novella

Kecskés Ildikó: Út(ON)

Anyám nagy bölcsességei közzé tartozott, hogy kislányom, csak zenésszel és pincérrel ne kezdjél, mert azok megbízhatatlanok. Aggódtam is, hogy csak egy leszek a sok közül.

Falja a KIA a kilométereket, végeláthatatlanul sok útjelző tábla mellett haladunk el. Nehezített pályán mozgok. Vagy az itt-ott felbukkanó ködfoltok akadályozzák a tisztánlátásomat, vagy a felkelő nap fényes korongja késztet hunyorgásra. Korán indultam, mert akkor egy alvásidő talán belefér az útba. Két gyermekemmel vágtunk neki a négyszáz kilométernek. Nem az olasz tengerpartra készülünk, bár ha az ellenkező irányba indulunk el, ott kötöttünk volna ki. Egész jó ötletnek tűnik, bár akkor kellett volna csomagolni úszóbugyit, 50 faktoros naptejet, strandtáskát, váltás ruhát, úszógumit, kislabdát. Egy pillanat alatt realizálom, hogy jobb lesz nekünk a panelban, a mamánál.

Hazamegyek hozzá, hogy kicsit kizökkenjek a hétköznapi mókuskerékből, hogy anya segítsen a fiúk körül, és végre én is embernek érezzem magam, ne pedig egy két lábon járó kiszolgáló személynek.

A gondolataim el-elrévedeznek, ezt a gyerekek éles visítása szakítja meg. Egy másfél és egy három éves. Leszíjazva öt órán keresztül. Nem is tudom, mit gondoltam, amikor bevállaltam ezt az utat. A gyerekdalok teljes repertoárját eléneklem nekik. Nem tudják, hogy annak idején az anyjukat eltanácsolták a tanítói pályáról, mert zenei analfabéta. Az A part alatt a kedvencük, már nyolcadjára köti a szúnyog a kévét. Az anyaság velejárója, hogy úgy tudok mesét olvasni és énekelni, hogy közben teljesen máshol jár az eszem.

A három tarka macskáról eszembe jutott egy régi emlék. Tizennyolc évesen, friss jogosítvánnyal a kezemben, útnak indított a szerelem. Akkor elképzelhetetlennek tűnt, hogy éjszaka 170 kilométert vezessek le ismeretlen terepen azért, hogy ott lehessek az első sorban a koncerten. Négy órás készülődés, amit a tükör előtt töltöttem tanácstalanul, hogy mit is vegyek fel, hiszen ez egy rockkoncert. Jól kéne kinéznem, ha már a frontember hívott meg, de túl se kéne tolni. Halmokban álltak a rongyok a szoba közepén, én pedig hisztiztem a barátnőmnek. Végül a világos, szűk farmeremre esett a választás egy bézs felsővel. A sok fekete ruhába öltözött ember közül ki fogok tűnni, az már tuti.

Roxyval bevetettük magunkat a Suzuki Swiftbe, és nekivágtunk a sötét, hosszú útnak. Úgy szorítottam a kormányt, hogy néha még a keringésem is veszélybe került. A szemem tágra nyitottam, már fájt a pislogás, annyira kiszáradt. Jó két órás út után megérkeztünk. Megközelítettük a helyszínt, gondosan leparkoltam úgy, ahogy apám tanította. Villanyoszlop mellé, egy jól megvilágított útszakaszon, nehogy feltörjék a kocsit. Még a kormányzárat is feltettem, és kivettem a rádiót, biztos, ami biztos. Bár soha nem értettem az apám aggodalmát. Ő még a sátrat is lelakatolta a kempingben. Roxy már messziről lebegtette a VIP belépőt, szerényen követtem. A ruhatárnál álltunk sorba, amikor megpillantottam Őt, aki miatt lementem a térképről.

Anyám nagy bölcsességei közzé tartozott, hogy kislányom, csak zenésszel és pincérrel ne kezdjél, mert azok megbízhatatlanok. Aggódtam is, hogy csak egy leszek a sok közül.

A tömegen keresztül láttam meg őt a színpad mellett. Nem mertem integetni, még köszönni sem. Úgy tettem, mintha nagyon fontos beszélgetésbe merülnék. De megfogta hátulról a nyakamat, megfordított és csókot nyomott a számra, a maradék erő is kiszállt belőlem. Körbenéztem, hogy mindenki látta-e. Szorosan fogta a kezemet, éreztem a magabiztosságát és a büszkeségét.

Legközelebb már a színpadon láthattam, ahogy a háttérfények megvilágították, mint valami félistent.

A koncert alatt egy érzelmi hullámvasúton ültem. Nem, nem lehet őt komolyan venni, hiszen zenész, biztos minden városban van egy nője.

Aztán körülvették őt a rajongók. A fiúk csak gratuláltak, de a lányok egyértelműen őt akarták. Csendben meghúzódtam hátul. Amikor megunta a dedikálást, áthúzott a tömegen, és eltűntünk a backstage-ben. Lehuppantunk egy fotelbe, és amíg a többiek kifújták magukat, addig mi egymásba feledkezve csókolóztunk.

Hazafelé repült a kis zöld Suzuki. Életem egyik legszebb estéje volt, hinni akartam, hogy különleges vagyok, és mindez most velem történik.

Az emlékekbe merülve azt veszem észre, hogy a KIA is repül az autópályán, mert kicsit hosszabban hagytam rajta a lábam a gázpedálon.

A gyerekek rájöttek, hogy kikötözve kell még órákig utazni. Fél kézzel dobálom hátra nekik az almát, a kiflicsücsköket, hátha ezzel csendes perceket nyerek. Úgy érzem magam, mint egy állatkertben.

Viselem, minden jóval és nehézséggel együtt. Boldog vagyok, hogy egyszer erre is úgy fogok visszaemlékezni, mint arra a tizenhét évvel ezelőttire. Fiatalság bolondság, az út és a kocsi változik, de a benne ülők elszántsága sohasem.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: