Na jó, akkor most ideje meghalni. – Keményen összeszorította a száját, ívelt, mandulavágású szemeit a szilárd eltökéltség résnyire szűkítette. Mereven és megingathatatlanul ült a díványon, mint ezer csatát élt vártorony, ami hetyke kacérsággal mered az ég felé…– Nem nagy dolog, azt mondják, csak elhatározás kérdése. Minden erejét összeszedve megfeszítette magát; rákészült a halálra. Múltak a másodpercek, mégsem jött a kaszás, az aljas, ilyen könnyen nem lehetett megvesztegetni. Kihúzta magát, majd kemény felsőtestét hátravetette, és duzzogva hanyatlott az elnyűtt bőrkanapé mélyedésébe.
Oké ez így nem megy, talán jobban kéne koncentrálni. Julcsi mesélt egyszer egy sámánról, aki meg tudta állítani a saját szívét. Persze elindítani is, az biztos bonyolultabb, bár az most úgyis mindegy, legyen csak meg a könnyebbik fele. Azt mondta, benne volt a tévében, mindenki látta, hogy csinálja, volt ilyen szívmonitor is, meg igazi doktorok, ők is végignézték az egészet. Megviccelte a tudományt… Vagy böködhetne pontokat a mellkasán – ez is a tévében volt egyébként–, bárcsak tudná, mit-hogyan kell nyomkodni, gyerekjáték lenne az egész… akár egy zongora, ha sokáig próbálkozol, előbb-utóbb úgyis is összejön valami. Igaz is, annak is vannak billentyűi, akárcsak a szívnek.
Bütykös nagyujját a szegycsont alatti mélyedésbe illesztette. Először szépen körbejártatta ökölbe szorított kezét mellének elapadt dombjain, majd a bordák felett elhaladva ismét az apró gödröcskéhez érkezett. Komoly, felelősségteljes feladat volt, a cél pontos bemérése; elvégre is 81 évesen már nem ütögethet csak úgy vaktában az ember. Ismét szikrát vetett a szilaj elhatározás, szemében az eltökéltség lángja gyúlt, s csatába indult a kéz; megküzdeni a dicső halálért, mint tette anno Zrínyi is a szigetvári pokolban. Mindhiába; hadvezérünk csúfondáros vereséget szenvedett, a roham éppen csak megdörrentette a masszív csontkaput. A daliás katona nyeregbe szállt megint, ütött a kéz, újra és újra, értékes muníciót zúdítva az ellenfélre.
A szemközti ablak függönybarázdái mögött kialudtak a fények.
Hősünk testét a bosszú tüzes katlana fűtötte: hát azért mégsem lehet őt legyőzni, ilyen csúfondárosan semmiképp sem. Nagyot szippantott az állott levegőből, érezte a régi bútorokból kiszökő dohszagot, magába szívta azt is, mintha a múlt kipárolgása ősapái szellemét rejtené. Diadalittas győzelemre buzdította a meggyötört sereget.
A lépcsőház masszív tölgyfaajtajának kattanása megtörte a csendet. Lépések neszeztek, tompán, visszhangtalanul. A bejárati ajtó halkan megzörrent. Julcsi először a kukucskálóba nézett – már csak megszokásból, hiszen hónapok óta nem volt más vendég –, csak utána húzta el a biztonsági reteszt.
A köpcös öregúr az ajtófélfának dőlt, kalapjának karimáját morzsolgatta, szeme a padló faerezetére meredt. Állt ott félszegen, mint aki csínytevésből jött; még csak most fog színt vallani, de már várja érte a nyaklevest.
– Elvinném megint egy kis időre. Persze, csak ha nem bánod. A cukrászda nyitva van még, talán krémes is maradt, kedden sosincs nagy forgalom. Meg aztán magányos is vagyok, tudod, hogy van ez.
A nyúlánk, fiatal nő meggyötört arcán átfutott egy halovány mosoly. Csontos kezével erősen markolta a kilincset, mint aki attól tart, hogy különben az ajtó önálló életre kel, végigrepül a csempézett folyosón, ki a semmibe.
– Tessék várni egy kicsit, mindjárt felöltöztetem. Jót fog tenni neki, nehéz napja volt. – Most ő sütötte le a szemét, mint aki nagy számadásra készül. – Nem akar enni. Ma volt itt a doktornő, hozott neki tápszert. Azt mondta, ez jót tesz az izmainak, van benne fehérje, meg mindenféle vitamin. Az arcomba köpte.
Mindketten hallgattak. Mert van az úgy, hogy pörköl, éget azt a fránya szív, szempillantás alatt elporlasztva az ész ócska mentőmellényét, a kószán előszökő sablonos szavakat. Felvándorol egészen az ádámcsutkáig, s ott forrón lüktet, dörömböl.
Az öntöttvas utcalámpa fénye a kapualjból kilépő alakokra vetült. Először a makrancos dáma sziluettjét rajzolta meg: fején mályvaszín angóra kalap, tolókocsija puha gyapjúpaplannal bélelve. Mögötte a pocakos öregúr, serényen hajtotta a vasparipát. Menetelt két régi bajtárs, megvívni a nagy küzdelmet, hajdanvolt emlékek bátorságával felvértezve, bele a késő-őszi estébe, kopár nyárfák barikádja közé.
– Holnap messzebb megyünk majd? – A fák ágait rezegtető, lágy szellő egészen eltompította az asszony hangjának remegését.
– Igen, Jolika, megígérem neked.