Itt vagy? Tudom, hogy itt vagy. Neked itt kell lenned!
Nézd, itt volt a nevem. Kék betűkből. A nyoma még mindig látszik. Tíz év alatt sem tűnt el. A tiéd teljesen lekopott. Az sárga volt. Együtt vettük egyszer suli után abban az ócska kisboltban, ahol a néninek mindig savanyúalma szaga volt. Egy csomag színes matricabetű. Cherry Colára már nem is maradt pénzünk, de nem bántuk. Boldogan hoztuk el, és az Estikörben aznap mondtuk Tündének a napi jó dolog résznél, hogy szeretnénk kiírni az ajtóra a nevünket a betűkből. Bella és Melinda. Ő meg azt javasolta, hogy inkább valami olyan tárgyat válasszunk, amit csak mi használunk, és arra ragasszuk fel. Így az a sajátunkká válik. Ezért írtuk végül az ágyra a nevünket. Vajon ki alszik most itt?
Más lett a függöny. Szerettem a lepkéket a miénken. Rengeteg volt belőlük. Emlékszel, amikor megszámoltuk őket? Háromszor kellett elölről kezdeni, mert mindig más jött ki. Nem is tudom, mennyi lehetett végül. Azóta mindig megszámolok mindent, amit szeretek. Az esőcseppeket a kabátomon, a nevetést a reggeli villamoson, a téli faggyal dacoló, faágon maradt kis levélkéket.
Itt kellett volna maradnunk! Nekem itt kellett volna maradnom. Akkor te sem mentél volna Rigóval Németországba. Akkor nem történhetett volna ez meg. Akkor a lepkék is biztos meglennének, és megszámolhatnánk újra.
Nem akarom, hogy végleg elmenj! Annyi mindent nem mondtam el. Még itt vagy, ugye? Elmondom, most elmondom, hogy mennyire vártam a vasárnapokat. Titkoltam előtted, de vártam mindegyiket, hátha aznap eljön anya. Titkoltam, mert neked nem jöhetett senkid. Neked nem volt kit várni, nekem volt. Minden vasárnap úgy ébredtem, hogy ma biztos megérkezik. Egész vasárnap figyeltem a hívót, hátha aznap engem szólítanak. Horváth Melinda jöjjön a portára!
Elterveztem előre, hogy amikor meghallom a nevem, nem fogok rohanni. Szép lassan lépkedek majd, mint akinek ez természetes. Mintha az lenne, hogy jön meglátogatni az anyukám.
Volt az a fiú, aki szintén Horváth volt. Amikor az ő nevét kezdte recsegni a hívó, egy pillanatra megdermedtem, mindig azt hittem, hogy engem hívnak. Most tényleg anya jött, és azt fogja mondani, hogy már nincs a Tónibácsi. Hazamehetek. És minden újra rendben lesz. Mint régen, amikor ketten voltunk. Csak anya, meg én. Horváth László jöjjön a portára! Gyűlöltem a Horváth Lacit!
Most elmondom Neked, hogy minden vasárnap este azt álmodtam, hogy megszököm innen, és hazamegyek. Álmomban közelebb érek a házunkhoz, az ablakon át látom, ahogy Tóni bácsi tornyosul az asztalnál. Súlyos, kérgesre repedezett tenyerével támaszkodik rá. A kertből is érzem a minden porcikájából áradó, nehéz gépzsírszagot. Anya nincs ott egyik álomban sem. Nem merek bemenni a házba. De elmenni sem akarok, azt gondolom, megvárom, míg anya kijön valamiért. Ezért összekuporodom, és elalszom a kertben, a bokor alatt. Az alatt, amelyiknek olyan jólesően fanyar az illata. Nem tudom, mi a neve, de amikor kicsi voltam, sokszor játszottam az ágai között Szotyimacival, meg Lófibabával. Mindig akkor ébredtem fel, amikor álmomban elaludtam.
Most elmondom Neked, hogy egyszer tényleg elmentem a házunkhoz. Üres volt. Teljesen. Nyoma sem volt semminek, annak sem, hogy élt ott valaha valaki. Mintha minden ütés, minden fájdalom, minden sikítás, ami Tónibácsi, és minden dal, hang és érintés, ami anya, azt bepakolták volna bőröndökbe, ládákba, zacskókba, befőttesüvegekbe. Felrakták volna egy autóra, és elvitték volna az egész bánatos zűrzavart olyan messzire, ahol már senki nem talál rá. Anya úgy eltűnt azzal az emberrel, mintha nem is lett volna. Nem tudom, miért vártam őt vasárnaponként.
Látod, hogy nem mehetsz el! Most nem. Ez a szoba tele van veled.
Figyelj csak, mindjárt bejön Tünde is, és ránk szól, hogy ne lustálkodjunk annyit. Tessék szépen vacsorázni menni! Utána meg kezdődik az Esti kör. Elmondjuk, mi volt rossz, és mi volt jó a napunkban, és Tünde megsimogat, tanácsot ad, és elmondja százszor, hogy jaj, gyerekeim, amin mi fojtottan vihogunk. Még nem mehetsz el! Még annyi minden van hátra. Még énekelned kell! Még el kell mennem a fellépésedre, és tapsolni az első sorban, ahogy elterveztük. Még nem mehetsz. Nem így. Még nem.