A hónap szerkesztői novella

Ságh Beáta: Ananásztorta

A gyerekosztály sötétségét csak a nővérpulton pislákoló asztali lámpa gyenge fénye töri meg. A hatalmas hodályban két hosszú sorban, a fal mentén, 18-20 ágy áll. Rácsos kiságyak, felnőtt méretű, kopott vaságyak, vegyesen.

A hullámpalával fedett kültéri folyosó jobbra-balra tekereg a kórház pavilonjai között, és sosem lehet tudni, melyik elágazónál bukkan fel egy marcona fegyveres őr. Éjjel kettő van, és még mindig közel harminc fok. Rita az éjszakai ügyelet közepén a feketéknek elkülönített részlegek felé siet a gyerekosztályra, egy újonnan érkező lázas kiskamaszhoz, mikor az egyik kanyarban elé toppan a két egyenruhába öltözött, hatalmas fekete férfi. Nem tudta megszokni a gépfegyveres biztonságiak szúró pillantásait. Az őrök behemót bakancsai fémesen koppannak a keskeny folyosó töredezett betonján, miközben kimért, összehangolt, lassú léptekkel közelednek Rita felé. Lapátnyi kezeikkel gigászi gépfegyvert tartanak keresztben a mellkasuk előtt. Robusztus törzsük finoman jobbra-balra fordul lépteik ütemére. Szemük sem rebben. Rita szája kiszárad és hirtelen keserű ízt érez nyelvén. Nagyot nyel, leszegett tekintettel összehúzza magán fehér köpenyét, megmarkolja zsebében fonendoszkópját, mintha erőt meríthetne belőle, és kapkodó léptekkel próbál észrevétlenül továbbsuhanni. A két őr megáll, és halkan néhány szót váltanak egymással. Zulu törzsből valók, gondolja Rita, mikor meghallja a törzsi nyelv jellegzetes, csattogó hangjait. Kinek parádéznak ezek, próbálja megkeményíteni magát. Láthatják, hogy idevaló orvos vagyok, a kórház logója van a köpenyemen, gondolja pökhendin, de a pökhendiség nem hozza meg a magabiztosságot. Mikor eléjük ér, futva az őrökre néz, összeszorított ajkait vékony mosolyba erőlteti, és egyik kezét gyors üdvözlésre emeli. A két őr arcán azonnal elpattan egy maszk és kedvesen vigyorognak, húsos ajkaik a fülükig szalad, vállaikat leengedik. Hi, doc, how are you? Busy night, isn’t it, dörmögi egyikük, és lapátkezével barátságosan hadonászni kezd maga előtt, már majdhogynem kezet nyújt. Mindannyian lelassítanak, mosolyogva méregetik egymást, de nem állnak meg, miközben elejtenek néhány futó udvariasságot.

A gyerekosztály sötétségét csak a nővérpulton pislákoló asztali lámpa gyenge fénye töri meg. A hatalmas hodályban két hosszú sorban, a fal mentén, 18-20 ágy áll. Rácsos kiságyak, felnőtt méretű, kopott vaságyak, vegyesen. Az ágyak felett nyitva hagyták a függönytelen ablakokat. A fehér lepedők alól kinyúló sötét kis karokon, lábakon megcsillan a beszűrődő Hold. Az idegen neszektől és rezgésektől súlyossá vált levegő izzadságcseppeket hív Rita homlokára. Óvatosan lépked a csupasz betonpadlón, hogy ne csapjon zajt, és ne menjen ki a bokája a sötétben egy kisebb gödör miatt. Mikor a pulthoz ér, a nővér rászán néhány hangsúlyos pillanatot, hogy tetőtől talpig felmérje az újonnan érkezett, fiatal fehér doktort. A nővér bőre csillogó csokoládé. Fekete részlegen, fekete betegeknek fekete nővér jár. És fehér orvos. A nővér szótlan méltóságba burkolózva elindul Rita előtt, csak mappája suhintásával jelzi, hogy elvárja, Rita kövesse. Rita megrettenve mered a nővér egyenes hátára, a kék egyenruhában remegő terebélyes hátsójára, és csak akkor érti meg, miért hagyják el a hatalmas, közös kórtermet, mikor a nővér félvállról hátraszól. Fertőző. Elkülönítettük. Rita nem ismeri a hátsó folyosót és a különálló termet, ahova benyitnak. Nem kapcsoltunk villanyt, csak gyertyát gyújtottunk, teszi hozzá a nővér már az ajtóból, és Rita előtt lép be a szobába.

Az apró helyiségben egyetlen ágy áll, rajta egy kamaszlány fekszik gyűrött, lucskos lepedő alatt, homlokán borogatás. A szobában savanyú szag terjeng. A beteg mellett egy kopott széken egy másik nővér ül, lazán összefont karokkal. Doktor, mondja köszönésképpen, és lassan meglóbálja keresztbe tett lábát. Nem áll fel. Mellette a kisasztalon néhány gyertya világít. Kholwa, olvassa Rita a nővér nevét a névtábláról, miközben a gyér fényben közelebb hajol a beteghez. A kamaszlány bőre majd meggyullad a láztól. Hatalmas nyirokcsomók dudorodnak az állkapcsa alatt. Kicsit nyöszörög, vékony karjait védekezőn maga elé húzza, próbál az oldalára fordulni, de gyenge. Rita ráteszi a lány szívére a fonendoszkópot, és ahogy a szapora verdesést hallgatja, úgy érzi, végre egy pillanatra kizárhatja a külvilágot, most csak ketten vannak, a beteg, meg ő. Mennyi volt a láza, kérdi Kholwa nővértől. Nem tudjuk. Eltörött a lázmérő. Holnap kapunk másikat, mondja Kholwa színtelenül, kicsit csettint nyelvével, és megcseréli keresztbe rakott lábait. Hűvös kíváncsisággal figyeli Ritát, ahogy az apró hólyagos kiütéseket nézi a beteg hasán. Látott már ilyent, doktor, kérdezi, mikor túl hosszúnak ítéli a nézegetést. Nem is tudom, feleli Rita kitérően, próbálja leplezni bizonytalankodását. Szemét marni kezdi egy izzadságcsepp. Miért nem gyújtottak villanyt, kérdi. Nem bírja a fényt. Jellemző jel, feleli Kholwa közömbös hangon. Ritának most tűnik fel, hogy a kamaszlány szorosan összezárja szemeit, pedig ébren van, hallja a beszédüket. A koromfekete szempillák tövében kevés ragacsos sárgaság ül. Ha nem látott még ilyent, doktor, egy ananásztortáért megmondom, mi ez, mondja Kholwa elnyújtott, lusta hangon. Lábai megállnak. Ajkai kissé csúfolódva kunkorodnak, de tekintete meleg, mosolya barátságos. Rita a gyertyák remegő fényét nézi. A büdös, sötét kisszobában, a lázas kamaszlány mellett, Kholwa csúfondáros mosolyától kísérve, hirtelen mintha egy buborékban lenne, nyugodtnak és békésnek érzi magát. Leengedi karjait, kihúzza magát. Kholwara néz. Érzi, tekintete mosolyog. Oké, mi ez, kérdi. Kholwa szája sarkából a tekintetébe kúszik a barátságos csúfondárosság. Kanyaró, mi lenne, mondja, és felszegi állát. Újabb láblóbálás. Jesszusom, kanyaró, életemben nem láttam még kanyarót, ez az első kanyaró, amivel találkozom, nálunk, otthon már évtizedek óta nem létezik! Rita fejében süvítenek a gondolatok, szívében zubognak az érzések. Kérek egy spatulát, kiáltja izgatottan Kholwanak, és a nővér, mint aki csak erre várt, felpattan végre székéről, zsebéből spatulát ránt elő, és Rita felé nyújtja. Rita kis pupillalámpája fényénél a beteg szájába néz, és igen, az arcüreg belső felén, az őrlők magasságában ott látja azokat a jellegzetes foltokat, melyekről eddig csak a könyvekben olvasott, és diagnosztikus értékűek. Kholwa vele együtt a lány fölé hajol az ágy túloldaláról. Hajlott derékkal összenéznek a beteg felett. Kholwa tekintete némán kérdez, Rita tekintete diadalittasan válaszol. Lassan kiegyenesednek. Rita gyógyszert rendel, Kholwa behozza, beadja a lánynak, majd visszaül székére, és unottan meglóbálja keresztbe vetett lábát.

Rita másnap, az esti műszak kezdetekor egy füles kartondobozzal érkezik a fekete gyerekosztályra. Kholwa nővért keresi. Kholwa a műszakváltó nővérek cserfes csoportjának közepén ül, kávéznak, hangosan nevetnek, élénken gesztikulálnak, mindannyian egyszerre beszélnek. Kezében megáll a kiskanál, mikor észreveszi Ritát. Az ananásztorta, mondja Rita, és zavartan felemeli a kartondobozt. Kholwa hitetlenkedve feláll, majd csúfondárosan nevet, ó, hát nem felejtette el, doktor, nem gondoltam volna… Megilletődötten elveszi a dobozt, lassan az asztalra teszi, hősnek érzi magát, ahogy a többiek körbeállják, és zavartan pillantgatnak Ritára. Kholwa úgy bontja ki a süteményes dobozt, mint egy kincses ládát. Óóó, gyönyörű, búgja, és a csúfondárosság eltűnik ajkai szegletéből. Egy szeletet, doktor? Összenéznek Ritával. Mindkettejüknek hála csillog a tekintetében.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: