Így pár héttel a kalandok után tudok már nevetni az egészen, de ha visszagondolok a marokkói kalandjaimra, akkor mindig átfut a fejemen, hogy végződhetett volna sokkal rosszabbul is. Félő, hogy álmaimban elő-elő fog még jönni az az elveszettség érzése, félő, hogy fogok álmodni olyan figurákkal, akik megteáztattak azon az estén.
Van ez a mi kis olvasókörünk. Csupa budai értelmiségi, elit társaság. Néha már sok is nekem. De arra nagyon jó, hogy egy magányos nő találjon magának elfoglaltságot, közösséget, néha még utazási lehetőséget is. Életre szóló jó élmény volt, amikor az Utas és holdvilág helyszíneit végigjártuk, megmerítkeztünk az olasz dolce vitában. Még ha a könyv néha vissza-vissza is húzott minket a realitásokba, még ha nem is feledhettük közben, hogy mi honnan jöttünk, hova megyünk vissza. Főleg én. Aki ugye a budai úrinők között se született budai, se úrinő nem vagyok. Kispénzű tanítónő, aki arra költi kevés megtakarítását, hogy ötévente megenged magának egy komolyabb nyaralást. Azt is csak azért teheti meg, mert megörökölt egy lakást a nagybátyjától Budán. Drága Miki bácsi, az isten áldja meg! Aztán, ha már ott van szemben egy iskola, miért is ne költözzön fel a falujából, miért is ne élhessen ő is a fővárosban?
Szóval, az olasz út után pár évvel jött az ötlet, mi lenne, ha Faludy emlékére, az ő „pokolbéli víg napjaira” emlékezve, elmennénk Marokkóba? Végül nyolcan vágtunk bele. Jött velünk szerencsére Kriszta is, aki már sokat utazott. Járt korábban Tunéziában is, mondta, tök rendben van Marokkó, Észak-Afrika szinte Európa, kis egzotikummal.
Marakeshbe repültünk, aztán onnan tettünk egy nagyobb körutazást, némileg Faludyhoz is igazodva. Nyolcfős társaságunk nálam idősebbekből állt, három házaspár (persze a nők járnak a könyvklubba), Kriszta, vele laktam egy szobában, és én. Szóval, mint párkereső lehetőség, ez most egyáltalán nem ígért semmit. Ugye ez az én állandó programom, immár vagy húsz éve, amióta elkezdtem dolgozni.
Még soha életemben nem jártam Afrikában, de Európában sem olyan sok helyen. Ilyen egzotikus világot még tényleg csak filmekben láttam. De mindig izgatott. Persze Faludy élményei régiek, azóta ott is sok dolog történt. Tudtam előre, hogy ez egy kultúrsokk lesz nekem. Úgy voltam vele, egyszer az életben kell ilyen tapasztalat is. Hát, először tényleg sokkoló volt. A szállodából taxit küldtek értünk a reptérre. A kisbusz hihetetlen módon kanyargott a keskeny utcákban, néhol magunk sem értettük, hogy fér el. A kis szálloda olyan volt, mint az Ezeregyéjszaka meséiben. A személyzet csupa elegáns, fiatal férfiból állt, csak a takarítónők voltak nők. Ezek a férfiak olyan nettek, olyan csinosak és szépek voltak, hogy nem volt nehéz elképzelni, miért gyakoroltak Faludyra olyan hatást, amilyet. A berber fiúk. Szóval, ilyenek.
A recepciós fiú, aki érkezésünkkor fogadott minket, nagyon udvarias volt. Bemutatkozott, hogy ő Ahmed, és bármi problémánk van, forduljunk majd hozzá bizalommal. Ahmed gyönyörűen beszélt angolul is, pedig inkább a franciát használják. Kriszta mindkét nyelven jól beszél, én angolul annyit, hogy megértetem magam, nem adnak el. Amikor a szobákat elfoglaltuk, nem találtuk a wifikódot, visszamentem megkérdezni. Mikor meglátott, felragyogott az arca. Megadta a kódot, és kérdezte, szükségem van-e még valamire. És közben úgy mosolygott rám, hogy pár pillanatra belefeledkeztem a mosolyába, és éreztem, elpirulok. Nem is tudom, mikor történt velem hasonló… Aztán azt mondta, olyan csodálatos kék szemeim vannak, amilyeneket ő még soha nem látott. Megkérdezte, mit szólnék, ha Miss Blue Eyes-nak hívna engem, nem venném-e tolakodásnak. Annyira cuki volt, hogy jót nevettem rajta, és mondtam, hogy hívjon így bátran. Aztán még kezet is csókolt. Ez már kicsit sok volt nekem, úgyhogy gyorsan visszamenekültem a szobába. Kriszta nem értékelte annyira a kedvességet, mondta, vigyázzak, mert ezek a pasik itt azért sokkal többet láttak és tapasztaltak már, mint azt én gondolnám. És ha közel engedem magamhoz, nem fogom tudni levakarni.
– Na, azért ez meg sem fordult a fejemben, itt azért nem tartunk még – mondtam. Kicsit elrontotta a jókedvemet. Gondoltam is, biztos féltékeny…
Az első három nap lejártuk a lábunkat a városban. Őrületes volt az egész, főleg a bazár világa! Totálisan a rabja lettem! Ennyi szín, íz, ember, illat! Leírhatatlan! Aztán este az el-Fnaa sokadalma! Hátborzongatóan intenzív volt, imádtam!
Aztán harmadik nap estére mindenki kifáradt, megroggyant. Úgy döntöttünk, aznap a szállodában vacsorázunk. Vacsora után még nem volt olyan késő, de mindenki pihenni akart. Kivéve engem. Próbáltam rábeszélni Krisztát, menjünk még ki a városba, de azt mondta, neki most szüksége van egy csendes estére. Én meg azt gondoltam, nem azért jöttem, hogy nagyokat aludjak, én magamba akarok szívni ebből a világból annyit, amennyit csak lehet. Elhatároztam, hogy lemegyek még egyet sétálni. Kriszta mondta, feltétlenül legyen nálam telefon, és csak olyan messzire menjek, ahonnan tutira hazatalálok. Így is terveztem.
A szálloda maga is a szűk utcás belvárosban volt, kívülről jellegtelen, nem is gondoltad volna, valójában milyen nagy épület. Zárt kapuján nem láttál be, a csengő pedig nagyon magasra volt rakva, hogy az utcagyerekek ne érjék el. Elindultam a szokásos irányba, ahol már többször is mentem. A szűk utca házainak aljában nyitva álltak az ajtók. Benn zajlott az élet. Látszott, mindnek több funkciója volt: lakás, műhely, bolt. Rengetegen voltak mindben, sok gyerek, itt-ott asszonyok is, sok helyen kinn üldögéltek a férfiak az utcán és teáztak, dohányoztak. Robogók rohangásztak le-fel az utcán, pár centivel egymástól és a gyalogosoktól. Mintha tegnap este nem lett volna ennyi ember…
Hamar elértem a bazár elejét, már előre élveztem a varázslatot, és lelkesen belevetettem magam. Egy darabig szabályosan, az útvonalra ügyelve haladtam. Már tudtam, hogy kell nem tudomást venni a számunkra tolakodónak tűnő árusokról, tudtam, ha megfogok valamit, vagy hosszasabban nézek, akkor óhatatlanul rám akaszkodik egy eladó és nehéz lesz továbbmenni. De aztán egyszer csak megtörtént az, amitől azért a lelkem mélyén kicsit féltem. Eltévedtem! Észrevettem, hogy már másodszor ugyanoda jutok. Nem baj, gondoltam, előveszem a telefonomat, Google barátom majd segít. De nem találtam! Nem lehetek ilyen hülye, hogy mégsem hoztam magammal, pedig még mondta is Kriszta! Atyaég, most mit csináljak? Nem pánikolunk, nem lehetek olyan messze! Nagy levegő, újratervezés. Próbáltam valami rendszert belevinni, de nem igazán sikerült. Egy nagy labirintusban éreztem magam. Már olyan egyformának tűntek a boltok és az emberek is, hogy magam sem tudtam, voltam-e már ott, netán többször is, vagy csak hasonlít egy korábbira. Mentem és mentem, és nem tudtam, mennyi idő, mennyi távolság van mögöttem.
Úgy éreztem, mintha egyre jobban szippantana befele a bazár, mintha el akarna nyelni. Közben azt is láttam, kezdik bezárni a boltokat. Ezek szerint már késő is lett. Megszűnt az időérzékem. Egyre idegesebb voltam. És akkor, amikor már majdnem odamentem egy szimpatikusabb árushoz segítséget kérni, rájöttem, nem emlékszem a szálloda nevére. Újabb sokk! Biztos, hogy a levelezésben többször is szerepelt, de most semmi emlék, még csak annyi sem, hogy milyen betűvel kezdődik, milyen hosszú a neve.
Szédülni kezdtem. Nem lehetek ilyen hülyeeee! Persze az utca neve pláne reménytelen volt, egy kis sikátor a sok százból. Mi a fenét csináljak? A szédülés nem hagyott alább, a gyomrom is émelygett, tényleg rosszul voltam. Az ájulás határán. Aztán már nem a határán…
Arra eszméltem, hogy egy pici helyiségben vagyok, körülöttem férfiak, többnyire középkorúak, és nagyon arabok. Beszélnek hozzám franciául, nem értek egy szót sem. Aztán szétnyílnak, utat engednek egy idősebbnek, aki kedvesen mosolyog, és felém nyújt egy pohár teát. Mit tehetek, elfogadom. Ahogy kortyolom a forró, édes mentateát, kezdem felfogni, hogy elájulhattam, és ezek beültettek valamelyikük boltjának hátsó helyiségébe. Aztán egyik megkérdezi, beszélek-e angolul. Kis megkönnyebbülés. Igen ám, de amikor mondom, hogy eltévedtem és nem emlékszem, mi a hotelem neve, meg hogy nincs nálam a telefonom, érzem, ők is tanácstalanná válnak. Egyikük furcsa arckifejezéssel méreget, másikuk túlságosan is kedvesen mosolyog rám. A másik rákiabál, vagy csak szól neki, nem tudom, de én egyre jobban rettegek, nagyon nem érzem magam biztonságban. Jajjistenem, mi lesz velem?? Ijesztőek ezek a pasik, legalább lenne köztük egy nő is!
Zsebkendőre van szükségem, matatok a táskám alján. Aztán… hirtelen az egyik belső zsebben… igen, mintha mégis lennének csodák, mintha a telefonom alakzatát érezném. Bingó! Mégis nálam van, csak nem oda tettem, ahova máskor. Hú, mekkora megkönnyebbülés! Nézem, tíz nem fogadott hívás Krisztától. Basszus! Lehalkítva maradt a múzeum óta… Mindenki látja az örömöm, megértik, mégis megvan a csodaeszköz, napjaink varázspálcája, meghosszabbított karunk, eszünk. Kriszta nagyon megkönnyebbül, amikor hívom. Mondom neki, fogalmam nincs, hol vagyok. Leviszi a telefont a recepcióshoz, az meg pillanatok alatt tisztázza újsütetű barátaimmal, hova kell jönni értem. A pasik egyenként elköszönnek, mind elmondja, melyik az ő boltja, hova jöjjek holnap vásárolni. Mindnek megígérem. Drágáim, tudnátok ti, milyen csóró vagyok…
Negyedóra sem telik el, megjön Kriszta az én drága Ahmedemmel és – mivel addigra teljesen jól érzem magam – együtt, gyalogosan sétálunk vissza a kb. negyedórányi úton. Ahmed még hazafelé elmesél egy történetet a belga nőről, aki kinn akart aludni egyedül a sivatagban a csillagok alatt, és bizony nem lett jó vége. Megint elmondja nekünk, higgyük el, Marakesh biztonságos hely, nem kell félni, de azért ne császkáljunk el egyedül. És közben úgy mosolyog rám a recepción búcsúzóul, hogy legszívesebben magammal vinném. Vagy inkább mégsem. Még mindig remeg mindenem. Kár, hogy nem árulnak alkoholt! Életmentő lenne most egy pálinka!
Látom magam előtt a sikátort, a bazárt, az üzleteket és Téged. A félelmeid is ismerősök. 🙂 Jó írás.