novella

Lovass Adél: Miért most?

Most, miközben kilép a mínusz 10 fokos hidegbe, vakító, szikrázó napsütés fogadja odakinn. Ettől még jobb lesz a kedve, kezd szűnni végre a reggeli émelygés. Beszívja a friss hó illatát. Az éjjel megint jókora utánpótlást kaptak belőle.

A fürdőszoba köve hideg, aggódva lép rá a szőnyegre. Csak most fel ne fázzak! – mondja magának félhangosan, majd belenéz a tükörbe. Keresi a jeleket, a nyomokat az arcán, de semmi. Miért pont most? Miért? – kattog a kérdés benne, miközben felhúzza magára a vastag harisnyát.

Muszáj jól felöltöznie, iszonyú hideg lett kinn. Nem csoda, február van, itt meg amúgy is sokáig és erősen tartja magát a tél. Egy jó meleg bodyt is felvesz a garbó alá, így védve lesz a dereka.

Miközben öltözködik, megsimogatja a hasát. Elmosolyodik, arra a kis életre gondol, aki odabenn készülődik vele a mai útjára. Miért most? – villan be ismét a kérdés. Nem tudja, nem érti az egészet.

Amikor Lacival úgy döntöttek, hogy ebbe a kis hegyi falucskába költöznek, akkor már minden reményüket feladták. Hat évig küzdöttek, hormonkezelés hormonkezelés után, a lábai bevizesedtek, bőre alatt titokzatos göbök jelentek meg. Szedte a sokféle tablettát, kente a különféle kenőcsöket, de csak nem akart megfoganni a babácska. Mikor a hatodik lombikos beültetés után se történt semmi, már kezdett a depresszió szélére sodródni. Emlékszik arra a napra; Laci erősen megszorította mindkét kezét, behúzta a kanapéra, s magával szembe fordítva mondta neki:

– Klára! Idefigyelj! Nem akarlak így látni! Szeretlek, és nem akarom végignézni, ahogy belepusztulsz ebbe az egészbe. Na, most van itt az állj! Emlékszel? Azt beszéltük meg, ha valamelyikünk úgy látja, hogy valami nem megy jó irányba, akkor szól a másiknak. Én most szólok: ennek itt, most vége kell, hogy szakadjon!

Megértette, és aznap ugyan egész este zokogott – feltehetően akkor siratta el az összes be nem ágyazódott kis magzatot és annak a reményét, hogy valaha édesanya lehet belőle –, de a döntés, hogy új életet kezdenek, szép lassan kezdte felülírni agyában a programot. Már nem akart mindent alárendelni annak, hogy gyermeke legyen. Tetszett neki az az ötlet is, hogy váltsanak lakóhelyet.

– Valami szép helyre, valami tágas és élhető helyre szeretnék költözni! – fogalmazta meg Klára most már azt a vágyát, melynek nem volt köze se gyerekhez, se kezelésekhez, és ami csak kettejükről szólt volna. Hát akkor miért most? Miért?

Laci könnyen talált magának munkát. Buszsofőr, több helyre is beadhatta volna a jelentkezését. De Klára a textilipari tervezői végzettségével tanácstalan volt a munkát illetően. Mondjuk szorgalmas, igyekvő és lelkiismeretes volt mindig, tudta magáról, hogy bármilyen munkát elvégezne maradéktalanul, olyat is, ami nem pont a szakmájába vág.

Aztán meglátta a postai kézbesítői álláshirdetést, s valami azt súgta: megvan! Ez lesz az! Ősz volt, csodaszép, napsütéses őszi nap, mikor eljöttek a faluba körülnézni. A hegyi út vidáman kanyargott a fák színes ölelésében, az aszfalt szürke sávját illatos és kavargó levélszőnyeg szegte be, az egyik kanyarnál pedig egy őz villantotta feléjük fehér fenekét. Valami mélységes béke telepedett rájuk az úton, a faluba beérkezvén pedig az fogadta őket, amit vártak: a kis település első látásra is egy igazi ékszerdoboz. Turistaparadicsom és gyógyhely együttvéve; Klára abban bízott, e helyen az ő bajára is kerül gyógyír. De hogy ilyen módon, arról álmodni sem mert volna! Vajon miért itt? Miért most?

Miközben ezt végiggondolja, kényelmes mozdulattal nyúl bumszli hótaposója után. Az első hetekben még a kopogós sarkú bőrcsizmában rótta az utakat, de hamar rájött, hogy a hegyi kaptatókon önmagában is megterhelő ilyen fazonú csizmában járni, hát még mikor egy éjszaka alatt leesett az az irdatlan mennyiségű hó.

– Ne lepődjék meg, Klárika! Itt mindig ekkora esik! Pedig hát hol vannak már azok az igazi, régi, reccsenő telek!? – mondták neki a tősgyökeres helyiek, akik háztetőkig érő hótorlaszokról és hetekig tartó elzártságról meséltek  nosztalgiázva. Illetve csak mesélnének. Klára hamar megtanulta, hogy illedelmesen, de gyorsan el kell köszönnie a kendős anyókáktól és a görbebotos apókáktól, mert ha nem így tesz, akkor bizony estig sem hordja ki a leveleket és szórólapokat. Persze, mindenkihez van egy-egy jó szava, amúgy is ilyen típusú ember, meg hát itt akarnak életük végéig élni, érdemes hát jó kapcsolatokat kialakítani. Gyorsan megtanulta a neveket, sokszor még memorizálta is, mikor egy-egy utca végére ért, s maga is csodálkozott, hogy a múlt szerdán, mikor felvette a kihordásra váró küldeményeket, már úgy tudott köszönni a postahivatalba legkorábban benyitó Gazsi bácsinak, hogy a keresztnevén üdvözölte őt:

– Szép jó reggelt, Gazsi bátyám! Mi járatban ilyen korán?

– Kedveském, megyek én a dógomra, Kedveském, csak hát, ugye, a negyven évi megszokás! Lottóért jöttem, Kedveském! – kapta viszonzásul az öregtől a nyájas szavakat, majd Klára nagy lendülettel vetette át a vállán a nehéz, fémcsatos, zöld válltáskát.

Most, miközben kilép a mínusz 10 fokos hidegbe, vakító, szikrázó napsütés fogadja odakinn. Ettől még jobb lesz a kedve, kezd szűnni végre a reggeli émelygés. Beszívja a friss hó illatát. Az éjjel megint jókora utánpótlást kaptak belőle. Laci már hajnalban elment, ő vitte az első járatot. Klára lehunyt szemmel próbálja felidézni, hogy hajolt fölé az induláskor párja, s adott neki még álomszagú, de érezhetően boldog ölelést. A hír, hogy valami csoda folytán Klára áldott állapotba került, természetesen Lacit is meglepte, de erre vártak hosszú évekig, hogyne örült volna hát neki. Klára háromféle terhességi tesztet is hozatott vele a városból. Nem akarta itt, a faluban megvenni azt, úgy gondolta, hogy hamar kitudódna a dolog, s akkor, a terhesség első gyanújánál még maga sem tudta, mihez kezdjen ezzel az egésszel.

Az amúgy nagy boldogságának csak egyetlen gátja volt: az új munkahelye. Mikor a postahivatalba ment az állásinterjúra, már akkor látta, hogy mentőangyalként tekintenek rá. A falunak évek óta csak ideiglenes, hol innen, hol onnan beugró kézbesítői voltak. Erzsike, a korábbi levélkihordó gerincsérvet kapott, meg kellett műteni, így nem cipelhette már tovább az évtizedek óta hordott nehéz postástáskát. A bér pedig olyan alacsony volt, hogy nehezen találtak helyette más, állandó munkaerőt. Így Klára rögtön azt érezte, hogy megbecsült és értékes személlyé avanzsálta új állása, lelkesen és nagy szorgalommal töltötte hát első tanuló hónapját, amikor is… Amikor is elmaradt a havija. És onnantól, hogy a háromféle teszt is azt igazolta, hogy nem az esti, jóízűen elfogyasztott töltött káposzta, vagy körömpörkölt bántja a gyomrát reggelente, Klárában most a lekiismeretessége miatt nem tudott kellőképp növekedni az öröm. Mi lesz a hivatalban? Hogy fogja így folytatni a munkáját? Kit fognak, egyáltalán fognak-e valakit találni helyette? Laci, persze, el akarta hessegetni Klárából az aggodalmat, de Klára valahogy így szocializálódott, az élet minden területén meg akart felelni.

A hó hangosan ropog óriási csizmája alatt, Klára élvezi a hideget és ezt a végtelen tisztaságérzést. Valójában már végiggondolta, hogy mennyire jó helyre is költöztek ők. Egészséges környezetben nevelheti a babát, ráadásul most nyílik meg a bölcsőde tavasszal. Az óvodába is volt szerencséje többször benézni, hisz szinte naponta kellett kivinnie oda is küldeményt, az is tökéletesen megfelelő. Az általános iskola szintén jól felszerelt, felső tagozattól idegen nyelven folyik a tanítás és az osztályok kis létszámúak. Ideális tehát a település a gyerekneveléshez. Mi akkor a gondja? Klára maga is bosszankodik azon, hogy beteljesült álma örömének nem tudja magát teljesen átadni. De talán ma. Ma este már fellélegezhet.

A posta egyszerű és nem túl modern épületének láttán Klára szíve hevesebben kezd el verni. Eszébe jut a főnökasszonya. Az ötvenes évei elején járó hölgy halk szavú és szigorú arcvonású, sötétkeretes szemüvege mögül úgy néz mindig Klárára, mint aki a veséjébe akar látni. Klára legalábbis így érzi, nem tudná megmondani, miért. Ildikó amúgy ugyanolyan precíz, mint ő maga, így jól kijönnek egymással, hiszen látja az újdonsült munkaerő igyekezetét. A főnökasszonyról hamar megállapította, hogy szinte csak a munkájának él, talán azért, mert annyira szereti csinálni, vagy talán azért, mert másban nem igazán tudja meglelni az örömét. Úgy hallotta, ott nincs gyerek, de kérdezősködni csak nem fog egy ilyen dolog felől, meg ez nem is rá tartozik. Mikor Klára ide jut a gondolatmenettel, akkor ismét elfogja a félelem, nem tudja, hogy fog sikerülni az, amire készül, de már nem is érdekli, le akarja tudni az egészet. Be fogja vallani, hogy besikerült a baba; igaz, azzal jött ide, hogy ő biztos munkaerő lesz, meg hát a sikertelen lombikról is beszélt, és hát Ildikó megértését fogja kérni, meg el fogja mondani, hogy ő sem érti, hogy történhetett a dolog, egyáltalán nem érti, azt meg már végképp, hogy miért pont most, miért pont akkor, amikor végre belekezdett ebbe az új munkába, igazán nem így akarta, igazán nem is érti, miért, higgye el neki…

A posta ajtaja hangosan nyikordul, mikor Klára belép rajta köszönve. Ildikó, persze, már ott ül az üvegablak mögött egy halom irat fölé görnyedve. Feltehetően nem hallotta a köszönést, mert rezzenéstelen arccal folytatja a papírokon lévő adatok egyeztetését. Klára zavartan törli le csizmájáról a maradék havat, közben a padló linóleumának csíkjait számolgatja magában. Aztán főnökének tekintetét keresi s Klára aggódva veszi észre, hogy Ildikó milyen rosszkedvű. Talán nem a mai nap az igazi a hír közlésére – fut rajta végig a gondolat, de úgy érzi, nem fog tudni még egy éjszakát végigforgolódni, meg… meg árthat a babának az állandó stressz. Igen, ez a gondolat végképp megerősíti abban, hogy ma kell bevallani az egészet, lesz, ami lesz, túl kell esni rajta.

Mikor Klára az üvegablak mögé kerül, a főnökasszony még mindig az iratkupacba van merülve, így a fiatalabbik kis torokköszörüléssel próbálja felhívni magára a figyelmet. Ildikó felriad, majd azonnal elmosolyodik Klára láttán. Nem is olyan morcos, mint gondoltam – nyugszik meg kissé Klára és megszólal:

– Jó reggelt! Már köszöntem, csak nem hallottad – mondja elhaló hangon.

Ildikó összevonja szemöldökét és aggódó tekintettel néz rá:

– Valami gond van, Klárika?

– Nem, dehogy. Azaz, dehogynem. Vagyis… – bizonytalankodik Klára, és egyenként kezdi húzgálni a kesztyű ujjait a kezéről. Majd nagy levegőt véve remegő hangon mondja: – Szeretnék veled beszélni egy…, egy komoly dologról.

Ildikó szeme kikerekedik a szemüvege mögött:

– Mondjad csak, Klárikám, bátran!

– Szóval, az az igazság, hogy nem is értem, hogy miért most. Hogy miért most történt ez az egész, de… Tudod, Ildikó, mondtam neked, hogy mi nagyon sokat próbálkoztunk a babával… – Itt Klára hangja megbicsaklik, még jobban remegni kezd. Torkában erős szorítást érez, de folytatja: – Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni sem téged, sem a falut, én igazán nem értem, miért most… Mi hat lombikprogramot csináltunk végig sikertelenül, és nem értem, hogy történhetett, mi már nem is számítottunk rá egyáltalán, mi azért telepedtünk le itt, mert…

Ildikó ekkor felugrik a székből, és olyat tesz, amire Klára egyáltalán nem számított. Főnökasszonya heves ölelésre lendítve karját felzokog: – Klárikám! Istenem! Klárikám! – Majd úgy szorítja magához, olyan erővel és melegséggel a fiatalasszonyt, hogy Klára most már a karok bilincse miatt kap nehezen levegőt.

– Már értem, mindent értek! – mondja az idősebb nő sírva. – Most értettem meg! Jaj, Klárikám! – mondja szipogva Ildikó, és a meglepetéstől még mindig lezsibbadt Klára a válláról emeli fel a fejét végül.

Miközben a szemüvege alá nyúlva törölgeti a könnyeket, Ildikó minden tagjában remegve néz a fiatalasszonyra.

– Klárikám! Nehogy már emiatt emészd magad! Hogy mi lesz itt, a postán. Ugyan már! Az az én gondom, de a tied ne legyen, kérlek!

– De nem akartam, hogy azt érzed, cserben hagylak titeket, meg hát nem is értem, miért most? – mondja Klára még mindig zavartan.

– Hogy miért most? Azt kérdezed, miért most?

Ildikó arcán ismét kövér könnycseppek gördülnek végig, most már remegő kezével kezd kutatni nadrágja zsebében. Kikotor onnan egy zsebkendőt, majd a hangos orrfújás után úgy tűnik, kicsit megnyugodott.

– Nézd, Klárikám! Én 11 évig csináltam ugyanazt, amit te. Tizenegy éven át! Nekem kilenc vetélésem volt. És csak most értettem meg, mi kellett volna ahhoz, hogy legyen gyermekem.

Klára megkövülten áll Ildikóval szemben, még visszakérdezni sem bír, így Ildikó folytatja lassan, nagy levegőket véve közben:

– Tudod, van egy mondás: ha elengeded, megkapod. Hát, te elengedted, én pedig…

Ildikó nem fejezi be a mondatát. Mély csend telepszik pár pillanatig a postahivatal szűk falai közé, szinte az omló vakolat pergését is hallja a két nő. Majd az idősebb végső, szinte lelkéből kiszakadt szavakkal töri meg ezt a bénult csöndet:

– Ezért most. Érted? Ezért…

Klára ekkor maga is tesz egy lépést Ildikó felé, majd egymás nyakába borulnak, s most már mindketten zokognak, hangosan és gáttalanul. A közös érzés átjárja őket, minden porcikájukat, ölelik egymást szorosan és kitartóan egészen addig, mígnem Gazsi bácsi reszelős hangját meg nem hallják közvetlenül a hátuk mögött:

– Elnézést, Kedveskéim, jövök én később, a dógom után is ráér az a lottó igazán, no!

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: