A hónap szerkesztői novella

Wrochna Anna: És megállt az idő

Egyszer vacsora után kiszöktem Nagymamától, és elbújtam, hogy meglessem, hol lakik. Pontban nyolckor felállt és komótosan elsétált a falu végére.

Megcsikordult a toronyóra kismutatója, lépett egyet és a harang komótosan ötöt kondult. Csakúgy mint minden délután, a Vekkeres Pisti már ott is állt a falu főterén, a templom harangtornyának hátat fordítva. Kiskoromban mindig féltem tőle, a messziségbe révedt a tekintete, mintha a semmit várná. Sosem tudtam hány éves lehet, hajlott háttal, elálló fülekkel díszelgett mindig ugyanott, mint a kisvárosok terein a petőfisándorok, meg a kossuthlajosok. Nem szólt senkihez, csak ha azt kérdezték tőle, hány óra. De akkor mintha a pontos időt hívták volna telefonon, pedig sosem nézett a toronyórára. Én nem mertem hozzászólni, de a nagyobbak heccből percenként sorsot húztak, ki kérdezze meg tőle az időt. Néha leellenőriztem, igazat mondott-e nekik. A tér sarkán volt Nagymama háza, rohantam haza, és már dugtam is az ujjam a fekete telefon lyukaiba. Mindig megfájdult a kezem, mire a csengőszóig tudtam húzni a nehéz fémtekervényt: 1, 8, 0. „A pontos idő 17 óra 24 perc” – hallatszott a vonal túlsó végén. Pont ahogy a Vekkeres Pisti mondta.

Egyszer vacsora után kiszöktem Nagymamától, és elbújtam, hogy meglessem, hol lakik. Pontban nyolckor felállt és komótosan elsétált a falu végére. Lélegzetvisszafojtva követtem. Bement egy házba, mely betáblázott ablakokkal, bedőlve roskadozott a szántás szélén. Valami fénylett odabentről. Odalopakodtam és belestem egy résen. Több száz óra csillogott a kis szobában, falióra, lengőóra, zsebórák, ébresztőórák, karórák, vekkerek. De csendben voltak. Mindegyik öt óránál állt meg. A Pisti meg egy ócska kis sámlin görnyedt, és fényesítette az egyik zsebórát.  Éles fájdalomra ocsúdtam fel, Nagyanyám hazáig vonszolt a fülemnél fogva. Hagyd azt a szerencsétlent békén, csak ennyit mondott.

De ez csak még jobban felkeltette a kíváncsiságomat. Most már minden délután kint álltam a templomtéren. Egyszer még a vajas kekszet is kiloptam nagyanyám kamrájából, a legfelső polcon tartotta egy fémládában. Odahúztam a sámlit, és egy bottal lepiszkáltam a dobozt. Aztán a Pistihez osontam, és mellé raktam egy szalvétában pár kekszet a földre. Ő észre se vette. Muszáj volt megtudnom a titkát. Úgyhogy vasárnap, mise után nagy levegőt vettem, és amikor már mindenki hazament, bekopogtattam a sekrestye ajtaján. Ha más nem, Józsi atya biztos tudja.

Az atya furcsán nézett rám, de addig nyaggattam, hogy végül elmesélte, senki sem tudja, hogyan került a Vekkeres Pisti a faluba, valamikor a háború vége felé talált rá egy este a templom előtt az öreg órásmester. Akkor még kisfiú volt, az órás meg már özvegy, magányos, így hát hazavitte. Gondolta, majd átadja neki a tudományát, de a Pisti furcsa fiú volt, az iskolában is csak bámult ki az ablakon, nem tanult meg semmit, és az órás hamar feladta, hogy az utódja legyen. Arról viszont veréssel sem tudta leszoktatni, hogy minden nap ötkor kiálljon a templom elé.

Teltek az évek, ahogy nőttem, egyre ritkábban látogattam meg Nagymamát. Egyik húsvétkor elmesélte, hogy a falunak új polgármestere lett, aki kitalálta, valami hasznot is kéne húzni a Pistiből, ne csak álljon ott a falu főterén szégyenszemre. Így hát benevezte egy versenyre, ahol úgy kellett tudni a pontos időt, hogy a versenyzőket egy napig elzárták mindentől. A Pisti tudta is, hogy hány óra, hány perc. De amikor a dátumot kérdezték, azt vágta rá, hogy 1944. április 28. Persze mindenki kinevette, a polgármester meg forrongott dühében, hogy most feleslegesen fizette az utat, meg hogy hogy lehet valaki ekkora idióta, hogy nem tudja, hogy 1993-at írunk. De erre meg a Pistinek kerekedett el a szeme. Meg sem szólalt hazáig, de amint magára hagyták, olyan földöntúli ordítást lehetett hallani a házából, hogy az egész falu összesereglett. Benyitottak, de senki nem mert a közelébe menni. Csöndben nézték végig, hogyan töri ripityára az órákat, amiket az öreg a halálakor ráhagyott.

Többet nem látták kijönni a házból. Úgy hiányzott a főtérről, mint az a nemlétező Petőfi-szobor. A polgármester bűntudatból megszervezte, hogy minden nap hagyjon valaki a háza előtt egy kis ebédet. De egy idő után már ott tornyosultak az ajtaja előtt az ebédes dobozok bontatlanul. Mire a mentősök kiértek, már a polgármester is ott volt.  

Ahogy a falubeli férfiak kifeszítették az ajtót, hangos tiktakolás, ketyegés, csörgés, berregés hallatszott ki a kis házból. A megmaradt órák sok évtized óta most jártak először, és hangosan kiabáltak el mindent, amit oly sokáig titkolniuk kellett. Mégiscsak értett hozzá, pusmogták a falusiak. A Vekkeres Pisti meg ott feküdt az ágyán holtan, jeges ujjai görcsösen kapaszkodtak egy elfakult fényképbe. A fekete-fehér képen egy fiatal lány volt egy karonülő gyerekkel. A kép hátán ez állt: 

„Pistikém, korán el kell mennem. Ha jön valaki, bújj el a padlásra a széna alá. Amint elmentek a katonák, fuss a szomszéd falu templomához! Ott találkozunk délután 5-kor.

Anya

1944. április 28.”

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: