novella

Diane Phoenix: Mérföldkövek

Huszonöt éves vagyok. Egyedül élek. Bejártam Barcelonát, New Yorkot, Los Angelest, San Franciscot, mégis a sors fintora, hogy újra Életemszerelme mellett kötöttem ki. Igen, a korábbi nyári kaland mellett.

Számolom a napokat. Képzeletbeli naptáramban, minden egyes napot piros X-el húzok át. Májusra már vagy száz piros X sorakozik majd az előtt a bizonyos dátum előtt. Azt remélem, a harmincadik születésnapom így talán elveszti jelentőségét a piros X-ek rengetegében. Szerda reggel hét harminc van és az ébresztőóra sípolásán kívül a következők visszhangzanak a fejemben: „Ideje lenne megállapodnod. Ilyen fiatalon minek annyit utazni, majd később, nyugdíjasan. Most a család legyen az első. A sok munka miatt nincs időd párkapcsolatra. Én úgy szurkolok neked, hogy találj valakit magad mellé.” Kizárólag azért hagyom el a paplan simogató biztonságát, hogy főzzek egy kávét. Miközben lefőtt a kotyogós, hezitálok. Mérlegeltem, hogy szabad-e nekem ilyet? Kivenni egy szabadnapot az életemből.

       Már nem segít a vonzás törvénye, a háromnapos jóga elvonulás és a tisztítókúra sem. Önként takarom el a magot a lelkemben. Meg kell védenem. Kislányként a bennem rejlő mag csíráját egy titkos szobába rejtettem. Felvertem a betont a padló alatt, mélyre ástam és gondosan, több réteg tápláló föld alá temettem. Védelmezően visszabetonoztam, szőnyeget terítettem rá és fölé húztam egy asztalt, hogy ne tűnjön fel másoknak, amit rejtegetek. A szobát kulcsra zártam és a kulcsot a nyakamba akasztottam.  Majd egyszer kinyitom még, ha már eljött az ideje. Néhány hónapja azonban észre kellett vennem, hogy a kulcslyukon át egy fa vékonyka hajtása bújt ki.       Hezitálok a munka és az ágy között. Végül úgy döntök, visszabújok az ágyba. Hogy lustálkodnék? Nem. Gyógyulok. Kiveszem azt a szabadnapot. Ez családi ügy. Beszédem van magammal. A virágmintás párnára hajtom fejem és magamra húzom a paplant díszítő cikornyás indákat. A lelkemben már nyitnám a titkos ajtót, hogy megnézzem mi lett az elzárt maggal. A kilincsért nyúlok, de ekkor a semmiből egy kéz érinti meg finoman a csuklómat. Saját énem karját nyújtja és a mögötte szürkésen gomolygó ködfelhőbe invitál. Vele tartok.

­*

Tizenkilenc éves önmagam nézem. Tanulom a nagybetűs Életet, most éppen a strandon. Derékig érő hullámos hajzuhatag borítja be fejem és egy akkora lencséjű napszemüveg, hogy egy légy is megirigyelné. Vagy tizenöt karkötőt viselek egyetlen csuklómon. Bal kezemben vékony szál cigaretta, amit férfiasan a számba tűzök, amíg lehúzom rövidnadrágom.

       Legjobb barátnőm mellé huppanok, aki kiveszi az ajkaim közé biggyesztett cigit és elnyomja. Én ezzel mit sem törődve újabb szálra gyújtok, amíg elmesélem hogyan dobtam ki a nyári kalandot – Életemszerelmét. Ez volt az első igazi nyár. Érettségi után bevágódtunk a kisbuszba és végigbuliztuk a siófoki partysétányt. Az első hajnalig tartó buli, az első cigi, az első tequila, az első egyéjszakás kaland és az első végzetes szerelem. Mi más kellene az első felnőttként töltött nyáron, mint egy szívzúzó nyári kaland?

       Ennyi idősen, amikor Életemszerelme mellett feküdtem az ágyban és éreztem az ürességet a mellkasomban, még nem tudtam, hogy ez az üresség, a maga kongó csendjében azt kiabálja nekem: Fuss! Fuss az életedért! Nem futottam. Legalábbis nem elfele, hanem kétségbeesetten utána. Három napon keresztül árgus szemekkel vártam, hogy csipogjon a kihajthatós Nokia, de nem jött üzenetem. A negyedik napon, miután rezgett a telefon, harci díszbe öltöztem. Feszülős farmer, khaki ing, magassarkú. A hajam, a páncélom dísze, mint egy lobogó korona övezte a fejem. Megjelentem a megbeszélt helyszínen, visszaadtam a könyvét és közöltem vele: „Az én játékszabályaim szerint, ha a harmadik randin megdugsz, nem vársz vele három napot, hogy jelentkezz.”

       Ezzel a kijelentéssel sarkon fordultam, és otthagytam Életemszerelmét. A bennem rejlő kicsiny mag csírája kihajtott és büszkén virágzott. Megtanultam kiállni magamért.

Hát mégis igaz – gondolta a fiatal énem-, hiába ő Életemszerelme, még neki sem kellek. Inkább vagyok egyedül, mint olyan valaki mellett, aki nem szeret.

       A fiatal énem után akartam szaladni, de büszkén és megállíthatatlanul sétált tovább egy elferdült tanulsággal.

*

A Hősök terén, Árpád alatt ül huszonkét éves énem és nagyon szerelmes. Készülök a másnapi kiselőadásomra, miközben a szerelmem, a Peti, fixijét tekerészi a téren. A Bajnok utcában lakunk és úgy érzem, én is egy bajnok vagyok. Egy fiatal, önálló nő. Saját keresettel, hamarosan egyetemi diplomával. Főzök-mosok-takarítok, vacsorával várom haza a Petit. Két munkahely mellett egyetem és nyelviskola. Minden olyan tökéletes. A bérleményünk, egy picinyke, sötét, penészes stúdiólakás és a szerelmem ölelése jelentik számomra a világ közepét.

       A szürke kislakás áporodott levegőjében és a Peti árnyékában néhány hónap után kókadozni kezdtem. A perspektíva kitágult és a dohos otthon luxus villából egy szűkös, sötét kis odúvá változott. Csakúgy, mint a Peti iránt érzett szerelmem. Szerető ölelése fojtogató hurokká vált a nyakam körül. Nem értettem, miért ébredek mégis a korábban is érzett ürességgel a mellkasomban, ha egyszer végre valahára szeretve vagyok. Mi kellhet még? Nem lehetek ilyen telhetetlen.

       Kis cseppekben adagoltam neki a penészszagú estéink alatt, hogy Barcelonába vágyom. Nyelviskolába, csak pár hétre. Tudom, hogy szerinte hülyeség ez a külföldre vágyás – bárhová megyek, végül mindig csak magyar leszek. Nem értette, hogy nem nemmagyar akarok lenni, hanem a világot vágyom megismerni. Kedvelek Gyulára, Debrecenbe, Pécsre kirándulni, de nekem látnom kell a Casa Batllót, majd a felhőkarcolókat, és később a piramisokat is. Meg kell ismernem az ott élő embereket. Ők hogyan élnek? Milyen nyelven beszélnek? Milyen ételeket esznek? Mire gondolnak, amikor felébrednek? Hogyan szeretnek?

       Amikor szakítok Petivel, a fejemhez vágja: “Tíz év múlva olyan leszel, mint az anyád. Rövidre vágatod a hajad, magassarkúban topogsz majd és kiskosztüm fog feszülni a meghízott seggeden.” Elengedem Petit és kibújok öleléséből. Egyenként lefejtem szerető ujjait a nyakamról és fellélegzem. Az elkókadt virág a lelkemben bimbót hoz.

Ha nem locsolod te is az én virágomat, mindig csak én a tiédet, hamar lelépek. Nekem egyedül is megy, nincs szükségem másra.

*

Huszonöt éves vagyok. Egyedül élek. Bejártam Barcelonát, New Yorkot, Los Angelest, San Franciscot, mégis a sors fintora, hogy újra Életemszerelme mellett kötöttem ki. Igen, a korábbi nyári kaland mellett. Hat évvel a kaland után. Háromnapos szüneteket még tart, én pedig bőszen magyarázom magamnak, hogy ez rendben van. Ő így szeret. Időközben két nyelvvizsgával és két szakmával lettem gazdagabb. Magassarkúban és kosztümben dolgozom, de a hajamat nem vágatom le – Peti jóslatát minden áron meg szeretném hazudtolni. A piramisokat még nem láttam, de ami késik, mint tudjuk, nem múlik. Munka: pipa. Szerelem: pipa. Mi kell még? Miért száradt el mára teljesen a virág a lelkemben?

       Egy hosszú munkanap után most kivételesen én szállok le először a repülőről. Mentőautó visz a reptéren a géptől egyenesen az orvosi szobába. Nem tudom abbahagyni a sírást. Nem látok. Azt hiszem isten büntet meg a vétkeimért és megvakít. Aztán rájövök, hogy a könnyek miatt látok olyan homályosan. Később a pszichológus megállapítja, hogy a pánikroham poszttraumás stressz miatt tört rám. Eddig azt hittem, olyan csak a katonáknak jár.

       Miután hazaérek, Életemszerelme felugrik hozzám. A konyhában ölébe húz és megkérdezi, mi volt ez a „kis pánikroham”? Nem tudom elmondani neki, csak fáradt vagyok. Nem is értem a kérdést, hiszen ő is tudja, hogy az elmúlt hónapokban engem (minket) ért veszteséget gyászolom. Akkor is, ha az én döntésem volt. Akkor is, ha szerinte ez semmiség. Akkor is, ha számára ez nem veszteség. Bekísér a hálószobába, és azt mondja, ő megy is haza. Azt hittem velem alszik ma. Neki azonban mára ennyi elég volt a stresszből. Lelkem mélyén a száradó, fulladozó magocskába tőrt szúrnak szavai. Egyedül hagy aznap és három napig nem is jelentkezik. Életemkibaszottszerelme és a háromnapos szünetei… Egy hét múlva újra és végleg kiteszem őt az életemből. A tőrt kihúzom a magocskából, de a heget sosem tudom már begyógyítani. Még párszor vissza-visszatáncolnék hozzá, de aztán megtalálom az újabb torz tanulsággal érkező megoldást.

Kicsinyes dolog ennyire kétségbeesetten vágyni a szerelemre. Lehetetlen, hogy ez adja életem értelmét. Ezer másik hobbiba, újabb szakmába és kalandokba fektetem inkább az energiáimat.

*

Huszonhét éves vagyok. Külföldön élek. Már elmondhatom, hogy éltem egy kicsit, de van még mit tanulnom. Most már tudom, hova kell a kontúrt tenni, amikor sminkelek. Azt is tudom, hogy tényleg igaz, a kevesebb néha több. Tudom, hogy hol a határ a piálásban és magamnak fizetem a biztosításom. Azt is tudom, hogy számomra a preferencia lista elején szerepel, hogy az albérlet nagy és világos ablakokkal rendelkezzen. A barátnőmmel gyakran beszélgetünk a hőn áhított robotgépről, amire spórolunk és arra a zenére takarítok, amire tizenkilenc évesen buli előtt alapoztunk. Már tudom milyen az orgazmus több fajtája, de még nem tudom, hogyan mondjam el, hogy nekem hogyan jó.

       Lelkem mélyén a magocska téli álmot alszik. A francia pasi magyar szeretője vagyok. Nincs ínyemre a szerelmi háromszög, de azzal áltatom magam, hogy ez egyébként sem szerelem. Meg azzal is, hogy ő francia – náluk ez más kérdés, mindenkinek van szeretője. Érdekes paradoxon, hogy pont azt csinálom, amiért kiskorom óta olyannyira megvetem apámat. De most azt hiszem, erre van szükségem. A francia érzéki érintésére. Senki más nem tud úgy hozzámérni, mint ő. Minden egyes érintésével a női test csodáját magasztalja és minden egyes alkalommal, amikor hagyom, hogy hozzám érjen, egy kis részem meghal. Továbbra is önző dolognak tartom, hogy annyira vágyom a szerelemre, ezért úgy teszek, mintha nem is hinnék benne.

       A tükörbe nézek és egy ismeretlen ismerős néz vissza rám. Szembeköp. Rövid haj, kiskosztüm, magassarkú. Igaza lett volna a Petinek? Többet nem keresem a franciát. Nem tudnék már tükörbe nézni. Végre, hosszú idő óta először, újra megmoccan bennem a magcsíra.

Nem hazudtolhatom meg önmagam.

­*

Egymagam vagyok. Nemsokára harminc éves. Az évekkel ezelőtt kulcsra zárt szoba kopott fa ajtaja előtt állok. A kulcslyukon kilógó faágon bimbók serkennek. Itt az ideje kiegyenesíteni az elferdült tanulságokat és rendbe tenni az egy szem bennem rejlő magot. Mély lélegzetet veszek és benyitok a szobába. Bennakad a levegő, amíg döbbenten nézek körbe az elém táruló szobában növekvő buja kerten. Középen egy hatalmas fa áll, egyik ágán ott lóg a korábban leterített szőnyeg. Hiába betonoztam be a kis magot, mégis utat tört magának. A legnagyobb, magasan az ég felé szökő fát rügyező csemeték, bokrok és virágok erdeje veszi körbe. Mindegyik fa alatt én állok. Egy-egy múltbeli énem. Hát, akkor kertészkedjünk.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: