaza volt, nem kellett volna megbíznom senkiben. Most meg itt ülök, és arra várok, hogy vigyenek végre. Nem fogok hazudni. Elmondom az igazat. Már úgyis mindegy. Azt hiszem az én sorsomat szűk keretek közé tervezte a teremtő. Szűk terek, szűk idő, szűk élet. Ennyivel kell beérnem.
Rettegtem Irinától, rettegtem az estéktől. Éjszaka görcsbe rándult izmokkal feküdtem, hónapokon keresztül rémálmaim voltak. Gyakran ébredtem arra, hogy egy víziló fejű nő üldöz az erdőn keresztül, és oroszul ordít utánam, míg el nem kap. Verejtékben úszva keltem, étvágytalanul kóvályogtam egész nap, dolgozni is alig tudtam.
Egyik este a farkasokat etettem. A hűtőből vettem ki a fagyasztott marhalábszárakat, fejszével csapkodtam kisebb darabokra. Az oroszlánok egymást tiporva szaggatták a húscafatokat. Percek alatt felfaltak mindent. A többi már magától jött. Senki sem vette észre. A szikláról néztem, a marakodó vadakat.
Tudtam, hogy keresni fogják, de már nem érdekelt. Kihasználtam a hátralévő pár nap szabadságot a világban.
Régóta nem éreztem magam annyira szabadnak, mint akkor este. A reluxát átforgattam, hogy a reggeli fény a sárga takaróra essen. A hold ferde csíkokat rajzolt a lábamon, az ágy szélén megtörve futott tovább a koszos padlón.
A szomszédasszony kopogott egy héttel később. Irinát kereste, tartozik neki, mondta. Kíváncsian nézte a foltos padlót, a széttört teásbögre darabjait és Irina fésűjét az ágyán.
– Balogh Erik! Jöjjön! Maga következik.
A cellám apró ablakán keresztül besüt a nap, a sűrű rácsok között nekem is jut még egy kis fény a kinti világból. A börtön hosszú folyosóján úgy lépkedek, mint egy láncra vert farkas.
Ott, a sziklán szabadnak éreztem magam. Nem látott senki, nem szidott senki, nem mondták, meddig mehetek, mit tegyek és mit ne. Ég és föld között lebegtem, szabadon, a csillagokat figyeltem. Választottam magamnak egyet.
Ha meg kell halnom, vajon meddig kell tisztulnom, hogy örökre szabad legyek?