koffer novella

Kocsis Gergely: Caldo, comodo e carico

A világon hódít a kézműveskávézók körében a kevésbé pörkölt, savanyúbb kávé. Minden tiszteletem az övék, de azt iszogassák csak a szépreményű hipszterek. Én régi vágásúként változatlanul az olasz pörkölés híve vagyok.

Telefonnal a kezemben nézek ki a márciusi szürkeségbe, kint kitartóan esik a havas eső. Öngyilkosidő. Rosszkedvemben a telefonomon a képeimet pörgetem vissza addig, amikor még normálisan lehetett élni, és megakad a tekintetem egy tengeri háttér előtti kávéscsészén. A kép egy pillanat alatt repít vissza arra a helyre és abba az időbe, amelyről időnként álmodni is szoktam, a napfényes délolasz nyárba.

Egy emlék ugrik be a telefon képernyőjét nézve. Pár nappal azután történt, hogy visszajöttem Nápoly környékéről. Reggel álmosan másztam ki az ágyból, és azonnal megcsapott a szabadság után kötelező jelleggel letaglózó melankólia. Mi a fenének jöttem haza? Utána azon gondolkodtam, hogy mi is hiányzik a legjobban. A Vezúv lankái? A festői sziklákkal tarkított öblök? A kávé, amellyel örök szerelembe estem?

Az olasz kultúra szíve, meghatározó fokmérője a kávé. Időnként azon gondolkodom, hogyan képesek túlélni más országban, ahol mindenféle mosogatólét szolgálnak fel kávé gyanánt. Mondjuk sokat elmond erről, hogy a volt olasz főnököm egy Illy kávégépet állított fel – rögtön az első nap – a prágai iroda sarkában, és messze elkerülte a helyi kávézókat. Aki valaha is kóstolta a cseh kávékat, nem csodálkozik ezen.

Olaszország minden tájékának saját helyi szava van a kávétípusokra, például Triesztben a capuccino az, amit mi eszpresszó macchiatóként ismerünk. Az eszpresszó neve nero, és mindenütt egy kicsit másképpen készítik el. A nápolyi kávé számomra talán a legkülönlegesebb ezek közül.

Ha egy délolasz bárban kávét rendelünk, akkor számoljuk csak meg lassan a cseppeket, amíg kicsöpög a világ másik tájékán ristrettónak is csak jóindulattal hívható mennyiségű ital. Az ilyen kávé méregerős, sűrű fekete, és lassan járja körbe a csésze alját, mintha mézet csurgattunk volna bele. Azután amikor a szájunkhoz emeljük a csészét, és menten megégeti az ajkunkat, akkor majd biztosan beugrik a Nápoly környéki mondás, a három C, azaz caldo, comodo e carico: forrón, kényelmesen és tele ízzel. Vétek lenne kapkodni vele.

Mint Napóleonnak, akinek a sírhelyét csak úgy tekinthetjük meg, ha közelebb lépünk, és fejet hajtunk előtte, a caffé napoletanót sem érinthetjük vagy kóstolhatjuk meg azonnal. Először csak nézhetjük, mivel a poharat külön gőzön melegítik, és annyira forró, hogy kézbe se lehet venni. Az illatát fogadhatjuk be, amelyben benne van Dél-Olaszország esszenciája: morgós, erős illat, élettel teli. Hörpölünk egy kicsit a tálcánkra kikészített hideg szódából – felkészülünk.

Az olaszok rendszerint tesznek bele egy kis cukrot, de én ki szeretném élvezni minden cseppnyi elementáris erejét. A világon hódít a kézműveskávézók körében a kevésbé pörkölt, savanyúbb kávé. Minden tiszteletem az övék, de azt iszogassák csak a szépreményű hipszterek. Én régi vágásúként változatlanul az olasz pörkölés híve vagyok. A kávé néhány korty. Robusztus, sűrű és lágy. 

A legtöbb bárban a kávét állva fogyasztjuk – megint csak a tisztelet jele, a király jelenlétében sem ül le csak úgy senki. Egy kis péksütemény kísérheti, amelyet helyben kennek meg csoki- vagy sima vaníliakrémmel, esetleg lekvárral. Így kerül mellé az udvartartás. A legtöbb bár egyben cukrászda is – az olaszok szeretik az édes dolgokat.

A kávégépek karosok és manuálisak, tehát egy kar lehúzásával alakul ki a gépben a nyomás, és készül a kávé. Ebben a tekintetben nem változott semmi az elmúlt ötven évben, ugyanaz a technika. A hagyomány és a tökéletességre való törekvés az olasz gasztronómia alapja. A legtöbb bár kortalan, így nézett ki harminc évvel ezelőtt is, nincs miért változtatni a bevált dolgokon.

A baristák reggel lefőznek vagy két-háromszáz kávét. Csattognak a karok, felberreg a daráló, nagy pörgés van, de ezek a kávészakértők kedvesek és jókedvűek, mindenkihez van néhány kedves szavuk, és fejből tudják, ki milyen kávét szeret, és mit szokott mellé enni. Nagyon jó érzés leülni, és csak figyelni ezt a nem kapkodó forgatagot, mint egy jó családi reggeli. Szép emlék.

Visszatérek a mába. A kávéscsésze képe, a háttérben a kékeszöld hullámokkal, már eltűnt a telefonomról, sötét a képernyő. A napfény, a tenger és a kávé megbonthatatlan szentháromságként már csak a fejemben él. Csak a hiányuk keserű íze marad a számban.

Felkerekedek, bekapcsolom a drága automata kávégépemet, a háttérben kopog az eső az ablakon… lehet, hogy mégiscsak hó, de a fenét se érdekli. Hiába az elsőrangú olasz kávébab, a friss darálás, a jó automata, az élmény sehol sincsen az igazihoz képest. Sírnom kell minden egyes kortynál. Harsogó ízeket akarok! Napsütést! A víz lágy ringatását! Vissza akarok menni!

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: