novella

Szép Csenge: Emlékek kertje

A nagymamám szomszédságában lakott Kálmán bácsi. Kálmán bácsi udvarát egy vékony drótkerítés választotta el a miénktől.

Nagyi mindig azt mondogatta, mennyivel jobb lenne a világ, ha az emberek megbecsülnék azt a keveset, ami nekik adatott. Sosem lekicsinylően mondta, csupán azzal a bölcsességgel, amit egyedül egy idős asszony tudhat magáénak. Ahogyan a krumplihajak a földre hulltak a keze ügyéből, mikor a ragacsos lekvárnak valót főzte a tűzhelyen, vagy a bodzavirágokat metszette a kert végében, a mozdulatai is sok évtizednyi tudásról árulkodtak. A tekintetében volt valami egészen megnyugtató. Mintha a csillogó szemében ott ült volna az igazság, amelyből egy kicsi mindig belekerült a lekvárba.
Emlékszem, azt is gyakran ismételgette, hogy mindenkiben ott rejtőzik a saját meséje, csak kevesek képesek azt elmondani. Ezért kell figyelnünk a másik emberre; a lesütött szemekből, az egymást tördelő kezekből, a szende mosolyokból mind közelebb kerülhetünk a másikhoz.
Én pedig figyeltem. Megtanultam olvasni az emberekben, meglátni bennük a mesét. De a mesék nem mindig a játékról, a jóságról és a szépségről szólnak!  Ott rejlik bennük az ármány, a mély fájdalom, amit a hős magával cipel az élete végéig.

A nagymamám szomszédságában lakott Kálmán bácsi. Kálmán bácsi udvarát egy vékony drótkerítés választotta el a miénktől. Megszámolni sem tudom, hányszor láttam az öreg görbe testét felbukkanni a drótfonatok másik oldalán. Hol a tejesüvegekért lépegetett ki a kertkapuhoz, hol az almafáit metszette. 
Mosolyogni sosem láttam. Ha jobban belegondolok, kicsit tartottam is tőle, viszont illedelmesen köszöntem, mikor megpillantottam a barna színű lapos sapkáját.
– Olyan mogorva – húztam a szám szélét, amikor nagyi arra kért, vigyek át az öregnek néhány üveg barackkompótot.
– Nem tudhatod, miért ilyen – nyomta a nagymamám kezembe a kosarat, ami tele volt az édes befőttekkel.
Megadóan sóhajtottam, majd fogtam magam, és átbandukoltam a szomszédba. 

Mikor odaértem, tanácstalanul forgolódtam a ház előtt, billegtem egyik lábamról a másikra, húztam az időt. Nem mertem csengetni. Kitaláltam, hogy ott hagyom a befőtteket a kapuban. Hiszen a tejesember is mindig leteszi a ház elé az üvegeket. Nem lesz gond.
Óvatosan helyeztem a földre a törékeny kincsekkel teli fonott kosarat, amikor egy dörmögő hang megszólított.
– Mi járatban?
Felnéztem, és megláttam a barna sapkát, alatta Kálmán bácsi szúrós tekintetét.
– Nagymama küldi – hebegtem.
– Nyitva a kapu – intett az öreg, majd hátat fordított nekem. Elindult a kert irányába.

Felegyenesedtem, majd lenyomtam a rozsdás kilincset.
Követtem az öreget, aki egészen az almafákig sétált. Mikor odaért, hátrasandított, jövök-e utána.
– Tedd csak le oda! – mutatott a verandára. – Kiveszed belőle a kompótot? Mindjárt kerül más a helyükre.
Megilletődve bólintottam, és szaporán megszabadítottam a kosarat a tartalmától.
A befőttek alja halkan koccant a betonon.
– Csak óvatosan – szólt rám az öreg –, különben a földről kell ebédelnem.

A befőttek katonás sorban álltak egymás mellett, a kosár pedig nem tátongott sokáig üresen.
– Hálám jeléül – lépett mellém Kálmán bácsi, markában pozsgás almák pihentek.
Azóta sem láttam olyan élénk színű almákat. A kerekded gyümölcsök boldogan gurultak a kosárba.
– Hű, milyen szépek! Mitől ilyen pirosak?
– A türelemtől – nézett rám. A szívem nagyot dobbant, mikor belenéztem a szemébe.
– Nézz mélyen az emberek szemébe, meglásd, ott rejlik az igazság – futottak át bennem a nagyi szavai.
Kirajzolódott előttem egy valóságos kép illatokból, színekből. Elképzeltem, mi mindent cipelhet magában a bácsi, hogy testét nem az idő múlása, hanem az emlékek húzzák a föld felé. 

Miután megköszöntem a kedvességét, visszasiettem a házba a teli kosárral.
Arcomon széles mosollyal léptem be a konyhába.
– Hát ez meg? – tette csípőre kezét nagyi.
– Kaptuk – pakoltam le a hokedlire az ajándékot.
– Ez a Kálmán! Látod, milyen jószívű?
Nagyi a pultra helyezte a kosarat, sorjában megmosta az almákat. A hokedliről figyeltem, ahogy egyenként megtörölgette a gyümölcsöket. A csend lassan körbefont minket.
 Szomorú a szeme.
– Kinek? – fordult hátra nagyi.
– A Kálmán bácsinak – biggyesztettem a szám szélét.
A nagymama sokatmondóan bólintott, összekulcsolta maga előtt a kezét. Mesélni kezdett. A történet egy férfiről szólt, aki messze került az otthonától, egészen a jégbe fagyott pokolig menetelt. Így hívta a Don-kanyart.  Az oroszok elfogták és hadifogságba esett. A felesége öt évig várta, hogy hazatérjen. A háború már rég véget ért, de nem érkezett hír Kálmán felől. Mindenki eltemette magában, csak Mariska reménykedett.
A nagymamám csillogó szemekkel bámult maga elé. Én pedig lélegzet-visszafojtva vártam a folytatást, de elfogytak a szavak. 

Odahajolt a megtisztított gyümölcsök fölé, majd leemelt egyet közülük.
– Tudod, vannak mesék, amelyek bennünk folytatódnak tovább – mosolygott, és a kezembe nyomta a legfényesebb almát.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: