regényrészlet

Nyeste László: Otthonka (részletek)

Tuka egy régi esetet mesélt, amit sötét, hideg estéken mondtak el egymásnak a lakótelep huligánjai. A szereplője egy bátor, bő gatyás legény volt, aki nem félt éjjel a temetőben, fogadásból bement a sírok közé, kihúzott egy fejfát, a magasba emelte, majd visszanyomta a frissen ásott sírba.

Hideg, novemberi este volt. A bátyám és a haverjai, akikkel zsugázni meg piálni szokott, a lakótelep egy félreeső részén találkoztak. Beosontak az építkezés elzárt területére, telerakták a zsebeiket kavicsokkal, majd a Körűszaros felé vették az irányt. A legidősebbnek látszó haverja bement a bepárásodott üvegű ajtón, közben a többiek az egymásra támasztott biciklikből próbálták kitalálni, hogy kik isznak odabent.

Kacska Fecskével kínálta a többieket, s miután körbejárt a cigarettásdoboz, Suttyó gyújtotta meg a gyufát, a kezeivel tölcsért formálva óvta a lángot a széltől. A többiek rutinos mozdulattal hajoltak a láng fölé, s mire elhúzódtak, már minden szájból dőlt a fehér, áttetsző füst. Olyanok voltak, mint az összeesküvők, akik valami rosszban sántikálnak. 

Spicces néhány perc múlva egy kis üveg kevertet, meg pár üveg Borsodit hozott a kocsmából. Felváltva ittak a pálinkából, majd nagy kortyokkal nyelték az üvegből a keserű sört. Már nem fáztak annyira. A farmerdzseki, a szűk gatya és a hosszú haj csak szerény védelmet nyújtott a hideg ellen, de az alkohol megtette a hatását. Az egyre hangosabb társaság rémisztő történetekkel múlatta az időt, hogy megalapozzák a kolompolás hangulatát.

Tuka egy régi esetet mesélt, amit sötét, hideg estéken mondtak el egymásnak a lakótelep huligánjai. A szereplője egy bátor, bő gatyás legény volt, aki nem félt éjjel a temetőben, fogadásból bement a sírok közé, kihúzott egy fejfát, a magasba emelte, majd visszanyomta a frissen ásott sírba. Tette végeztével elindult kifelé, lépett volna, de nem tudott, azt hitte, hogy a halott fogja a lábát a sírból. Annyira megijedt, hogy összeesett, és azonnal meghalt. A tragédiát az okozta, hogy a fejfával együtt a bő gatyát is leszúrta a hantba, ezért nem tudott egyetlen lépést sem megtenni. Ekkor megszólalt a bátyám: – Egy csövessel ez nem történt volna meg. –  Egymásra néztek, és hangosan röhögtek a poénon.

Gancsó elővette a csúzliját, berakott egy kavicsot a bőrbe, megfeszítette a tejgumit, a kő hatalmas robajjal törte össze a magasban pislákoló villanykörtét. Sötét lett, a vékony üvegszilánkok szétszóródtak a járdán, a zajra többen kirohantak a kocsmából, de már senkit sem láttak a sötétben. A társaság lihegve lapult a szomszédos utca vaskerítésénél, cinkos mosollyal nyugtázták Gancsó príma lövését. Ebben ő volt a legjobb, akár harminc méterről is eltalált egy sörösüveget, ezért mindenki felnézett rá.

Régi kerítéseket keresett az éjszakai kolompoló banda, amiket könnyen le tudtak szedni a pántokról. A Jónás utcában végül találtak ilyeneket, ott több ház kapuját is leemelték, majd egymásra fektették. A kétségbeesett tulajdonosok jajveszékelve rohantak ki az utcára, nem is sejtették, hogy a károkozók röhögve figyelik őket a közeli rejtekhelyükről.

A legneccesebb azonban az volt, amikor a Kék Acél kocsma elől eltolták a bicikliket, majd a közeli fák vastagabb ágaira aggatták mindegyiket szép sorban. A krómozott ráfok és kormányok úgy csillogtak az őszi éjszakában, mintha karácsonyi díszek lennének. A délutános műszakból a kocsmába betérő melósok kétségbeesve keresték a kerékpárjaikat. A bátyámék a vasúti töltésen hasalva figyelték a történéseket. A halottak napi szórakozás hajnalban ért véget.

A hosszú téli estéken a lépcsőházak előterébe húzódva hallgattuk tátott szájjal a hihetetlen történeteket a nagy futásokról, a lelopott kerítésekről és a fára aggatott biciklikről. Mindig arra gondoltam, mikor lehetek végre részese egy ilyen remek kalandnak. Akkor még irigyeltem a bátyámat.

*

Egyre különösebbek voltak a családi esték. A levegőben éreztem a bizsergető feszültséget, nem tudhattam, mikor fordulnak rosszra a dolgok. Mindannyian magunkban hordoztuk a szegénységünk keservét, a megaláztatásokat és a ki nem mondott szavak súlyos terhét. Életünk ebben a sajátos közegben zajlott, miközben befolyásolni sem igazán tudtuk a következő percek eseményeit, gyomrot maró és idegesítő történéseit. Gyanakodva figyeltem Jóskát, a bátyámat, és apámat, a nyugtalanság két gócpontját.

Apám a kocsmában fejezte be a napjait, és mikor pityókásan hazaállított, más emberré vált, az egyébként mogorva, csendes melós őszinte és vicces lett.

Jóska, a bátyám, ha ivott, ami egyre gyakrabban fordult elő, épp az ellenkezője volt, hamar kivetkőzött önmagából, erőszakos és kegyetlen lett. Ha nem tetszett neki valami, azonnal ordított, a fogát csikorgatta, vagy az asztalt verte dühében. Arcpirító káromkodásai annyira mocskosak voltak, mint ő maga. Részegen a gyerekkori bántások és sérelmek lávaként öntötték el a tudatát, csak idő kérdése volt, mikor tör felszínre és pusztít el mindent, amihez hozzáér. Olyan lett, mint egy megbomlott elme, amelyik az egyensúlyát keresi.

Anyámnak egyetlen célja volt ilyenkor: meggátolni a kitörést és mederbe terelni a feszültséget. Kedves lett, nyájas, és Jóska minden kívánságát leste. Megváltozott a hangszíne, simulékony és alkalmazkodó lett, szolgálatkészen teljesített minden óhajt csak azért, hogy túléljük az éjszakát.

Anyám a szeme sarkából figyelt, óvott engem, egy pillantásából mindent megértettem. Féltem, féltettem őt is, olyan voltam, mint egy üldözött vad, aki az izmait megfeszítve vár, ugrásra készen, hogy veszély esetén kereket oldhasson.

1 comment

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: