– A táskádat hátra tedd! – förmedt rá Tamás köszönés helyett. Misi kinyitotta a majd tízéves, fényét vesztett, zöld Suzuki Swift hátsó ajtaját. Fekete, kopott sporttáskáját, amelynek egyik zsebe úgy lógott, mint terelésben megfáradt pulinak a nyelve, már éppen lendítette volna a hátsó ülés felé, amikor újabb ordítás hangzott a sofőrülés felől:
– De ne az ülésre rakd azt a mocskos szart!
Misi bepasszírozta a két ülés mögötti padlóra a táskáját, becsapta a hátsó ajtót, és az anyósülés felé vette az irányt.
– Nem szar – morogta az orra alatt.
– Mi van? Mit morogsz?!
– Semmit. – Hátrasöpörte vizes kapucniját, majd a biztonsági övért nyúlt, hogy bekösse magát.
– Nagyon helyes. Örülj, hogy autó gurul a girnyó segged alatt, és nem kell három órát vonatoznod a novemberi szakadó esőben.
– A faszom se örül neki! Anyu erőltette, ezt a faszságot… tudod ki akart beülni melléd a kartonkoporsódba – dühöngött magában, és fogsorát zsilipként zárta össze, nehogy a szavak túlcsorduljanak a száján. Fejét jobbra billentette, és az enyhén párás ablakon keresztül bámulta a Bajcsi-Zsilinszky út délután ötórai forgalmát. Túl sok látnivaló nem akadt. A sötét és az eső vaskos függönyén keresztül csak a főváros színesen vibráló reklámtáblái és az autók fényszórójának vakító fényei jutottak át. A hatsávos úton versenyt száguldottak a járművek, tele fröcskölve egymás szélvédőjét. Ez a vizeslufi-csatát idéző hajsza csak a Deák térig tartott, ahol megtorpant a forgalom, és egymás szájába benzingőzt eregetve lépésben haladt a kocsisor egészen a Corvin-negyedig.
– Ez is miattad van – vágta Misihez mostohaapja.
– A dugó?
– Ha nem szarod el az időt, már rég kint lehetnénk a városból.
– Siettem…
– Na persze. Mivel basztad el az időt? Hmm? Mert a lucskos hajadból ítélve nem mosakodással, az biztos. Neked kölök, elég, ha kenyeret veszel, meg hagymát. A zsíros bödön ott van a fejeden. Nincs nő ezen a világon, aki hozzád érne, az biztos.
Misi megfeszítette arcizmait, nehogy egy óvatlan rándulás a szájánál elárulja nevelőapjának, hogy talált. Telibe. Övön alul. Tamásnál jobban csak a saját testét gyűlölte. Hosszú, cingár lábak, vékony karok, csontos hát, pattanásos arc, nagy orr, gyenge szemek, gyorsan zsírosodó haj. Ha nyakába akasztott volna egy táblát, hogy „engem csúfoljatok”, sem lehetett volna jobban kiszolgáltatva a külvilágból érkező állandó gúnynak. Az árulás netovábbja, hogy még szakállat sem tudod növeszteni.
– Mint egy tizennégyéves madárijesztő – mondogatta a tükörképének – Cérnalábon járó karikatúra…
A Klinikáktól meglendült a forgalom az Üllői úton újra, és alig negyedóra alatt elérték az M5-ös bevezető szakaszát, majd további nyolc perc múlva, 110 km/órás sebességgel, Budapest fényarzenálja messze elmaradt mögöttük. Tamás két kézzel kapaszkodott a kormányba, és minden izma, idegszála arra koncentrált, hogy az autót egyben tartsa maguk alatt. Misi fellélegzett. Remélte, hogy a hátralévő másfél órában a kocsit csak a sajátos, konzervdoboz-zörgés tölti majd be.
– Mi van, nem hallasz?! – ordított Tamás. Misi felijedt félálmából, és lapos pillantásokkal nézett felé. – Nyisd ki azt a kibaszott üdítőt, légy oly szíves, és add ide nekem!
Misi odanyúlt a pohártartóban előre-hátra lötyögő félliteres kólásüvegért, és elkezdte letekerni a piros kupakot.
– A faszomat csinálsz, te szerencsétlen hülye! – üvöltött Tamás, miközben egyszerre próbálta a kocsit a sávban tartani és megvédeni arcát a szanaszét spriccelő cukros létől. Misi csak bámulta a még mindig fehéren habzó folyadékot, aminek a fele beterítette a nevelőapját, a műszerfalat, a szélvédőt, másik fele pedig kitartóan ömlött az ölébe. Tamás félrehúzódott a leállósávba, még mindig erősen szorította a kormányt. Nem nézett Misire.
– Szállj ki! Hallod?! Szállj ki a kocsimból, te nyomorék! Takarodj!
– Véletlen…
– Mozdulj, hallod?! – Megtaszította Misi vállát. Egyszer. Majd még egyszer. Erősebben. – Gyerünk!
Misi kiszállt. Becsapta az ajtót, és már nyúlt volna a hátsóhoz, hogy kivegye a táskáját, de Tamás gázt adott, és ott hagyta az út szélén. Misi tehetetlenül nézett a kocsi után, bal kezében a még mindig csöpögő kólásüveggel.
Az eső elállt, de metsző hideg szél fújt az autópálya mellett. A kólásüveget elhajította, és egy beszáradt taknyos zsebkendővel, ami a fekete téli kabátja jobb zsebében kallódott már egy ideje, aprólékosan megtörölgette ragacsos kezeit. Ennyi maradt nála. Egy félig használt zsebkendő és fél doboz kék Multifilter a kabát belső zsebében.
Rágyújtott, és az autópályának háttal a távolt kémlelte, hátha felcsillan valamelyik lakóterület fénye. Sötét volt. Sehol, semmi.
– Akkor stoppolunk – fordult vissza az autópálya felé, de még meg sem született az elhatározás igazán, még ki sem nyújtotta a kezét a stopposok egyezményes jelét formálva, amikor egy lassuló fényszóró elvakította.
– Visszajött a rohadék – gondolta, és elindult az autó felé. Amikor mellé ért, vette észre, hogy ez nem a „mi autónk”. Se nem Swift, se nem Suzuki, de még csak nem is zöld. A beltéri lámpa felkapcsolódott, és egy teltkarcsú nő, erősen sminkelt arcát világította meg. Lehúzta az anyósülés melletti ablakot.
– Merre mész, kölyök? – Misi, ahogy lehajolt az ablak magasságába, először a felé hajló hatalmas dekoltázst vette észre, és csak utána a huncutul mosolygó, pirosra rúzsozott szájat, majd a csillogó, meleg barna szemeket.
– Szentesre.
– Pattanj be, elviszlek. – Misi beült az anyósülésre. – Csomag?
– Nincs.
– Hm. A kabátodat dobd csak hátra, fűtők.
Misi nehézkesen levergődte magáról a kabátot, de olyan ügyetlen lendülettel hajította a hátsó ülésre, hogy majdnem arcon vágta vele a nőt.
– Elnézést… – motyogta és fülig pirult.
– Klára vagyok.
– Misi.
– Semmi gond, Misi – ejtette ki olyan selymes hangon a nevét, hogy Misi arca még pirosabb lett. Levette bepárásodott szemüvegét, lehajtotta fejét, hogy kék, mosástól megfakult, kapucnis pulcsija szélébe megtörölje. Érezte, ahogy Klára lassan végigméri, az arcától egészen a szemüvegét dörzsölő enyhén remegő kezéig. Nem nézett fel a nőre. Nem mert. Így is érezte, hogy már a füle is bizsereg a feszélyezettségtől.
– Akkor induljunk – fordult vissza a kormány felé.
– Okésos – rakta vissza Misi a szemüvegét, és meredten nézett előre. Klára gyújtást adott, és kigördültek a leállósávból.
– Régóta álltál itt?
– Tíz perce?
– Hogy kerültél ide?
– Kiraktak a kocsiból.
– Kik?
– A nevelőapám.
– Az igen. Veszekedés, gondolom?
– Az.
– Szar lehet.
– Ja.
– Akarsz róla beszélni? – tette fel Klára olyan iróniával a kérdést, hogy Misi önkéntelenül is elmosolyodott.
– Zene?
– Oké.
Klára bekapcsolta a rádiót, és felharsant a Sláger Rádió szignálja. Misi feje egy kicsit hátra hőkölt. Erre nem számított. Bár sejtette, hogy Klára nem „mai darab”, de ennél azért fiatalabbnak saccolta.
– Nem a te világod, mi?
– Nem igazán.
– Már csak öt napig sugároznak, aztán ezeket is elnémítják…
– Ja, hallottam.
– Nem is tudom mit fogok hallgatni majd ezután… – Misi nem tudta, hogy mit mondjon erre, vagy, hogy egyáltalán kell-e bármit mondani, úgyhogy inkább csendben bámult a sötét semmibe.
– Te milyen zenét szeretsz?
– Metált.
– Óóó.
– Ja.
– És van kedvenc együttesed is?
– Van.
– Melyik?
– Linkin Park.
– Az jó – hallatszott Klára hangján, hogy fogalma sincs, melyik lehet ez az együttes.
– Ja.
– És? Szoktatok járni a haverokkal bulizni?
– Nem igazán.
– Nem igazán? Hogy lehet így csajozni?
– Sehogy?
– Nem szeretsz erről beszélgetni?
– Nem – bökte oda Misi ingerültebben, mint szerette volna. Azonnal elszégyellte magát, de Klára hangosan felnevetett. Kacagása úgy csilingelt a kocsiban, hogy Misi fiatal, pattanásig feszült lelke először beleremegett ebbe gyöngyöző csodába, majd kiengedett.
– Pedig biztos körülrajonganak a lányok.
– Mhm. Nem.
– De barátnőd volt már, nem igaz?
Misi nem válaszolt. Némán meredt maga elé.
– Neeem?
Nagyot sóhajtva, alig láthatóan megingatta a fejét.
– Hogyhogy nem? Hisz olyan helyes srác vagy…
– Aha. Nagyon.
– Szerintem igen.
– Mhm. Mint egy nyeszlett Harry kibaszott Potyer. Csak az én homlokomon ragya van. – Klára annyira nevetett ezen, hogy a könnye is kicsordult.
– Rá hasonlítani pedig menő a te korosztályodban, nem? – Misi combjára tette meleg, puha tenyerét. Misi bizsergett az érintéstől.
– Fázol? – kérdezte Klára, selymes, búgó hangon, és keze lassan, simogatva, feljebb csúszott a fiú kólafoltos farmernadrágján. Misi tudata megpróbált gyors figyelmeztető jelzést küldeni, hogy ez talán nem helyes, de a testét hullámokban elöntő forróság elnyelte az aggodalmait.
– Akkor jó – suttogta Klára.
– Jövő héten ünnepli 62. születésnapját Somló Tamás, az LGT énekese, – jelentkezett be a Sláger Rádió esti műsorvezetője, hogy bekonferálja a következő dalt. – Embertelen szép születésnapot kívánunk!
Közben Klára ráhajtott a 114-es lehajtóra, de ahelyett, hogy elkanyarodott volna balra, Szentes irányába, jobbra fordult. Majd még egyszer jobbra, és leparkolt a Blue Café Bár parkolójában. Leállította a motort, és Misihez hajolt…
Van – Van – Ami – Ami annyira esztelen,
Hogy – hogy csakis – csak meztelen jó.
Meztelen
Van – Van – Ami – Ami annyira esztelen,
Hogy – hogy csakis – csak meztelen jóó.
Meztelen jóóóóó
– Itt nyugodtan megállhatunk. Innen már hazasétálok.
– Ugyan. Megígértem, hogy a kapuig viszlek. Ez is a szolgáltatás része – mosolygott Klára, és bekanyarodott a szentesi Bocskai utcába.
– Itt, ez az.
– Tudom.
Misi meghökkent, és már nyílt a szája, hogy visszakérdezzen, amikor a fényszórók sárgás fényében meglátta nevelőapját a Suzuki csomagtartójának támaszkodva. Arcára kiülő kaján vigyort, Joker maszkká torzította az alulról érkező megvilágítás.
– Sietnem kell – darálta gyorsan Misi, és már féllábbal a betonon volt, úgy köszönte meg a fuvart és búcsúzott el. Gyorsan becsapta az ajtót, elindult a nevelőapja felé, aki mintha ő ott sem lenne, egyenesen Klára lehúzódó ablakához tartott.
– Na, felállt neki vagy buzi a kölök? – kérdezte, ahogy behajolt az ablakon.
– Nincs a sráccal semmi gond.
– Pfff. Kösz. – Jobb zsebéből előhúzott pár bankjegyet, és odaadta Klárának, aki kicsit hátratolatott, majd vissza se nézve Misire elhajtott.
– Na te kis puhapöcs, most már legalább elmondhatod, hogy nem csak magadat fogdosod.