Árvai M. Tekla: A hústű

Kacsát vettem, az volt akciós. Aki többé-kevésbé rendszeresen főz, biztosan egyetért velem: ha már kitaláltad, mit főzöl, akkor többé nincs gond a vasárnapi ebéddel, de addig… A piaci kofa – anélkül, hogy kérdeztem volna – már mondta is: „Aranyoskám, töltse meg káposztás cvekedlivel, és úgy süsse meg”. Miért ne?

Vasárnap reggel van, délre (vagy valamikor akörül) jönnek a lányok!

A vasárnapi ebéd régi, gyerekkori „szentsége” már sehol sincs. Az mindig protestáns rendben zajlott. Pontban délben. A menü alig mutatott változatosságot, de a húsleves elmaradhatatlan volt. Mi hárman gyerekek imádtuk a csirkelábat, de sajnos a reggel frissen levágott csirkének sosem volt három lába, csak kettő. Így gyakran volt egy kis veszekedés, kié legyen. Ha nem tudtunk magunk megegyezni, apám hol igazságosan, hol nem, de kétséget nem tűrve eldöntötte, ki kapja. Kész, paszta. Nem volt apelláta!

Mindegy, hogy rántott hús vagy pörkölt volt a leves után, egy biztos, anyánknak mindig a püspökfalat jutott. A nagyon előkelő név onnan jön, hogy a csirkének ez a darabja hasonlít a püspöki fejfedő alakjához. Pedig ez csak a csirke fara, sőt, ha a combot nagyon kivágjuk, akkor csak a farcsíkja. Néha megkérdeztük anyát, biztosan ezt kéred. Ő mindig azt válaszolta: ezt szeretem a legjobban. Hamar rájöttünk, hogy azért szerette annyira, mert nem jutott neki más abból a szerencsétlen egy darab hétvégi csirkéből. Nem is volt maradék soha, és persze ételt sem hagytunk a tányéron. Nem csak a protestáns neveltetés miatt.

Ezekből a rituális együtt evésekből nálunk mára már alig maradt valami. Rég nem lakunk egy fedél alatt. A határidők is általában hétfőre esnek, sokszor dolgozunk hétvégén is. De ma: visszaáll a rend.

Hajrá, mert nem leszek kész időben. Nem tudom, hányan jönnek, vannak-e éppen barátok, és ha igen, olyanok-e, akik hajlandók ebben a családi játékban részt venni és eljönni velük. Nem baj, csak jöjjenek ahányan, annyian, és legyünk együtt, dumáljunk, nevetgéljünk. Együnk egy jót együtt, mert aki szeret, etet – szól a mondás.

A káposztás tészta kész, betömve a kacsába. Most kell a hústű! De hol van? Tudom, hogy itt kell lennie valahol, szerintem nem is egy dobozzal.

Amíg keresem, eszembe jut, mikor is vettem. Az NDK-ban, Karl-Marx-Stadtban, 1990-ben. Egyik sincs ma már, ahogy a házasságunk se. Akkortájt egyre többet vibrált a levegő köztünk, időnként villámok is csapkodtak, de még elképzelni se tudtam, hogy vége legyen. Egy asszonynak tűrni kell, összetartani a családot, ez jött „von Haus aus”.

Jóbarát házaspárral utaztunk, autóval, gyerekekkel és az ő ismerőseiknél laktunk, hogy ne kerüljön sokba. Boldog voltam az utazás miatt, mert minden családi programnak örültem, és mert szerettem az NDK-ba menni, minden rettenetessége ellenére.

Ez volt az első ország, amiben a szüleim nélkül jártam. Tizenkét éves voltam, és egy tucat gyerekkel, vonattal mentünk Berlinbe. Egy családnál laktunk, és egy ottani gyülekezet vendégei voltunk. Németül alig tudtam még. De a Pergamon múzeum, az S-Bahn, a Marienkirche, a TV-torony – hatalmas élmény volt számomra. A hársfa lett a kedvencem, mióta akkor végigsétáltunk az Unter den Lindenen. A közös programok mellett a vendéglátóim is vittek mindenfelé. Az apuka valami sportszervezetnél dolgozott, így láthattam életemben először pályakerékpár-versenyt, amin motorosok püfögtek a bringások előtt. Az anyuka pedig esténként kedvesen invitált aludni, amikor látta rajtam, hogy összeesek a fáradtságtól, pedig az apuka még mindig mesélt nekem arról, hogyan szakítottak szét a családokat egymástól, amikor a fal (akkor még csak egy szögesdrót) 1961. augusztus 13-án, egyetlen éjszaka alatt fölépült, meg egyéb borzalmakról. Sokszor a felét se értettem. Szerencsére képeket és régi újságcikkeket is elővett, így az ismerős szavakból össze tudtam rakni a történeteket. Az apa mindeközben szivarozott. Ilyet eddig csak filmeken láttam. Elbűvölt a kavargó füst látványa, miközben az első napokban vacsorázni is alig tudtam, olyan büdös volt. A családhoz aztán évekig visszajártam, Salamander cipőt venni, vagy csak úgy ott lenni.

Az utazás tartott vagy 7-8 órát, ami azért kisgyerekekkel nem olyan egyszerű, de az időzítés rendkívül pontos volt. Nemrég kapta vissza a város régi nevét. Ezt is átnevezték ugyanis az 50-es évek jó kis szocialista gyakorlatának megfelelően, így Chemnitzből Karl-Marx-Stadt lett. Ahogy Penteléből vagy Dunapenteléből előbb Sztálinváros az ötvenes évek elején, majd Dunaújváros a hatvanas évektől. A várost elérve még kint volt a régi tábla is, áthúzva, de már ott volt az új is: Chemnitz.

A városközpontban egy dohányboltra bukkantunk. Előjött a gyerekkori berlini emlék a szivarfüstös estékről. Muszáj volt bemenni, körbenézni, és egy kis doboz különleges, import szivart venni. A legdöbbenetesebb az volt, hogy csak úgy be lehetett menni a Stasi, azaz a korábban félelmetes, mindent tudó és mindenkit lehallgató Állambiztonsági Minisztérium helyi épületébe. Iratok már nem voltak ott. De a hely szelleme ott maradt, meg a régi bútorok, a rácsos ajtók.

Még mi se ocsúdtunk az 1989-es rendszerváltozásból, de döbbenetes volt a szocialista tábor legtökéletesebbjét, a Német Demokratikus Köztársaságot látni, ahogy porlad szét.

Mielőtt tovább utaztunk volna Berlinbe, még mi, lányok, elmentünk a gyerekekkel vásárolni. Küszöbön állt a valutaunió, ezért Magyarországon már alig lehetett keletnémet márkát kapni, és az árfolyama is nagyon megugrott, de persze nekünk volt, hiszen a férjeink életük üzletére készülve időben bespájzoltak belőle (ahogy erre éppen jutott a mindig szűkös családi költségvetésből). Ebben az időben a boltok polcain már alig volt keletnémet áru, mindenki arra várt, hogy jön majd a nyugati minőség. De azért mi nekivágtunk, és akartunk még egy-két NDK-kincset vásárolni. A lányok ruhákat és játékot kaptak, én konyhai dolgokat vásároltam, bár nem volt már valami nagy választék. És igen, a hústűt.

Itt van, megvan! Három doboz. 10 db van egy kék színű papírdobozkában. Rá van írva, hogy rozsdamentes, és hogy ki gyártotta: VEB (=Volkseigener Betrieb) Nadelwerk Ichtershausen DDR (Állami tűgyár, NDK). Az egységára is rajta van, dobozonként 0,47 M, azaz keletnémet márka. (Ez vagy negyed, vagy egy kiló kenyér árának felelt meg, attól függően, hogy melyik márkával számolok.)

Amikor megvettem, azt hittem, jót fogunk röhögni ezen a „csodás üzleten”.

De a férjem jól leszidott, hogy ilyen hülyeségekre dobom ki a pénzt, mikor július 1-jétől akár 1:1-ben válthatjuk át a rossz pénzt a jóra, micsoda veszteség ez most, és hogy nekem kellene a szakmám miatt ehhez érteni, de még jó, hogy ő itt van és helyettem is gondoskodik rólunk és gondolkodik helyettünk.

A kacsa előttem, beletöltve a cvekkedli. Elégedettem szúrok bele három hústűt.

Mondtam én, hogy jó üzletet csináltam!