Szokatlanul fullasztó ez a júniusi hőség, megreked a levegő a zsúfolt villamosban. Minden döccenésre fájdalom nyilal a halántékomba. Napok óta szenvedek a migréntől, a zötykölődés csak tovább ront a helyzeten. A szemben ülő asszony hosszában félbehajtott újsággal legyezi magát, akárhogy szeretném, nem tudok úgy fordulni, hogy ne érezzem izzadtságának fanyar szagát. Hányingerem van. Becsukom a szemem, próbálom elterelni a gondolataimat, de nem megy.
Tizenöt éve nem találkoztam Andrew-val. Nem tudom, miért jött Budapestre, de mintha megérezte volna, hogy beszélni akarok vele. Mióta megszületett Hanna, és férjhez mentem Miklóshoz, évi egy-két üzeneten kívül nem volt közöttünk semmi. Egyelőre fogalmam sincs mit mondok majd el mindabból, ami szudáni találkozásunk óta történt, de most már nem akarok meghátrálni. Úgy érzem, igaza van a lányomnak, minden az én bűnöm.
- Az Oktogon következik – recsegi a hangszóró a fejem fölött.
Felpattanok, a tülekedő tömeggel együtt én is leszállok. Innen gyalog megyek, csak fél óra a Városliget, bőven odaérek négyre, szükségem van egy kis levegőre, különben megfulladok. A hátam mögött becsapódó ajtó eszembe juttatja az elmúlt napok történéseit. Hiába hessegetem, újra és újra magam előtt látom, ahogy tizennégy éves lányom az orrom előtt csapja be apja lakásának ajtaját. Most is érzem, ahogy a csattanás a folyosó kavicsmintás burkolatában rezegve felfut a lábamba, onnan a halántékomig, hogy végleg befészkelje magát a gondolataimba, hogy minden percben emlékeztessen arra a pillanatra, mikor a becsapódó ajtóval veszni láttam lányom belém vetett bizalmát.
Hanna imádja Miklóst, sohasem akartam fájdalmat okozni neki, ezért éveken keresztül görcsösen figyeltem arra, hogy semmit sem érzékeljen a bennem dúló érzelmi viharokból. A magam módján szerettem a férjemet, jól megvoltunk, higgadt, türelmes ember, de igazi szerelmet soha nem éreztem iránta. Nem veszekedtünk, nem voltak nagy viták, igyekeztünk kulturált módon elválni. Hanna eleinte fel sem fogta a történteket, mindvégig meg volt győződve arról, hogy hamarosan kibékülünk, és apja ismét hazaköltözik hozzánk.
Két hónapja mondták ki a válást, Hannában akkor tudatosodott, hogy mi hárman már sohasem leszünk egy család. Mégis sokáig bízott abban, hogy meggondolom magam, és visszahívom Miklóst, ezt többször a fejemhez vágta:
– Anya, tulajdonképpen miért váltál el aputól? Tényleg nem szeretted őt soha? – kérdezgette tőlem a válást követő hetekben szinte naponta.
– Kicsim, ez butaság! – cirógattam szívalakú arcát, selymes haját, egész elvarázsolnak mélykék szemei. – Szerettem az apádat, még most is szeretem. Csodás apa és jó társ volt.
– Én ezt nem értem! Apa most is azt mondja, hogy szeret és te vagy az oka mindennek. Ha igazán szeretted volna, ő soha nem megy el, ebben biztos vagyok.
– Hanna! A szerelmet nem lehet erőltetni. Az vagy van, vagy nincs. És ha tiszteled a másikat, akkor fel kell vállalni, ha már nincs benned szerelem.
– De, anya! Miért nem próbáljátok meg újra? Lehet, hogy rájönnél, hogy mégis szereted.
Hetekig könyörgött, hogy hívjam vissza Miklóst. De nem tettem, ezért kizárólag engem büntetett, mindennap és minden lehetséges módon, ami bakfis fejében eszközként jelen volt. Egyre rosszabb lett a helyzet. Az én cserfes, jókedvű nagylányom olyanná vált, mint egy durcás óvodás. Néhány hete, amikor hazajött az apjától, újra előjött a dologgal, fogyóban volt a türelmem, már semmi újat nem tudtam neki mondani:
– Hanna, értsd meg, apáddal mi már sosem fogunk kibékülni! Én képtelen vagyok őt szeretni.
– Tudtam, hogy te vagy a hibás! Gyűlöllek, gyűlöllek! Engem is becsaptál, nem csak apát, soha többé nem akarok beszélni veled! – zokogva zárkózott be szobájába.
Azóta minden megváltozott az életünkben. Nem beszél velem, nem eszik a főztömből, késő délutánig az utcákon császkál a haverjaival, és az sem érdekli, ha ezért megdorgálom.
Mindennek ellenére sosem gondoltam, hogy Miklós – akivel még a válást megelőzően megegyeztünk, mindketten tiszteletben tartjuk egymást, és segítjük a lányunkat a szakítás feldolgozásában -, alattomos módon hátba támad, és képes lesz szembe fordítani velem Hannát.
Tempósan gyaloglok, sehogy sem szabadulok a görcsös fájdalomtól a fejemben. A járdaszélen egy férfi parázsló cigi csikkét tapossa el előttem. Ahogy elhaladok mellette, a dohány édeskés illata csábítóan kanyarodik az orrom felé. Mélyen szippantok a füstbe, lehunyom a szemem, összefut a nyál a számban. Bár a lányom kérésére egy éve nem dohányzom, titokban néha elszívok egy-egy fél szálat, de csak ha ideges vagyok. Az egyik irodaház árnyékában megállok, táskámat a térdemre támasztva kutatok, tudom, hogy lennie kell valahol egy eldugott doboznak. Félkézzel fülem mögé tűröm szemembe lógó tincseimet, ahogy meglátom magam az ablak tükrében, egy pillanatra mozdulatlanná dermedek: megfáradt, szürke arcú nő néz vissza rám. A virágmintás ruha kimondottan kövéríti. Az ujjatlan, kivágott fazon csak tovább ront a képen, kiemeli megereszkedett karját, a melleiről nem is beszélve. A francba azzal a cigivel, igaza van Hannának, halszürke lesz tőle a bőröm.
Amikor két héttel ezelőtt elvittem Hannát az apjához, Miklós hamarosan felhívott, és egyszerűen közölte, hogy a lányunk egy ideig nála szeretne maradni, jobb lesz, ha egy darabig nem zavarom. Nem is értem, hogy képzelte, hogy szó nélkül beleegyezem.
– Nagyon zaklatott – mondta, – hagyd egy kicsit megnyugodni!
– Jó, de mégis meddig? – kérdeztem a döbbenettől kővé dermedve.
– Nem tudom. Egy ideig – válaszolta és kinyomta a telefont.
Mindenképpen beszélni akartam Hannával. Hosszasan csörögtem a mobilján többször is, nem vette fel. Végül csak üres sípszó jelezte, nem akar velem beszélni. Hamarosan a zuglói társasház előtt álltam, ujjamat a kaputelefon nyomógombján tartottam, a tizenhetes szám mellett. A víztiszta plexilappal fedett névtáblán frissen nyomtatott cetlin két név állt: Katona Miklós és Katona Hanna. Elborított a düh, nem is értem, miért.
– Igen, ki az? – szólalt meg végre Miklós.
– Szia Miklós, én vagyok. Szeretnék beszélni Hannával. Felengednél?
– Nem hiszem, hogy ő ezt akarná, de szólok neki.
Hallom, ahogy hátra szól Hannának. Rövid szünet után végre meghallom a lányom hangját:
– Igen?
Hangja rideg és kimért volt, éreztem, semmi jóra nem számíthatok.
– Szia kicsim! Én vagyok.
– Szia!
– Felmehetnék? – toporogtam ingerületen.
Válasz nem érkezett, de néhány másodperc elteltével kinyílt a kapu. Felmentem. A lányom a félig nyitott ajtóban állt, egyáltalán nem akart behívni. Úgy álltam ott, mint egy porszívóügynök vagy egy házaló idegen.
– Hanna, beengednél? Szeretném, ha megbeszélnénk a történteket!
Nem mozdult. Egy idő után megrázta kerek arcát és közölte:
– Ne haragudj, nincs miről beszélnünk.
– Hanna, nem értelek. Mi történt veled? – emeltem fel a hangom, közben láttam, ahogy a szomszéd ajtó résén kikukucskál egy idős asszony.
– Minden rendben, asszonyom? – kérdezte.
– Igen, minden rendben, köszönöm, menjen csak nyugodtan! – mosolyogtam kényszeredetten, közben idegesen matattam az autókulcsot a kabátzsebemben.
– Kérlek Hanna, hívd ide apádat! – fogyott a türelmem, kezdtem belefáradni tinilányom makacsságába.
Hanna hátralépett, emlékszem, ahogy Miklós zsebre tett kézzel, fölényes arccal megjelent az ajtóban. Mennyire szánalmas volt, Istenem!
– Miklós, kérlek, nem beszélhetnénk meg odabent?
– Ne haragudj, Adina, megígértem Hannának. Neki most nyugalomra van szüksége, hiszen megegyeztünk, nem? Hogy mindketten vigyázunk Hanna lelki egészségére.
– Az Isten szerelmére! Miklós! Ez mégiscsak méltatlan, nem gondolod?
Küszködtem könnyeimmel, de közben meg tudtam volna fojtani.
És akkor Hanna egy pillanat alatt az ajtóban termett, és elkezdett szitkozódni:
-Még te beszélsz, anya?! Miféle anya vagy te? Hm?! Mégis meddig akartad eltitkolni előttem, hogy éveken keresztül megcsaltad apát? – sírástól szaggatott hangja utat tör a hosszú folyosó falai között. Visszhangzott mögöttem minden szó.
– Hanna, ez így nem igaz! Engedd, hogy megmagyarázzam! – suttogtam felé, de nem nagyon érdekelte, mit mondok. – Kérlek, ne üvölts velem a folyosón!
– Ugyan, kit érdekel, ha meghallják! Hadd tudja mindenki, milyen hazug vagy!
– Hanna, hagyd ezt abba! – szólt rá most már Miklós is.
Éreztem, hogy nem tudok tovább uralkodni magamon.
– Miklós, légy eszednél, ne tömd tele a lányod fejét hülyeségekkel! Ha mondani akarsz valamit, mondd ki nyíltan, a szemembe!
-Hát jól van, Adina! Kimondom, tessék! Tudom, hogy annak idején, amikor még a világot jártad, többször találkoztál Andrew-val. És igen, Hannának azt is elmondtam, hogy még abban sem voltál biztos, hogy tőlem estél teherbe. Mondd csak, Adina, mikor akartad mindezt elmondani a lányodnak?
Miklós képe csak még hosszúkásabbra nyúlt, mint amilyen valóban volt, mintha az egész arca egy nagy kérdőjellé változott volna előttem. Elakadt a szavam. Ahogy néztem, eszembe jutott, milyen megértő volt velem, amikor tizenöt évvel ezelőtt hazatértem Szudánból, és közöltem vele, hogy terhes vagyok, de nem tudom biztosan, övé-e a gyerek. Nem csinált patáliát, nem veszekedett, kedves volt és támogató. Sosem gondoltam, hogy Miklós egyszer ellenem fordítja ezt a fegyvert. Nem tudtam megszólalni, zihálva álltam az ajtó előtt, úgy éreztem magam, mint akit farkasok tépnek cafatokra. Hanna hangja hozott vissza a valóságba:
– Igen, anya, mindent tudok rólad, meg a hazugságaidról. El kellett volna mondanod nekem, nem gondolod? Az egészet, a kis kalandjaidat azzal az Andrew-val, vagy mit tudom én, hogy is hívják?! Még jó, hogy apasági tesztet csináltattál! Persze, gondolom, ez sem rajtad múlt, igaz?! Ne gyere ide többet, ha megkérhetlek!
Hanna egyetlen mozdulattal bevágta előttem az ajtót. Esélyem sem volt válaszolni vagy meggyőzni őt. Minden, amiért küzdöttem az életemben, apró szilánkokra hullott velem együtt. Lerohantam a lépcsőn, ki az utcára. Zsongott a fejem, és csak arra tudtam gondolni, hogy tehette ezt velem Miklós.
Napok óta azt az ajtót látom álmomban, dörömbölök rajta, a kilincset csapkodom, de hiába, senki nem nyitja ki. Izzadtan, zokogva ébredek, és majd belehalok, hogy mindez valóság, az ajtó létezik, és talán örökre elszakít a lányomtól. Hibáztam, és most fogalmam sincs, mit tegyek, hogy újra visszaszerezzem a bizalmát. A bizalom, amiről annyit papoltam neki kiskora óta. És épp én romboltam benne le porig.
Tíz perc múlva négy óra, hamarosan odaérek a Városligetbe, de talán nincs veszve minden. Tennem kell valamit, mielőtt Miklós újabb taktikát vet be ellenem. Csak remélni tudom, hogy nem mondja el Hannának, hogy valójában nem készült apasági vizsgálat. Hanna örökre meggyűlölne, ebben biztos vagyok. De Miklós is fél, tudom. Ha ezt a kártyát is kijátssza, megvan az esélye, hogy elveszíti Hannát. Ezt biztosan nem kockáztatja meg.
Beszélek Andrew-val, elmesélek neki mindent, úgy ahogy volt. Csak Hannát kapjam vissza!
Lassan enyhül a görcs a halántékomban, de a szívem egyre erősebben ugrál, ahogy közeledem a megbeszélt helyhez. Andrew integet, ezek szerint megismer. Még mindig jóképű, sármosan mosolyog, mint régen, csak egy kicsit megőszült. Ugyanaz a szívalakú arc, kék szemek, finom ajkak.
– Szia Andrew! Jó, látni téged!