novella

Bankó-Erdősi Viktória: A mohasimogató

A pótkávé egyszerűen szar volt, nem hasonlított a kávéra, meg másra sem, pont, mint az a csokoládéízűnek csúfolt nasiszelet, amit karácsonyra rendelt magának. Egy harapás után kidobta a kukába, és eldöntötte, hogy ha csokit nem lehet kapni, ez a kamu-valami nem kell helyette.

Lyogof meredten bámulta a képernyőt. A pótkávé fakóbarna felszíne enyhén rezgett a jobb kezében tartott happy birthday feliratú ősrégi bögrében. A síkképernyőn sűrűn váltakoztak a képek. Mosókapszula, kenyér, csodásan tálalt műhús, a legújabb, bőr alá ültethető mikromobil reklámjai közé alig észrevehetően villantak be az idegenek, bűn, félelem, halál, felelősség, betegség, fertőzés, maradj otthon szavak egyesével, pirosan, nagy betűmérettel. Pislogott, hosszabban az indokoltnál, ezzel sikerült elszakadnia a televíziótól, és hátat fordított neki. A pótkávé egyszerűen szar volt, nem hasonlított a kávéra, meg másra sem, pont, mint az a csokoládéízűnek csúfolt nasiszelet, amit karácsonyra rendelt magának. Egy harapás után kidobta a kukába, és eldöntötte, hogy ha csokit nem lehet kapni, ez a kamu-valami nem kell helyette. Maradjon meg az emlékezetében, a testében, a nyelve elején az a selymes íz, ahogy a mogyorókrémes tejcsokoládé rásimul, bevonja a kis rücsköket, és ha nem iszik rá vizet, akkor még hosszú percekig lehet a szájpadláshoz dörgölve nyelegetni belőle. Felhajtotta a langyos folyadékot, és a mosogatógépbe borította a poharat fejjel lefelé. Indulnom kell dolgozni – gondolta, miközben kilépett a bordó plüss házipapucsból, és felvette a fekete bőr papucsot a bejárati ajtó mellett, majd visszafordult az ajtótól, és a folyosóról belépett a lakás első helyiségébe. Mint aki hosszú útról érkezett, szusszanva lehuppant a valódi bőr, masszírozós, gurulós főnökszékbe, ezt is a Jézuska hozta, vagyis a bátyja küldte a műanyag fa alá DHL-lel Németországból. Évek óta nem találkozott már Janóval, hogy pontosan hány éve, annak alaposan utána kellett volna gondolni, mert három után már nem számolta. Mielőtt a valódi munkába belekezdett volna, megrendelte a házhoz szállítós oldalról az élelmiszert, egy önvezető autóval érkező csomagkihordó robot már délután leteszi a kapuja elé, érintésmentesen, ígérte a bankkártyás fizetés után az automatikus üzenet. Ha szerencséje van, még az utcára sem kell kilépnie érte, épp csak kinyúl majd a nyitott kapun, és behúzza. Ha kilépne, mindjárt hallaná az utca használati díj pittyenését. Mióta Sorászém Úr a közterületeket is megvette, minden lépést kiszámláztak neki a cipőjébe ültetett csipje segítségével. Volt még valahol egy régi futó lábbelije, amit csipmentesen vett a régi rendszerben, a nagy óvatosság előtt, de az aszfaltba öntött érzékelő azonnal kiszúrja, ha megpróbálkozik a viselésével odakint, úgyhogy azt csak a futópadon használhatja az edzőszobájában.

Alig fél órája olvasgatta az e-maileket, és válaszolta meg a rövidebbeket rutinos oda se figyeléssel, amikor szokatlan zaj ütötte meg a fülét. Kutyák ugattak valahol a szomszéd utcában. A robotpostás nem lehet, azzal mit sem törődnek a jóllakott, sétáltatási alibiből vásárolt kutyák. Ő nem vett kutyát, amikor a sétáltatásra vonatkozó közterület használatot ingyenessé tette a kormány, mert nem sok elvet őrzött már fiatalkorából, de ezt, hogy a rendszert nem játsszuk ki, ezt még igen, mert mióta az eszét tudta, jó akart lenni. Jó gyerek már az óvodában, ahol még csoportok voltak, hús-vér, fűzős cipőjű óvó nénik és dadusok, rajzlap és zsírkréta tablet és interaktivitás helyett. Sok elvet eldobott már, de hazudni meg kiskapukon bujkálni nem tanult meg azóta se. Felállt a gépétől, átsétált a nappaliba, ahol majdnem megint fogságba ejtette a rendeletileg kikapcsolhatatlan televízió, de még időben elfordította róla a tekintetét, és félrehúzta az utcára néző ablak csipkefüggönyét. Por szállt ki belőle, megcsiklandozta az orrát, és nagyot tüsszentett. Azonnal körülnézett, vajon meghallották-e a szomszédok, csak miután semmi gyanús mozgolódást nem tapasztalt se jobbról, se balról, azután mert szipogni egy diszkrétet, és kuporogva, óvatosan kifújta az orrát. Ki kellene mosni a függönyöket, de mióta nem jöhetett hozzá látogatóba senki, vajmi kevés figyelmet és időt szentelt a takarításnak, az is ment a levesbe, mint a hajvágás meg a borotválkozás, vagy az igényes öltözködés. Az esti online pókerhez majd feltesz egy baseball sapkát, ha netán valamelyik netes haver akadékoskodna, hogy kapcsolja be a webkameráját is.

A kutyák megvadulva ugattak továbbra is, így újra a kinti világnak szentelte minden figyelmét. Alig hitte el, amit lát, egy túraruhás férfi lépdelt a füvön, kezében népmesébe illő vándorbottal, fütyörészve. Lyogof számára a legmeglepőbb a sétáló alak arca volt, pontosabban az, hogy látta az arcát, nem takarta el semmivel… pirosra csípte orcája két oldalát a hideg. Lyogofnak olybá tűnt, eddig életében egyszer látott ilyet, ilyen pirosat, egy ennyire elkülönülő, feltűnő, mindenből kivilágló pirosat. Gondolkozott, hol is… mikor is… Egy régi filmben, mi is volt az… meglehet, hogy még moziban nézte, akkor pedig tényleg rég lehetett… A Schindler listája, az volt az, jutott eszébe hirtelen, de a pontos képkockákat felidézni már nem volt ideje, mert az utcán működésbe lépett a vijjogó sziréna, a férfi lelépett a fűről az útra, és ezek szerint nem volt csip a cipőjében. Na, fizethetsz majd, te marha – kárörvendett Lyogof, és valamiféle sorsközösséget érzett a többi utcabelivel, akik – tudta – szintén a függöny mögött leskelődnek most, és vele nevetik ki ezt az ostoba kirándulót. A maszknélküli ember mit sem törődött a riasztóval, lehajolt, és az út szélét vizsgálgatta. Lyogof nekinyomta az orrát az ablaküvegnek, hogy lássa, minek guggolt le ez a bolond ember. Az ott odakint egyre furcsábban viselkedett: kesztyű nélküli kézzel megérintett egy mohával fedett fatönköt, és úgy simogatta, mintha egy gyermek selymes haja volna. Lyogof néhány pillanatig elmélázott, behunyta a szemét és az érintésre gondolt, bármilyenre, ami ilyen finoman indul, arra, ahogy az anyja megsimogatta, mikor utoljára meglátogatta az otthonban, meg arra, ahogy a felesége még egyszer megérintette a kezét, mielőtt elhagyta és egy földrésszel odébb költözött. Arra, ahogy a nő hangja is simogatott, mert azt kérte, jöjjön vele, hagyja itt ezt a tévét, hagyja itt ezt a lakást, keressék meg a napfényt meg a nevetést, mert valahol még van, valahol még lennie kell. Ő meg hátrébb lépett, pont a képernyőhöz közelebb, mintha azt mondaná, én ezt választom, te meg menj nyugodtan.

Mikor újra kinyitotta a szemét, pont akkor nyílt ki az első ablak, épp csak résre, és kirepült az első kő. A mohát dédelgető alak hátát találta el, meg sem lepődött, felállt lassan, levette a hátizsákját, a felnézett az égre, és kitárta a karjait. Jól láthatóan mosolygott, nagy és mély levegőt vett. Mikor hangosan kifújta, kinyílt a második ablak, a féltégla a vállát súrolta. Nem hallatszott kiáltás, se dühös, se segítségkérő, csak a sziréna megállíthatatlanul. Lyogof érezte, hogy baj lesz, hogy most a megmaradt utolsó elve, a jóságé, az most tiltakozik, azt mondja, emberek, hagyjuk ezt a hatóságokra, majd megkapja a méltó büntetését a felelőtlen, céltalan sétálgatásért, de az elv csak mormogott, Lyogof meg bénultan hallgatott, és bámulta, ahogy repülnek kövek, téglák, kis szobrok, súlyos lexikonok, vasserpenyők. A legtöbb talált.

Lyogof visszabattyogott a munkahely-szobájába, folytatta a megkezdett emailt, s mikor elhalt az utca szirénája, s már nem villogott be a rendőrség meg a mentők kék-piros fénye sem, elmúlt az a kellemetlen feszülés a vállából, újra minden a megszokott rendben mehetett tovább.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: