A hónap szerkesztői novella

Kiripolszky Michaela: A kábítógél

Egyszer csak egy reflektor fénye vetült a hangyákra. Felnéztem. Megállt egy autó. Nem értek a kocsikhoz, de a felfelé ágaskodó lovas emblémát még én is ismerem. Feltápászkodtam. Az ablakon egy kopaszodó, a maradék haját hátrazselézve viselő férfi hajolt ki.

A 20:24-es busz pont akkor fordult be a kanyarban, amikor én. Csak az a baj, hogy éppen az ellenkező irányba tartott. A karórám 20:23-at mutatott, a buszmegálló pedig csupán néhány méterre volt. Jobb híján mégis odasétáltam. Hátha nem is az a busz volt, nem láttam teljesen jól a feliratot. Mintha Kismaros lett volna rá kiírva, de lehet, hogy mégse. A lihegésem még akkor is kitartott, amikor leültem a fémpadra. Kellemes meleg volt az egésznapos napsütéstől. Elővettem a telefonom, és bepötyögtem a keresőbe, hogy „Tartózkodási hely – Budapest”. Pechemre az internet is azt erősítette meg, amit a saját szememmel láttam. A busz két perce ment el, a következő 4:39-kor indul, egy átszállással. Remek.

Körülnéztem. A falu egy utcából állt, a végén díszes templommal. Nem úgy tűnt, mintha bővelkedne a szálláslehetőségekben. Nem messze volt egy turistaház, de az egyik túrázós csoportban figyelmeztettek rá, hogy átmenetileg nem fogadnak vendégeket. Az alkalmazás taxit ajánlott. Ott volt az ár is, körülbelül annyiba került volna, mint kétheti fizetésem. Nem volt olyan ismerősöm, aki értem tudott volna jönni.

Kezdtem pánikba esni. A nyári záporoktól, amelyek az elmúlt héten többször is eláztatták Pest megyét, a harminckilométeres túra során elég sok sáros szakaszon kellett átverekedni magam, ráadásul egyszer meg is botlottam. Ez a ruházatomon is meglátszott. Úgy nézhettem ki, mint aki egy mocsárban próbálkozott pillangóúszással. Az alkaromat felsértette egy tüskebokor, hosszú vágás húzódott rajta, körülötte alvadt vérrel. A hajam csapzott volt az izzadságtól. A sofőrök helyében előbb vennék fel egy rabruhás embert az arcán könnycseppet ábrázoló tetoválással, mint saját magamat, de muszáj volt stoppolással próbálkoznom, hacsak nem akartam a kóspallagi buszmegálló padján tölteni az éjszakát. Feltartott hüvelykujjal kiálltam a buszmegálló mellé.

A sötétedés ütemével párhuzamosan kezdett rajtam egyre jobban eluralkodni a pánik. A levegőben enyhe levendulaillat terjengett, de ez sem nyugtatott meg. Az autók úgy húztak el mellettem, mintha meg se láttak volna.

Feltámadt a szél. Dideregni kezdtem. Mivel napközben több mint harminc fok volt, csupán egy ujjatlan felső és egy vékony edzőnadrág volt rajtam. A telefonomra pillantottam. Negyed tíz. Egyre kevesebb autó haladt el mellettem, közülük egyik sem lassított le. Leültem az út szélére. A kiégett fű illata a gyerekkori nyarakra emlékeztetett. Nem tudom, meddig ülhettem így, de egészen besötétedett. Már csak körülbelül tízpercenként ment el mellettem egy-egy jármű. A forró betonon menetelő hangyákat nézegettem a halvány fényben. Jobb dolgom nem akadt.

Egyszer csak egy reflektor fénye vetült a hangyákra. Felnéztem. Megállt egy autó. Nem értek a kocsikhoz, de a felfelé ágaskodó lovas emblémát még én is ismerem. Feltápászkodtam. Az ablakon egy kopaszodó, a maradék haját hátrazselézve viselő férfi hajolt ki.

– Szia! Itt hagyott a busz? – hajolt ki az ablakon.

– Szia! Igen.

– Merre mész?

– Budapestre.

– Én is Pestre megyek. Vagyis Budára. Pattanj be – bizonytalanul végignézett rajtam. – Vagyis várj egy kicsit… – Hátranyúlt a mögötte lévő ülésre, és elvett róla egy pedánsan összehajtogatott, lila kis virágokkal díszített pokrócot. Ráterítette az anyósülésre, úgy, hogy a bőrülésből egy centiméter se látsszon ki. – Új a kocsi, nem akarom összekoszolni – magyarázta.

– Á, megértem – legyintettem. Beültem az autóba. Az intenzív levendulaillat szinte arcon vágott. Ehhez jött még a jellegzetes újautó-szag és a férfiből áradó erős parfüm. Émelyegni kezdtem. A bakancsomról potyogott némi sár az ülés előtti felületre, láttam, hogy észrevette, mert egy pillanatra megfeszült az arca. Végül gálánsan kommentár nélkül hagyta a dolgot.

A hangfalakból komolyzene szólt. Hogy pontosan kinek melyik darabja, azt nem tudtam volna megmondani, de én is szoktam hallgatni a Classical Music playlisten.

– Nem zavar a zene?

– Nem.

– Debussy. Clair de Lune. Szeretem. Megnyugtat egy hosszú munkanap után. – A zenét az irányjelző halk kattogása zavarta meg, ahogy lekanyarodtunk egy kereszteződésnél. A táblára sandítottam. Nem a Budapest irányába mutató jelzés felé tért. Nyeltem egyet. Bizalmaskodó mosollyal nézett rám.

– Elég szar a pesti útnak ez a szakasza, úgyhogy ki szoktam kerülni, de ne aggódj, csak öt perccel hosszabb így.

– Aha… – Bíztam benne, hogy igazat mond. Pár percig hallgattunk.

– Mivel foglalkozol? – Olyan embernek tűnt, aki nem hagyja, hogy az utasa nyugodtan szemlélje az elsuhanó tájat.

– Egy multinál dolgozom. Semmi izgalmas – zártam rövidre. Nem akartam a munkámról beszélni, így megelőzve a további kérdéseket, visszadobtam neki a labdát. – És te?

Mintha zavar suhant volna át az arcán, de mire megszólalt, már nyoma sem volt.

– Egy disztribúciós hálózat vezetője vagyok – jelentette ki büszkén.

– Hm. És mit forgalmazol? – érdeklődtem. Az én saleses ismerőseim valahogy nem Ferrarival jártak.

– Olyan termékeket, amelyek… hozzájárulnak a vásárlók… jólétéhez. Magas minőségben.

– A jólétéhez? – húztam fel a szemöldököm.

– Igen. Nyugodtabbak lesznek tőle. És egészségesebbek. Mert aki nyugodtabb, az általában egészségesebb is. Ez a sok stressz nem tesz jót a szervezetnek.

Ahogy oldalra fordította a kormányt, felcsúszott az ingujja, láttatni engedve a Rolexét.

– Aha – méregettem gyanakodva az órát. Gondoltam, jobb lesz, ha nem feszegetem tovább, és inkább nem próbáltam meg felmérni a forgalmazott termékek spektrumát.

– És, sokat dolgozol?

– Igen. A kemény munka meghozza a gyümölcsét, amint látod – mosolygott önelégülten. – Meg aztán, az ügyfél az első. Annyira szeretik a termékeket, hogy ha kifogynak, elég morcosak tudnak lenni.

– Hm – nyugtáztam. A szembesávban épp egy rendőrautó haladt el mellettünk. Csak remélni mertem, hogy az összes terméket leadta az ügyfeleknél.

Ekkor csengeni kezdett a mobilja. Kihangosította, így az egész autóban hallani lehetett, ahogy egy ideges, dohányzástól karcos női hang beleszól.

– Jó napot, főnök. Az a helyzet, hogy elfogyott a lila zacskós, és a Gizinek nagyon kéne… Esetleg… nem lehetne, hogy kisegítesz?

– Szia Marika – köszönt nyugodt hangon. – Adjál neki két kék zacskósat, ugyanaz a hatás.

– De ő lilát akar…

– Marika, akkor legközelebb gondold meg, hogy mennyi lilát rendelsz – váltott kissé szigorúbb hangnemre. – Az enyémek le vannak foglalva.

– Rendben, főnök, köszönöm. Akkor két kék. – Azzal letette.

– Viszik, mint a cukrot – kacsintott rám, de egyébként nem kommentálta a beszélgetést. – És te? Jól megélsz a fizetésedből?

– Hát, meg. Pályakezdő vagyok, idővel majd több lesz. Van éves bónusz meg minden évben egy kis emelés, ha jól dolgozol.

– Na erről beszélek. Gondolom, albérletben laksz. Kis emelés. Éves bónusz. Kiszúrják vele a szemed. Az a baj, hogy nem magadnak dolgozol. Nem hibáztatlak, sok ember csinálja ezt. Erre épül a társadalom. A kizsákmányolásra. Te sose vágytál másra? Függetlenségre?

– Ööö… szerintem jó végzettséggel és szorgalommal azért elég sok mindent el lehet érni, csak türelmesnek kell lenni.

– Figyelj, mondok én neked valamit. Én szegény családból származom. Borsodban születtem, apám vasutas, anyám háztartásbeli. Néha vállalt takarítást a környéken, de aztán már nem volt kinek, nem volt az embereknek pénze, hogy takarítónőt fogadjanak. Ebben nőttem fel, nem igazán volt remény, hogy elkerüljek onnan. Aztán jött ez az üzleti lehetőség… nagy a kereslet a termékeimre. Én pedig próbálom kihozni a maximumot a dologból. És nincs annál jobb érzés, mint amikor étterembe viszem anyámékat, és végre nem kell az árakat nézniük az étlapon. Nem, mama, nincs több rántott sajt! Rendelj csak bélszínt. Én fizetek.

– Értem. Én viszont szeretem a biztonságos, kiszámítható munkát. – A biztonságos szót akaratlanul is megnyomtam.

– Ezzel én is így vagyok. Azért vagyok a bizniszben ennyi ideje. Ennél biztonságosabb és kiszámíthatóbb munka nem kell. Ha a Sanyi rendelt a múlt hónapban, rendelni fog a következő hónapban is. Meg az azt követőben is és az azt követőben is. Teljesen rákattan, nem tud leállni. Nem fogja többé beérni a gyógyszertári szarokkal. Vasárnap is képes felhívni, hogy kifogyott, hamarabb elfogyott, mint ahogy számolta, annyira jó volt. Látod, most is tőle jövök.

Kezdtem magam igazán kellemetlenül érezni.

– És… te is használod ezeket a… termékeket?

– Persze! – Kidagadt egy ér a homlokán, ahogy szinte felkiáltott lelkesedésében. – Hogyan is árulhatnék meggyőzően valamit, amit én magam nem ismerek?

– Hát… Végül is… – Kinéztem az ablakon. A vezetési stílusán nem látszott, hogy be van állva.

– Figyelj, szeretek beszélgetni. Embereket megismerni. Dumálni. Jót tesz az üzletnek. Ezért is vettelek fel.

– Én nem fogyasztok ilyen… szereket – szögeztem le. Próbáltam kedves maradni, inkább a saját magam biztonsága, mint az ő lelki világa megóvása miatt.

– Mert még sose próbáltad! Te is ugyanúgy rákattannál, mint a többi ügyfél. Aztán mást se csinálnál, csak másoknak ajánlgatnád. És csak az a kérdés, hogy csinálnád-e? És hogy kőkeményen csinálnád-e? És hogyha jól csinálnád, akkor nem is kellene olyan nagyon kőkeményen csinálni.

– Öööö…  – Zavartan néztem rá. – Én… Azt hiszem, nem lennék jó díler.

– Nem kell ezt így hívni. – Szerencsére nem húzta fel magát. – Sokan szokták, tudom, tudom. De csak irigykednek. Szerinted lenne Ferrarim meg Rolexem, ha kilenctől ötig dolgoznék? Én aztán nem adom el a lelkemet másnak. Nem ám. Kizárólag magamnak dolgozom. És magamért. Meg az ügyfeleimért. Mindig mondom azoknak is, akik maguk is fogyasztanak, és be akarnak szállni. Ez is olyan, mint bármelyik másik munka, csak úgy kell tálalni.

– Aha. – Már az Árpád-hídon voltunk, eddig úgy tűnt, hogy nem lettem részese semmilyen bűncselekménynek. Maximum tanúként hallgatnak majd ki. – Köszi, nekem jó lesz itt a Szentlélek térnél, innen könnyen hazajutok.

– Ne vigyelek haza?

– Ne köszi, jó lesz itt, innen már jár a HÉV.

– HÉV, HÉV… Csak ne olyan nagy hévvel! – Furcsa kuncogást hallatott. Inkább nem reagáltam. – Okos lánynak tűnsz, nem kellene neked HÉV-vel járnod!

Nem értettem, miből állapította meg, hogy okosnak tűnök, és azt sem, hogy ez hogyan függ össze a közlekedési eszközzel, amit használni készülök.

– Hm. Itt pont jó lesz, köszi – mutattam az egyik panelház parkolójára.

– Figyelj, miben fogsz lakni, ha végre kikerülsz az albérletből, egy ilyenben? – kérdezte megvető hangsúllyal, miközben parkolóhelyet keresett.

Figyelmen kívül hagytam a kérdést. Nem tartozott rá, meg amúgy is, fogalmam sem volt róla.

– Nem kell leparkolni, csak kiugrom, és mehetsz is. Köszi a fuvart.

– Nenenenene – hadonászott az ujjával, mintha egy ovisnak akarná a tudtára adni, hogy valamit félreértett. – Nem úgy van az. Most, hogy eddig elhoztalak, maradj egy percet – még mindig ugyanolyan kedves hangon beszélt, mint eddig. Végre talált egy parkolóhelyet az egyik szeméttároló mellett. Pont nem világított oda az utcai lámpa.

– Oké, van nálam kápé, mennyivel tartozom? – próbálkoztam idegesen.

– Kápé – nevetett fel. – Kiscsillag, én a te multis fizetéseddel szoktam reggelente kitörölni a seggemet. Kápé… Nincs nekem szükségem a te kápédra!

– Most már mennem kellene, várnak otthon.

– Máris mehetsz, csak egy dolgot kell megtenned. Gyere.

Kinyitotta az ajtót. Azonnal kipattantam, ahogy ő is. Jóval alacsonyabb volt nálam. Megfordult a fejemben, hogy elszaladok, de mintha tudta volna, mire gondolok.

– Maradjál, jó? Úgyis utolérnélek ezzel a kis bébivel. – Nevetve megpaskolta az autót. – Nem tart soká, csak mutatni akarok valamit.

Úgy éreztem magam, mint a szereplők a horrorfilmekben, akik bemennek az elhagyatott házba, amikor egyértelmű, hogy ott a gyilkos, aki ki fogja nyírni őket. Mivel azonban valószínűleg tényleg utolért volna, inkább úgy döntöttem, nem húzom fel.

– Na. – Odalépett a csomagtartóhoz. – Láttam, hogy van egy vágás a karodon. Ez is kell ehhez az üzlethez, megfigyelőkészség. Csúnyának tűnik. Fáj, ugye?

– Ja, ez? – kaptam oda. Meg is feledkeztem a tüskebokorról. – Nem fáj, nem olyan mély.

Kivett egy lila, literes kannát az autó hátuljából, és lecsavarta a kupakot.

– Ezt ráteszed, és sokkal gyorsabban fog gyógyulni – nyújtotta felém. – Van nálam egy kis minta, odaadom neked, kenegesd csak a kis kezed.

– Öööööö… Ez micsoda?

– Levendulagél. Az egyik termékem. Az ügyfelek ezt szeretik a legjobban. Te se fogsz tudni leszállni róla. Meg is lehet inni, visszaállítja a belső egyensúlyt. És ha nem szeretnél tovább robotolni, hanem inkább saját vállalkozásba kezdenél, ahogy minden értelmes ember, bármikor el tudom intézni, hogy beszállj az üzletbe, csak hívj fel. Te lehetsz a holnap milliomosa! – Átnyújtotta a névjegyét. Fekete Mihály, Good Life Levendula MLM Company, Sólyom szintű menedzser.

1 comment

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: