A hónap szerkesztői novella

Szalontai Erika: Az öreg

Nyikorgott a kapum, ahogy kinyitotta, majd gondosan behúzta maga után. – Tudja, kislány –, ezt a cseresznyefát permetezni kellett volna időben. Mire beérik, tele lesz apró kukacokkal. Szereti a cseresznyét?

Lakat zárta a kaput, a kulcs rozsdába mart, percekig feszegettem, mire kinyílt. A házhoz vezető utat benőtte a gaz. Fölötte, egy magas pergolán, szőlőlevél burjánzott, futott szabadon minden irányba. Szederbokrok indái ékelődtek a földbe, és távolabb bújtak elő. Kiirthatatlanul. A talaj tele volt kavicsokkal, mintha ez teremne mindenhol, csak úgy kifordultak a lépteim nyomán.

A kis házat falécekből, rosszul összeillesztett pléhdarabokból tákolták össze. A réseken beragyogott a fény, sárga napfoltokat rajzolt a falra. Az egyik ablakkeret mellett átnyomakodott a borostyán.

A vaskályhához közel, egy fémszekrényben tartotta apám, amire szüksége volt: tányér, evőeszköz, bögre, üvegpoharak. Egy csorba szegélyű tükör alatt zománcos lavór és piros szappantartó porosodott egy állványon.

Most is az emeletes ágyon aludtam, pókok ereszkedtek le a sarkokból. A sárga linóleumról kefével súroltam fel a rárakódott ragacsot. Kitártam az ablakokat, hadd szellőzzenek a falak, a tisztítószerektől citromillatú lett a levegő.

Gyerekkoromban a városkát Kislackóházának hívtam. A közelben hagyott rám egy telket az apám.  Egy évvel a halála után mentem ki először, addig visszatartott a gyász. Tavasz volt.

Másnap már a kertben hajolgattam, gyomot irtottam. A bőrömet vörösre égette a nap. A finoman szálló por belepte a hajamat. A csalán pöttyösre csípte a lábam, és a kesztyűből óvatlanul kibújó csuklómat. A tenyeremen estére bőrkeményedések jelentek meg, az éjszakáim mély, álomtalan alvással teltek.

Az öregúr a harmadik napon jelent meg a szomszédos kerítésnél. Szakadt pulóver és bő szárú nadrág lötyögött a sovány testen, arcán ezernyi ránc.

– Figyelem magát egy ideje, kislány! Ismertem az apját – szólított meg, és rátámaszkodott a botjára.

Nem volt kedvem beszélgetni. Magányra vágytam, ember nélküli csöndre.

– A szedernek az a jó, ha csutakra vágja a zöld ágakat, az elszáradtakat szedje ki! Így is sok van rajta nyáron, átlóg hozzám, kínálgatja magát. Remélem, megbocsátja, ha eszem belőle.

– Ha nem haragszik, folytatnám – támaszkodtam meg izzadtan egy fa törzsén. És az életemen is gondolkodnom kell!

– Adja el nekem a telket! Kevés bokrom van – próbálkozott az öreg. Nagyot nyelt. – A feleségem isteni lekvárt főzött a szederből. Piros zománcos fazékban rotyogtatta a tűzhelyen. Én is megpróbálnám. Tudja, hogy újra érezzem őt magam mellett.

Látta az arcomon a csöndet. Legyintett. Csalódottan fordult el, indult a kerten át a háza felé. Botjával haragosan ütögette a fák törzsét, lehajolt, kihúzott egy-egy fűbe nem illő gyomot.

– Várjon! – szóltam utána. – Nem adhatom el. De segíthetne nekem. Van két metszőollóm.

Napokig dolgoztunk. A szeder minden hajtását megnéztük, megbeszéltük, maradhat-e. Lenyírtuk a jázminágakból szőtt sövényt, ami elválasztotta a kert elülső és hátsó részét.

– Leteszem a botom, maga tart engem, kislány, hogy egyensúlyban legyek. Megmutatom, hogy kell szépen vágni – mondta. – Hátulról támogattam, és együtt lépegettünk, mintha táncolnánk. Zúgott a fűrész, röpködtek a vékony gallyak. Próbáltam utánozni.

– Egyenes? – kérdeztem a szememet összehúzva.

– Gyönyörű. Igyunk rá!

A házban metszett kristálypoharak sorakoztak a polcon. Apám a ráckevei piacon vette egy régiségárustól. Darabról darabra. Nem volt köztük két egyforma.

A bor melegen és vörösen csurrant a pohárba.

– Az édesapjára! – emelte meg az öreg.

Este sírva aludtam el.

Gyerekkoromban apával egy betonúton gyalogoltunk, kanyargott a végtelenbe. Nagy tenyerébe fogta a kezemet, úgy vezetett.

Meg kellett jegyeznem, merre megyünk. Virágbolt, jobbra egy víztorony, két kutya ugat ránk egy kerítés mögül. A kiépített úton túl öreg, göcsörtös szőlőtőkék sorakoztak.

Csak néhány ház árválkodott a környéken, elhanyagolt, gazos kertekkel. Az utcának nem volt neve, a házak csak helyrajzi számot kaptak. Esténként gyertyát vagy petróleumlámpát gyújtottunk, és egy kútból húztuk fel a vizet.

De amikor apám tavasszal reggelire terített a kertben, hófehér virágok hullottak a tányérunkba.

Gyakran koccintottunk az öreggel. Hol a cseresznyvirágokra, mert az szerinte hófehér büszkeség. Hol a kerti út köveire, mert kell a léptek hangja, ahogy a házhoz közelítünk. Adott a muskátlijából, bordó szirmok őrizték a házamat.

– Nem adom el – búcsúztam tőle, amikor összeszedtem a motyómat, és bepakoltam a kocsiba. – De a szeder a magáé. Kíváncsi vagyok arra a híres lekvárra.

Figyeltem a visszapillantó tükörben, ahogy állt a poros úton, és nézett utánam.

Minden hétvégén lementem hozzá. A gyász helyét átvette az öröm, hogy új életet adhatok a kertnek.

Egy órán belül megjelent, rátámaszkodott a kerítésre, és figyelt, ahogy gereblyézek.

– Lesz diója, nahát! – ujjongott, mint egy gyerek. Mesélt a cserebogarak repüléstechnikájáról, a tücskök ciripelő képességéről, a sárgabarackmag mandulaillatáról.

Nyikorgott a kapum, ahogy kinyitotta, majd gondosan behúzta maga után. – Tudja, kislány –, ezt a cseresznyefát permetezni kellett volna időben. Mire beérik, tele lesz apró kukacokkal. Szereti a cseresznyét?

Amikor biztosítottam róla, hogy még kukacosan is szeretem, nagyot sóhajtott.

– A feleségemmel célba köpködtük a magokat. Fájt a hasunk, annyit nevettünk. – Á, marhaság! – legyintett, és magamra hagyott. Néztem a meggörnyedt hátát, ahogy távolodik.

Korán keltem, a hajnali fénnyel, de soha nem tudtam megelőzni az öreget. Már ott ült a kis teraszán, és kávét kortyolgatott. Intett, amikor meglátott.

– Rigók –, magyarázta –, van itt egy pár, minden reggel egyre közelebb ugrálnak hozzám. El nem mulasztanám a találkozást.

– Én nem látom őket – mondtam –, csak a hangjukat hallom.

– Füvet kellene nyírnia, égig ér. Jövök. – Pár perc múlva megjelent egy sarlóval.

– Ne nézzen így, persze, hogy régi, látom a szemén, hogy így gondolja. Lassabban megy, de hová sietne? – Nekiálltam. Mintha egy ügyes fodrász igazította volna rendezetté a kertemet.

Két nap múlva megjelentek nálam is a rigók. Fekete és barna tollas pár, leszálltak, felröppentek. Egy tálkában vizet tettem ki nekik a fa alá. A hajnali kávémat én is a teraszon ülve ittam meg.

Júliusban megkóstoltam a szederlekvárt. Az öreg figyelte, ahogy rákenem a vajas kenyérre.

– Na? – toporgott előttem izgatottan. Csak tömtem magamba, fekete lett tőle a szám széle. Nem tudtam szólni, csak könnyes szemmel bólogattam.

– Ugyanolyan lett – lelkendezett. – A feleségem pokrócba csavarta őket, pukkant a tető, amikor bezáródtak. Órákig ültem most mellettük, és vártam. Még ez a hang is rá emlékeztet.

Ősszel nedves köd ülte meg a kertet, több réteg pulóvert húztam magamra, így is csontig hatolt a hideg. A fáim reménytelenül kopáran ácsorogtak, águkat az ég felé nyújtották, mintha napfényért könyörögnének.

Botokkal vertük le a fáról a diót, kibontogattuk őket a burokból. Még nedvesek voltak, fekete lett tőle az ujjunk vége.

– Ez a fa ajándéka – állította –, mert gondoskodott róla.

Ajándék. Nekem ez a magányos öregember volt az ajándék.

– Hogy hívták a feleségét? – kérdeztem egyszer.

– Bertának. Én Bertuskának neveztem. Becéznem kellett, érezze, mennyire szeretem.

– Mikor szeretett bele? – kérdezősködtem tovább.

– Mindig. – Csak ennyit mondott, majd felállt, hogy fahasábokat dobjon a tűzre.

Novemberben halt meg, mikor komor felhők torlaszolják el a fényt.

A konyhában találtak rá. Fehér ingbe öltözött, nyakkendőt kötött. Tiszta damasztterítő feküdt az asztalán, rajta egy asszony fényképe.

Napokig csak tébláboltam otthon, elveszettnek éreztem magam. Álmodtam róla, ahogy üldögél a szobájában, olvasgat a sárga fényű állólámpa alatt. Ahogy a botjával megkopogtatja a fák törzsét. 

Tavasszal megvettem a kertjét és a házát. A kamrájában ott sorakoztak a polcon a lekvárok.

Kiraktam a polcra a fényképét az apámé mellé. Tőlük tanultam a hétköznapok minden csendjét és csodáját.

Leave a Reply

%d bloggers like this: