novella

Fodor Petronella: Rémálom

Hol vagy? – sikítok továbbra is, mert fogalmam sincs, hogy mi történik velem. Álomból álomba ébredni nagyon veszélyes. Azt hiszed, hogy már magadnál vagy, közben pedig még alszol, valahol félúton jársz két világ között.

Azt álmodom, hogy felébredek. Nem vagy itt, én pedig kétségbeesem. Érzem, ahogy felszökik a pulzusom, és apró verejtékcseppek indulnak útnak a homlokomról. A lábamat görcs feszíti, miközben újra életre kel a fejemben a buta kis törpe, aki sose a jót, mindig csak a rosszat gondolja. Hogy sose látlak többet, hogy most már így kell élnem. Harcolnék én vele, de egyrészt fogalmam sincs, hogy a hátulról jövő, alattomos kis gondolatokat hogy kell kinyírni, másrészt nyilván az lenne az ideális megoldás, ha csírájában elfojtanám az egészet.

Hol vagy? Hol vagy? Hol vagy? – zakatol a kérdés feszülő fejemben, lüktet tőle a halántékom. Ez már a pánikroham? Mély levegő, orron be és ki, elszámolok magamban ötig. Na jó, elég a három is, különben megfulladok. Biztos van valami magyarázat, amiért csak úgy eltűntél. Álmomban csalódnom kell benned, hiszen olyan boldogok voltunk együtt. Visszagondolok a meghitt kis reggeleinkre, kutyás bögre, cicás bögre, repceméz. Nem is indulhatna tökéletesebben a nap. Együtt, örökkön-örökké.

Ahelyett, hogy azon gondolkodnék, vajon mi történhetett, emlékek tolulnak fel bennem. Az első találkozásunk, a meglepetés, a mosolyom, a boldogság könnycseppjei. Mintha mindig is összetartoztunk volna. Eszembe jut az első fotó, amit rólad készítettem. Az ebédidőből ellopott percek. A gonosz törpe meg van győződve arról, hogy ennek most vége lett, én pedig hiába keresem a racionális magyarázatot. Pedig az álmaimban elég okos szoktam lenni. Voltaképpen egy műszaki zseni. Aztán persze mindig felébredek.

Hol vagy? – sikítok továbbra is, mert fogalmam sincs, hogy mi történik velem. Álomból álomba ébredni nagyon veszélyes. Azt hiszed, hogy már magadnál vagy, közben pedig még alszol, valahol félúton jársz két világ között. A pánik miatt azonban az agyam riadóztatja a testemet, mert zihálva felébredek. Most már igazából. A szám lefelé görbül, talán most is ugyanúgy, mint gyerekkoromban, nagyjából minden fotón, amikor azt mondták, hogy mosolyogjak. Vigyorogtam minden képen, például amikor a Balatonnál megkaptam – kihisztiztem – a sárga úszószemüveget, amit aztán egy hétig nem is voltam hajlandó levenni. Este sem.

Remegő kezem most egy meleg kézbe simul, az órára pillantok, még csak fél három.

– Szívem, rosszat álmodtam – súgom halkan, és arra vágyom, hogy aludjon csak tovább, de kicsit azért arra is, hogy ébredjen fel. – Gyere, bújj ide, minden rendben van – szól egy megnyugtató hang –, itt vagyok, vigyázok rád.

– Azt tudom – szipogom –, de azt álmodtam, hogy eltűnt a konyhából a kávéfőző. Megnéznéd, hogy megvan-e?

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: