Annus néni egy távoli mentő szirénájára riadt fel. Kellett egy perc, hogy a félhomályban eligazodjon, és megállapítsa, hogy ismét átaludta a délutánnak azt a félóráját, amit pedig annyira szeretett. Az alkonyt. Ilyenkor szuszogva a kopott ablakhoz húzta elnyűtt foteljét, párnákat tett maga alá, hogy lelásson a szemetes mögötti sáros játszótérre. Ólomszürke, párával telt téli alkony volt.
A panelrengeteg lakói a fenyőfákat már Vízkeresztkor elkezdték kihajítani. A rendesebbek illedelmesen lecsupaszították, és levonszolták azokat a szűk lépcsőfordulókon. Bár a tízemeletesekbe szereltek lifteket, ám azok ajtaira a mogorva házmesterek már advent idején kiragasztották a kézzel firkantott papírlapokat, szigorúan megtiltva a tűlevelűek szállítását. Egyesek az éj leple alatt mégiscsak a könnyebb megoldást vették igénybe, hogy fáikat szűkös lakásaikba juttassák, vagy azoktól megszabaduljanak. Merészségüket a liftek sarkaiban kisöpörhetetlenül összegyűlt tűlevelek jelezték. Mások egyszerűen kihajították ablakaikon a díszektől, égőktől, szaloncukroktól megfosztott fenyőcsutakokat. Vízkeresztkor az amúgy is rendezetlen lakótelep egy putrira kezdett hasonlítani.
Annus néninek ekkor már egy évtizede, a férje halála óta nem volt fenyőfája. Amikor két büszke lányuk egymás után négy unokával örvendeztette meg őket, még a plafonig ért. Ahogy nőttek az unokák, és el-elmaradtak már az ünnepkor is, úgy csökkent a fa magassága. Valahogy az öregek és karácsonyfáik együtt töpörödnek. Ezen a Karácsonyon is csupán egy fenyőág jelezte Krisztus születését. Idén aztán szó sem lehetett arról, hogy bárki a családból meglátogassa, megölelhesse. A lányok hetek óta minden telefonbeszélgetéskor lelkére kötötték, hogy az idén nem kaphat és nem is adhat ajándékot. Minden egyes alkalommal teleaggatták a tilalomfát, senki közelébe ne menjen, utcán se vegye le a maszkot és gyakran mosson kezet. Ők természetesen nem utazhatnak most haza, ugye megérti a mama?
Annus néni eltotyogott a kamrányi konyháig, teát forralt. Az egyik unokájától húsz éve kapott szívecskés bögrét két kezébe fogva ült vissza a kilátópontra, ahogy magában kuncogva nevezte. Igaz, hogy besötétedett, és ködös az este, de hátha akad még valami látnivaló.
Az addigra kiürült játszótéren kisebb csapat gyerek gyülekezett. Rongyos, koszlott ruhájukról és fekete üstökükről felismerte, hogy ők a telepiek. Az est rejtekében a kidobott fenyőfákhoz osontak, és egyenként végigvizslatták azokat. Mindegyik szemétben landolt fenyőfa sorra került. Mire vajon ez a kutakodás? Merengett. Ahogy az egyik kislány az utcai lámpa fénycsóvája alá lépett, rájött, hogy a cigány lurkók a véletlenül a karácsonyfákon maradt szaloncukrot majszolják.
Annus néni másnap délután elvonszolta magát a közeli CBA boltig, ahol szerencséjére árválkodott még néhány lejárat közeli zselés szaloncukor. Otthon izgatottan kötözte meg azokat. Alkonyatkor a szemetes melletti kidobott fenyőfákhoz osont, hogy reszketeg kezével, egyesével aggassa fel a szaloncukorkákat a lekonyult, elszáradt ágakra.